John Galsworthy: A sötét virág - The Dark Flower
John Galsworthy regényét olvasva az jutott eszembe, hogy ez egy régimódi történet. Bár a regény már bőven a 20. században jelent meg, a története, a hangulata és a stílusa is inkább 19. századi.
A sötét virág három nagy egységre tagolódik („Tavasz”, „Nyár” és „Ősz”), s mindegyik részben a főhős, a szobrász Mark Lennan egy-egy szerelmi kapcsolatáról olvashatunk. A tavaszi rész idején Mark még tapasztalatlan ifjú, aki éppen élete első fellángolását éli át – egy nála majdnem kétszer idősebb férjes asszony iránt. A második részben Mark már a húszas évei közepén jár, s ezúttal egy korban inkább hozzáillő nőbe szeret bele – aki sajnos szintén férjezett, ezért ez a kapcsolat sem kecsegtet semmi jóval. A harmadik részben pedig több mint húsz évvel később látjuk viszont az immár házasember Markot – aki a változatosság kedvéért ezúttal egy hamvas, a gyerekkorból épphogy kinőtt lányba bolondul bele.
Ám bármi történjék is Mark érzelmi életben, mindig ott áll mellette a bájos és kedves Sylvia, akivel a férfi együtt nőtt fel, akivel az első szerelmi csalódása idején vigasztalódott, s akit később feleségül vett. Sylvia a biztos pont, akihez Mark mindig visszatérhet, s aki mellett nyugalomra lelhet minden balsikerű szerelmi kalandja után.
Viszont ha mindezek alapján azt gondolnánk, hogy Mark Lennan cinikus nőcsábász, aki szándékosan felrúg minden létező társadalmi konvenciót, csak hogy megszerezze, akit akar, nem lenne igazunk. Már csak azért sem, mert a szerelmi kapcsolataiban általában nem a férfi a kezdeményező, a csábító fél: Mark elfogadja, hogy a nők vonzónak találják őt, és mivel ő is vonzódik hozzájuk, egyszerűen hagyja magát belesodorni a legváltozatosabb (és gyakran kellemetlen vagy éppen tragikus következményekkel járó) kapcsolatokba és érzelmi viharokba. Mark Lennan csöppet sem cinikus, inkább bizonytalan, érzelmes, szenvedélyes alak, olyan ember, aki időnként vívódik ugyan önmagával arról, hogy helyes-e, amit tesz, de többnyire magától értetődőnek tartja, hogy az érzelmei azért vannak, hogy kiélje őket, s hogy a szerelem az egyetlen dolog az életben, ami miatt érdemes minden mást fölrúgni.
A regény fő témája tehát a szerelmi szenvedély, a címbeli „sötét virág” pedig a varázslatos, különleges, ám sokszor pusztító szenvedély szimbóluma – azt hiszem, olyan egyértelmű ez a kép, hogy fölösleges is magyarázni. A sötét virág és a szenvedély összekapcsolásán kívül még számos más érdekes párhuzammal és kontraszttal is találkozhatunk a könyvben: a regény világában a szenvedély mintha mindig együtt járna az idegenséggel, az egzotikummal, a külfölddel; s a könyvben ábrázolt vidéki Angliát és Londont is érdemes összehasonlítani abból a szempontból, hogy hol tud igazán kibontakozni a szenvedély.
Szépek tehát (bár mai szemmel olvasva túlságosan egyértelműek) a regény szimbólumai és metaforái, szép Galsworthy nyelvezete is, ráadásul van a regényben néhány meglepően modern megoldás (például az, ahogyan Galsworthy a különböző szereplők nézőpontjai között váltogat, és az éppen tárgyalt szenvedélyt a férfi és a nő szemszögéből egyaránt megmutatja), de mindezek ellenére a Sötét virágot meglehetősen régies (és kissé talán idejétmúlt és túlságosan szájbarágós) regénynek érzem, főleg azt figyelembe véve, hogy 1913-ban, nem pedig a 19. század közepe táján jelent meg. (Bár nem tudom pontosan, mit hiányolok belőle, vagy hogy mitől érzem ósdinak. Még az is lehet, hogy az én ízlésem tolódott el átmenetileg minden eddiginél jobban a 20-21. századi irodalom felé, és ezért van az, hogy mostanában nemigen tudok élvezni semmit, ami 1900 előtt íródott, vagy ami olyan, mintha akkor íródott volna.)
