Bán Zoltán András: Meghalt a főítész
Még az Olvass bele-féle recenzióíró pályázaton nyertem ezt a könyvet, de jó ideig csak bizalmatlanul méregettem és nem terveztem, hogy egyhamar elolvasom. Első ránézésre ugyanis nem volt túl megnyerő számomra, hogy a kötet első esszéje tele van nagy kezdőbetűs szavakkal és egyéb, erőltetettnek tűnő kiemelésekkel, és az sem vonzott túlzottan, hogy a könyv (majdnem) kizárólag magyar szerzőkkel foglalkozik – nem vagyok büszke rá, de nem sok magyar írót olvasok, és általában nem is nagyon érdekel a magyar irodalom. De aztán magammal vittem a könyvet egy hosszabb vonatútra, olvasni kezdtem, és nagyon gyorsan eloszlott minden félelmem és bizalmatlanságom, mivel hamar kiderült, hogy ez a könyv egészen szuper.
A Meghalt a főítész néhány hosszú, személyes hangvételű esszével indul, majd rövidebb kritikákat olvashatunk többek között Esterházy Péter, Kertész Imre és Tandori Dezső köteteiről. Ezután néhány félig-meddig (vagy szinte teljesen) elfeledett szerző életéről és műveiről esik szó (pl. Szép Ernőről és Kálnoky Lászlóról), majd több írás is szerepel Márai Sándorról, a kötetet pedig néhány rövid esszé zárja, amelyek pl. Krúdy Gyuláról vagy éppen arról szólnak, hogy mifélék lehetnek a regények első mondatai.
Az előző bekezdésben ugyan lazán dobálóztam a nevekkel, az igazság azonban az, hogy egy árva Esterházy-könyvön kívül még egyetlen előbb emlegetett írótól sem olvastam semmit. Ez viszont egyáltalán nem akadályozott abban, hogy rendkívüli módon élvezzem a kötet írásait. Bán Zoltán András ugyanis roppant okosan, szellemesen, személyesen és (ha a téma megkívánja) ironikusan ír mindenről, s egy idő után már lelkesen, a témát szinte nem is figyelve lapoztam tovább minden írás után, mert bármiről volt is szó éppen, a szerző egyénisége, felkészültsége, őszintesége és stílusa úgyis magával ragadó volt.
Eddig sem tartottam a kritikát másodrangú, az „igazi” irodalmon élősködő műfajnak, és például én sem azért írom ezt a blogot, mert valójában regényt szeretnék írni, csak ahhoz tehetségtelen vagyok, és így vezetem le a bennem felgyülemlett feszültséget. Ezt a kötetet olvasva viszont még inkább meggyőződtem róla, hogy egy jó kritika legalább olyan felszabadító, frissítő vagy éppen cselekvésre késztető tud lenni, mint bármely „igazi” irodalmi mű, s számomra végtelenül lelkesítő volt egy hozzáértő és saját véleménnyel rendelkező ember írásait olvasni.
S hogy milyen a jó kritika? Bán sokszor említi kritikákkal és egyéb írásokkal kapcsolatban is, hogy a minőségük, a hitelességük leginkább azon múlik, hogy ott van-e mögöttük (bennük) a szerzőjük teljes személyisége. Persze rengeteget számít a tárgyi és szakmai tudás, a stílus és mindenféle tanulható dolgok is, de az egész csak akkor ér valamit, ha ott van mögötte az ember, aki a személyisége súlyával hitelesíti mindazt, amit leír. És nem arra kell itt gondolni, hogy muszáj elismert szaktekintélynek lenni ahhoz, hogy valaki jó kritikát írhasson, hanem arra, hogy merni kell kiállni a véleményünk mellett, és merni kell személyesnek lenni.
A kötet kritikáiban tényleg érződik a szerző személyisége, talán ezért is olyan élvezetes olvasni őket. S ami még figyelemreméltó (és számomra követendő példa), hogy Bán egyaránt képes őszintén és lelkesen dicsérni és határozottan, ám nem bántóan elmarasztalni – s szerintem egyik sem könnyű dolog. A saját eddigi tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy dicsérő kritika írása közben könnyű beleesni a csábító szuperlatívuszok és a túlzott személyeskedés csapdájába; negatív kritika esetén pedig még könnyebb (és nagyon szórakoztató) elmenni a szellemes és vidám fikázódás irányába, amíg végül sokkal inkább a szerző lesz az írás főszereplője, s nem maga a kritizált mű. Bán ezek közül egyiket sem csinálja (nyilván mert profi), mégis egyértelműen kiderül a véleménye mindenről, amiről ír. Azt hiszem, én is valahogy így szeretnék írni majd egyszer.
