Könyv, egó, entrópia

2018.sze.08.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Paolo Bacigalupi: Pump Six and Other Stories

pumpsix.jpgLegkedvencebb kollégámmal mostanában épp a saját irodalmi ízlésünket próbáljuk a másikra erőltetni közös megegyezés és érdeklődés-kifejezés alapján szélesíteni kívánjuk egymás látókörét, vagy ilyesmi (mert ő főleg a sci-fi/fantasy-vonal ismerője, én meg főleg nem), szóval boldogan ajánlgatunk egymásnak mindenfélét. Ez az első, amit az ő ajánlás-listájáról olvastam, és ez pl. tetszett.

Pedig elég nehézkes nekem sokszor belekerülnöm a nem itt és nem kb. most-világokba, és itt se ment mindig könnyen. Azt hiszem, türelmetlen vagyok, és mindig az emberek érdekelnek jobban, nem a környezetük, és nincs kedvem hosszas világépítéseket olvasni (viszont megőrjít, amikor nem tudom, hogy mik az adott hely és idő szabályai).

Bacigalupi viszont elég jól csinálja a dolgot, mert egy idő után minden történetben rájöttem, milyen világban járunk (olyanban, ahol a föld már jól tönkre van téve; ahol az emberek mindenféle környezeti katasztrófák által sújtott, összezsugorodott pokolban élnek; ahol legyőztük a halált, de minek), és még érdekelt is, hogy hogyan élnek egy ilyen világban az emberek vagy emberszerű lények.

Tovább

Paul Bowles: Oltalmazó ég - The Sheltering Sky

shelter.jpgOlyan ez, mint egy melankolikus-dekadens Hemingway- (konkrétan a Fiesta) vagy Fitzgerald-regény (főleg az Éj szelíd trónján), egy generációval később és pont annyival kegyetlenebbül, kiábrándultabban, végzetesebben, egzisztencialista-rettegősebben.

Mindenesetre itt is gazdag és dekadens amerikaiak utazgatnak mindenfelé, csak hogy ne kelljen otthon lenniük, de az itteni házaspár, Port és Kit már nem érik be Európával – ők Észak-Afrikában meg a Szaharában próbálják összerakni magukat meg a szétesőben lévő házasságukat a II. világháború után, de kissé túlbecsülik a saját erejüket és lebecsülik Afrikát. Nem valami misztikus Afrika-erőre meg ilyenekre gondolok, hanem mondjuk olyanokra, hogy ez a két hülye, de főleg a férfi (róla konkrétan elhangzik ez), mindenféle oltások meg egyéb előkészületek nélkül mennek Afrikába, mert jaj, Amerika szörnyű, Európát feldúlta a háború, Afrika ellenben még ártatlan és érintetlen (na persze), és mintha az összes afrikai mászkálásuk közben sebezhetetlennek éreznék magukat – holott nagyon nem azok.

Tovább

Novalyne Price Ellis: One Who Walked Alone - Robert E. Howard: The Final Years

walkalone1.jpgLegkedvencebb kollégám adta ezt a könyvet szülinapomra, és eleinte voltak némi halvány kétségeim, hogy vajon miért gondolta, hogy ez jó ajándék lesz nekem, merthogy én semmilyen körökben nem vagyok híres arról, hogy sok Conan-történetet olvasok, és valami foszlányos emlékeket leszámítva szerintem azt se tudtam eddig, ki ez a Howard.

Aztán meg elolvastam, és eléggé elaléltam. (Tartózkodnék az olyan gagyi, szigorúan kicsillagozandó szavaktól, mint a kom*o*tzó*a – olyat olvasni viszont szeretek, amilyet még nem olvastam soha. Ilyen szabálytalanul utálatos és lenyűgöző cuccot meg szerintem még tényleg nem.)

Nem indult pedig jól. Price könyve igazi iskoláslányosan rajongós stílusban indul (pl. Price a még szarkazmus és irritált szemforgatás nélkül elviselhetőnél sokkal de sokkal több felkiáltójelet használ, méghozzá komolyan, nem pedig hülyéskedve – "Ma találkoztam Bob Howarddal! Olyan izgatott vagyok! Bob Howard egy igazi író, és én találkoztam vele, ma!"), amitől nekem enyhe félelmeim támadtak, hogy ez most akkor 300 oldal fangörling lesz-e vajon (ami mondjuk eléggé meglepett volna az ajándékozót ismerve, aki nagyon szereti ezt a könyvet), de aztán elkezdődött a könyv igazi része, Price kicsit visszafogta magát, ami a felkiáltójeleket illeti, és bár a szerző stílusát soha nem tudtam megszeretni, igen hamar azon vettem észre magam, hogy baromira élvezem ezt az egészet (és közben utálom is, meg csodálom, meg nem akarom letenni, meg lelkesít, meg fáj a szívem tőle).

Ennek ellenére összeszedett poszt ebből most nem lesz, csak gondolatok, alcímekkel bevezetve, amelyek mintegy az összeszedettség illúzióját hivatottak kelteni.

