Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő
Olvastam már ezt a regényt valamikor gimnazista koromban, s bár nem maradt túl sok emlékem róla, úgy emlékeztem, hogy tetszett, úgyhogy amikor tavaly megláttam az Alexandra nyári vásárán leárazva, gondoltam, itt az ideje újraolvasni. Röviden fogalmazva: még most is tetszett, sőt talán jobban is, mint először.
A regény Nero életének és uralkodásának 14 évét öleli fel, hatalomra kerülésétől a haláláig, ám a valós történelmi események csupán a hátteret szolgáltatják, amely előtt Kosztolányi megrajzolja Nero személyiségét: beteges, zaklatott lelkivilágát, csillapíthatatlan hatalomvágyát és mindenekelőtt határtalan vágyakozását arra, hogy zseniális költőként és művészként tiszteljék.
A történet Nero tizenéves korában kezdődik, amikor anyja praktikáinak hála a fiúból váratlanul Róma császára lesz. Nerót nem érdekli az uralkodás, amolyan kamaszos életuntsággal és nemtörődömséggel éli életét, ám egy napon a fejébe veszi, hogy költő lesz, s ennek megfelelően el is kezd verseket írni. A fiú tehetségtelen, csupa izzadságszagú költeményt alkot, ám mivel ő a császár, ezt természetesen nem sokan merik neki megmondani. Bár kezdetben még úgy tűnik, hogy Nero hajlandó volna meghallgatni és megfogadni a kritikákat, ez az állapot nem tart sokáig: hamarosan meggyőződéséve válik, hogy ő minden idők legnagyobb költőzsenije, s innentől kezdve nincs menekvés annak, akiről feltételezi, hogy kritizálni meri őt és annak sem, akit egyszerűen csak valamiért jobbnak tart magánál, s ezért veszélyesnek lát.
Így kezdődnek Nero esztelen, brutális cselekedetei s az ifjú császár szépen lassan, az évek során mindenkit kiiktat a környezetéből, akiről úgy gondolja, hogy kigúnyolja vagy kineveti őt és költészetét, s ezzel mintegy kétségbe vonja császári hatalmát is. A számtalan, jóformán kedvtelésből megölt ember mellett a családját sem kíméli: elsőként öccsét, Britannicust mérgezi meg, majd ványadt, félénk feleségét, Octaviát és hataloméhes anyját, Agrippinát is száműzi, majd később mindkettejüket kivégezteti, végül pedig szerelmének és meg nem született gyereke anyjának, az okos és számító Poppaeának a halálát is okozza.
A regény Nero halálával zárul: az elbutult, mindenbe beleunt, zavart elméjű császárt anyagyilkossággal vádolják s ezért menekülnie kell Rómából, ám ő a száműzetés helyett a halált választja és (némi külső segítséggel) egy drámai jelenet keretében kardélre hányja magát.
Döbbenetes és megrendítő a könyvben, hogy milyen észrevétlenül, szinte magától értetődően süllyed Nero egyre mélyebbre. A történet elején még szinte szerethető és megérthető karakter Nero: egy egyszerű, ambiciózus, ámde bizonytalan, a saját értékeiben kételkedő kamaszfiú, akit nem érdekel a hatalom, csak a költészet által nyújtott gyönyört értékeli, s maga is azt keresi, hogy hogyan teremthetne szépséget. Ám Britannicus meggyilkolásával Nero elindul a lefele vezető úton, az egyik gyilkosságot követi a másik, s a saját hatalmától és költészetétől megittasodott császár évről évre magányosabb, kegyetlenebb, féktelenebb, erőszakosabb, bizalmatlanabb és állatiasabb lesz.
Nagyon érdekes, hogy Nero elaljasodása hogyan jelenik meg a regényben: a történet elején Nero csinos, aranyhajú, vonzó ifjú, a regény végére viszont hájas, foltos, undorító lénnyé változik. A külső változásokkal párhuzamosan persze a lelke is deformálódik, s ezt talán az érzékelteti a legjobban, hogy az évek során lassan kiveszik belőle a bűntudat és lelkiismeret-furdalás érzése. Míg a regény elején pl. Britannicus haláláról hosszú oldalak szólnak, s Nerót igencsak megviseli az első gyilkossága, addig Poppaea halála már csak egyetlen bekezdést érdemel, s gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem vált ki Neróból az, hogy egyetlen jól irányzott rúgással megöli szerelmét és annak magzatát.
Ám ami számomra igazán furcsa, az az, hogy minden kegyetlensége és mértéktelensége ellenére van Neróban valami szánnivaló: magánya, bizalmatlansága, gyávasága, tehetségtelensége, vágya az elismerésre és a sikerre emberivé és tragikussá teszik az alakját, és bár ezek a tulajdonságai nem mentik fel a felelősség alól, mégis némileg más kontextusba helyezik a császár életét és tetteit.
