Hallottam korábban a könyvről, ismertem nagyjából a történetet, de sok írás, amit olvastam róla, azt emelte ki, hogy a könyv a másság elfogadásának fontosságáról szól, meg arról, hogy segítsünk annak, aki más, és közben becsüljük meg, amink van, mert (?) másoknak sokkal rosszabb. Azt hiszem, én nem ezért akarom megbecsülni, amim van, ráadásul – őszintén szólva – nem nagyon érdekelnek az efféle témájú könyvek, mert ezek gyakran nevelésbe torkollanak, én meg nem szeretek direkt nevelve lenni. De most, hogy elolvastam, már nem gondolom, hogy ez nevelő könyv lenne – hogy szerintem milyen, arról majd mindjárt, de előbb pár szó a történetről.

A könyv elég sokáig két szálon fut, s két külön narrátor meséli el. Az egyik szál a kisvárosi munkáscsaládból származó srác, Bruce E/1-ben elmesélt története. A fiú épp befejezi az iskolát és a helyi újságnál kezd dolgozni, esténként lányokkal járkál, s egyfolytában dühösen, szellemesen, kreatívan és értőn ekézi a világot, ami körülötte van. Bruce amúgy nem egy destruktív hajlamú dühöngő ifjú – sőt, még a leggúnyosabb, legharagosabb kitöréseiben is ott van a szépségkeresés és az öröm, ráadásul olyan szép, különös, teljesen egyéni nyelven beszél arról is, ami dühíti, hogy azt már önmagában jó olvasni. Aztán a fiú megbetegszik gyermekparalízisben, s miután úgy alakul, hogy a családja nem tud (de inkább nem akar) tovább gondoskodni róla, egy otthonban köt ki. De Bruce szabadság- és életigényének és én-keresésének sem a családja hanyagsága/korlátai, sem az intézmény íratlan szabályai/elvárásai nem tudnak gátat szabni.

A másik szálon a jó családból származó Annette-ről olvashatunk, aki sokáig tipikus jó kislányként élte az életét, s követte a számára kijelölt utat – orvosnak készült, mivel orvos apja mindig is erre a pályára szánta, találkozgatott egy kellemes, megbízható fiúval, akit ugyan végtelenül unalmasnak talált s akin gúnyolódott, de hát éppen ő akadt, s nem is keresett mást. Talán az egyetlen, amiben a lány a saját útját járta, az az intézményesített vallás kérdése volt – templomjáró, bőszen jótékonykodó anyja sosem tudta rávenni, hogy látogassa ő is a templomot vagy hogy álljon be segíteni a jótékonysági vásáron. Annette egyébként messze nem olyan gúnyos és öntudatos, mint Bruce, az ő énkeresés-verziója puhább, határozatlanabb, lányosabb – ami szerintem jó is így. (Ilyen szempontból is érdekes, hogy Annette történetszála E/3-ban van elmesélve, vagyis kívülről látjuk, mi történik benne, nem pedig egyenesen belülről kapjuk az arcunkba az érzelmeket és vágyakat, mint Bruce esetében.) Aztán a lány szintén beteg lesz, s mivel őróla meg túlságosan is gondoskodnak a szülei, úgy határoz, hogy inkább otthonba megy, ahol mégiscsak több döntési joga és szabadsága lesz, mint a szülői házban, irányítás- és vallásmániás anyja mellett.

Fiú és lány aztán megismerkednek az otthonban, szépséges, tiszta, teremtő erejű szerelembe esnek egymással, s ezután közösen keresik azt, hogy hogyan legyenek önmaguk s hogyan ne hagyják, hogy az intézmény többi lakója és dolgozói, a jótékony népek, akik látogatóba járnak oda, vagy úgy egyáltalán: a világ megmondhassa nekik, mit csináljanak, mit csinálhatnak. Azt hiszem, a „lázadás” szó szintén elég sokszor olvasható e könyvvel kapcsolatban. Én direkt nem használom ezt a szót, mert szerintem Bruce és Annette nem ledönteni, kitörni, elutasítani akarnak – egész egyszerűen csak élni, ahogy addig is éltek, magától értetődő módon, örömmel, s ahogyan viselkednek, amit tesznek, az nem lázadás, csak mindannak a természetes folytatása, amit egészen addig, egészségesen tettek – az más kérdés, hogy ezzel megdöbbentenek vagy feldühítenek másokat.

A poszt elején utaltam rá, hogy számomra ez a könyv egyáltalán nem arról szól, hogy valaki a másságról beszél, jól megmutatja nekem, hogy milyen csúf dolog kirekesztőnek lenni, s megtanít arra, hogy ne legyek olyan. Ott van ez a téma benne, persze, végig, s Annette-nek még egy külön szenvedélyes monológja is van arról, hogy ha a társadalom elkezdi elkülöníteni vagy éppen „emberségből” megölni a „más” csoportokba tartozókat, akkor annak sosem lesz vége – szerintem valahogy mégsem ez a könyv lényege. Talán azért érzem úgy, hogy más a lényeg, mert olvasás közben én nem szerencsés, egészséges, ebben-a-bizonyos-dologban-éppen-nem-más ember vagyok, aki együttérzéssel, szomorúsággal vagy még ki tudja, milyen érzésekkel olvas arról, hogy a „másoknak” milyen. Olvasás közben belül vagyok (nem általánosságban értem, nyilván nem mindig, de ennél a könyvnél így volt), és belülről nem a gondoskodásra, mások rutinszerű jótékonyságára, együttérzésre vagy bármire szoruló „más”-t látom a szereplőkben (magamban). Hanem azt látom, azt tapasztalom, hogy például Bruce mennyire szeret élni, mennyi öröm van benne – s most nem valamiféle csöndes örömre vagy talán derűre gondolok, ami abból fakad, hogy a fiú beletörődik abba, hogy neki ezentúl kevesebb jár az életből, és szelíden örül annak a kevesebbnek. Nem. A benne lévő öröm áradó, parttalan, szakadatlan – és a fiú ugyanúgy örömét leli a világban (ha fizikailag, „szabályosan” nem képes rá, akkor a képzeletében vagy más módon), és ugyanúgy képes másnak is örömöt adni, mint a betegsége előtt.

Olvasás közben egyébként többször elbőgtem magam. De nem szánalomból sírtam, hanem azért, mert felemelő (és közben szívfájdító) volt látni mindezt a sok életörömöt, s azt a sok módot, ahogy az öröm minden körülmények között létezhet. És számomra az élet iránti végtelen szerelem a történet lényege, s ez teszi annyira széppé és igazzá ezt a könyvet, hogy az néha szinte elviselhetetlen.