A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején játszódó könyv címszereplője valahol a 170. oldal környékén bukkan fel először – ebből az aprócska tényből talán máris sejthető, hogy egy meglehetősen lassan, ráérősen hömpölygő regényről van szó. Még mielőtt az önálló és öntörvényű, az adott korban valószínűleg szinte elviselhetetlenül férfiasnak számító Shirley megjelenik a színen, betekintést nyerünk a yorkshire-i szövödék világába és a környékbeli papság életébe. Emellett megismerjük a finom, érzékeny, „klasszikusan” nőies Caroline-t, a helyi pap unokahúgát is, aki a történet kezdetén éppen kezd komolyan beleszeretni távoli unokatestvérébe, a félig külföldi származású, gyártulajdonos Robertbe, akinek viszont kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a romantikus szerelemmel foglalkozzon, hiszen a háborús viszonyok, na meg a környékbeli elégedetlen munkásokat tömörítő gépromboló bandák épp eléggé megnehezítik számára azt, hogy talpon maradjon.

Aztán végül Shirley is megérkezik Yorkshire-be, és az addig lassacskán folydogáló történet némileg felgyorsul: Shirley és Caroline bizalmas barátnők lesznek és szívük minden titkát megosztják egymással, de nemcsak sétával és csacsogással töltik az időt, hanem együtt ügyködnek azon, hogy a környék szegényeinek sorsát enyhítsék. Ez idő alatt Robert kénytelen drasztikus lépéseket tenni, hogy a gyárát mentse – és eközben még az élete is veszélybe kerül.

Bár Brontë regényének végére nagyjából minden jóra fordul és mindenki megkapja a leginkább hozzáillő férjet/feleséget, a Shirley nagyon messze van attól, hogy olyasféle bájos regény legyen, mint amilyet a – szerintem egyébként csodaszép – borító alapján sejteni lehetne. Egyrészt azért, mert a két hősnő és a választottjaik között bonyolódó kapcsolatok leírása csak egyetlen téma a sok közül a regényben: a szerelmi nyűgök mellett rengeteg szó esik a vallásról és a különböző felekezetekről, a korabeli angol gazdasági életről, a munkások és a munkaadók közötti feszültségekről, a háború kihatásáról a gazdaság és a társadalom működésére, vagy éppen a családi és nemi szerepekről – és az írónő ebben a regényben is épp olyan okos és modern gondolatokkal és véleményekkel örvendeztet meg minket, mint amilyeneket a fő művéből, a Jane Eyre-ből esetleg már ismerhetünk.

Másrészt pedig azért sem rózsaszín regény a Shirley, mert Brontë az esetek többségében roppant realisztikusan szemléli a világot (bár persze akad a könyvben néhány furcsa, kevéssé realisztikus, regényes egybeesés is). Nála a szerelem meg a boldogság nem jön könnyen és nem „jár” mindenkinek: lehet valaki szép és kedves fiatal lány, attól még nagyon is megvan az esély arra, hogy sose kapja meg a férfit, akit szeretne; mint ahogy az is előfordulhat, hogy a roppant férfias és kemény, a céljaiért a végsőkig küzdő férfi egészen komolyan elgondolkodjon azon, hogy elvegyen egy nőt a pénzéért – ami ugye egyébként sem szép dolog, de egy romantikus történetben aztán főleg nem az. S igaz, hogy a Shirley-ben végül ezen csapások és aljas húzások egyike sem valósul meg, a könyv végére érve mégis ott marad bennem az érzés, hogy a boldogság nem sokon múlt – és a befejezés így egyáltalán nem tűnik rózsaszínnek.

Végül még annyit, hogy a regény egyetlen negatívuma számomra a terjedelme. A Shirley amolyan igazi „belebújós” könyv, amiben remekül el lehet veszni egész napokra – ha valakinek van hozzá türelme. Az én türelmem sajnos kb. 150 oldallal rövidebb terjedelemre volt elég, mint amilyen hosszú a könyv, és a regény végét a történet minden izgalma ellenére sem tudtam már élvezni. Ez azonban nem a könyvet minősíti, hanem engem – a regényt tehát ajánlom minden, nálam egy picivel türelmesebb olvasónak.