Tovább

M. J. Nicholls: The 1002nd Book to Read Before You Die

1002.jpgMondhatnám, hogy M. J. Nicholls könyve a posztmodern önreflexív metafikció vadiúj szintje, de úgy rémlik, írtam már ilyet több más könyvről is (persze mindig van vadiújabb szint, az én szókincsem meg véges), meg néha már hányok a posztmodern, önreflexív és metafikció szavaktól, és nincs kedvem megint leírni őket.

Nem lehet néha sima történetet írni, olyat, ami nem saját magáról szól, hanem valami olyasmiről, ami odakinn a világban vagy akár odabenn az agyunkban létezik?
Úgy tűnik, Nicholls szerint nem nagyon. Úgyhogy minden adott egy csodálatos meta-maszturbáló regényhez, amelyben valami okoskodós ál- vagy valódi bölcsész nyavalyog az írás/olvasás/irodalom nehézségeiről és arról, hogy az irodalom halott.

Ami viszont megmenti (sőt: többnyire elég szórakoztatóvá teszi) e regényt, az az, hogy szemmel láthatólag Nichollsnak is hányhatnékja van a P-Ö-M szavaktól, úgyhogy sikerül neki egészen kellemes cinizmussal megközelítenie a fenti kérdéseket.

Tovább

Alan Moore - Brian Bolland: Batman: A gyilkos tréfa - Batman: The Killing Joke

batman.jpgNem szoktam képregényeket olvasni. Általában nem nagyon gondolkodok azon, miért nem, ez ugyanolyan sima tény nekem, rólam, mint az, hogy néptáncolni se szoktam, meg síelni se. Nincs benne értékítélet.

Múltkor viszont elgondolkodtam ezen, amikor egy barátommal mindenféle könyvesboltokban jártunk. Voltunk például egy igen jól felszerelt antikváriumban, ahol három másodperc alatt megtaláltam a szépirodalmi polcokat és jól felmértem őket. Feltűnt, milyen gyorsan ment a polcok pásztázása, ami közben ilyesféle gondolataim voltak: aha, ez megvan; aha, ezt olvastam régen, nem kell belőle saját; aha, neki a nevét ismerem, majd egyszer olvasok tőle biztos, de nem sürgős; aha, őt ismerem, de nem érdekel; aha, erről valaki, akinek adok a véleményére, tök jót/tök rosszat írt, úgyhogy kéne/nem kéne; jó, őt nem ismerem, de nem is érdekel; váááá, de jó, ezt száz éve keresem.
Röviden: otthon éreztem magam azok között a polcok között, és úgy nagyjából tudtam, mit csinálok én ott.

Tovább

Bernard MacLaverty: Cal

cal.jpgNemrég Észak-Írországban voltam, és Belfastban elmentem egy olyan gyalogtúrára, amely során először egy katolikus/nacionalista ember vezetett végig és mesélt mindenfélét a katolikus Falls Road környékén, a másik felében meg egy protestáns/lojalista ember tette volna ugyanezt a protestáns Shankill Road környékén.

Tette volna, de nem tette, mert előző este írt a szervező, hogy másnap lojalista felvonulások lesznek a Shankill Road táján, a két környéket elválasztó falon a kapuk valószínűleg be lesznek zárva, úgyhogy biztonsági okokból a túra protestáns része elmarad. (Sajnáltam a dolgot, mert eleve azért érdekelt ez, hogy ne csak egyféleképpen halljak a dolgokról, de a felajánlott másik időpont már nem volt jó. Így megy ez.)

A nacionalista másfél óra alatt mindenesetre megtudtam pár érdekes dolgot Roberttől, aki a sétát vezette. Leginkább azt tudtam meg, hogy a történelem belülről általában nem holmi komoly elvekről meg ideológiákról meg átgondolt döntésekről szól, mint ahogy néha (nagyon néha, és általában csak sokkal későbbről nézve) kívülről tűnik. Nekem például voltak olyan kérdéseim (inkább csak merengéseim, magamban), hogy vajon hogyan és miért lesz valaki IRA-tag. Merthogy terrorizmus, meg erőszak, meg minden – hogy kezdi azt el valaki vajon?

Tovább

Susanna Kaysen: Girl, Interrupted

girlinterrupted.jpgAz agyammal nagyjából tetszik ez a könyv, mert eleven és rendesen meg van írva, de átérezni nem nagyon tudom. Vagy: na jó, átérzem, csak a mélységét nem érzem.
Nekem ez a könyv túl gyors (vagy én voltam túl gyors vele, ami ugyanaz).

Ilyen gyors, íme: Susanna Kaysen 18 évesen bekerül a pszichiátriára/elmegyógyintézetbe/zártosztályra/diliházba (válassz egyet), aztán ott tölt kb. másfél évet, közben a többi bennlakóval ilyen-olyan barátságokat köt, vannak élet- és halálképek, váratlan szépségek és váratlan tragédiák, aztán valaki úgy dönt, hogy oké, Kaysen most már alkalmas arra, hogy visszatérjen a világba. Jó.

És persze – értem Kaysen fő kínjait és kétségeit, meg a dolgok abszurditását, és nem tudok nem elgondolkodni az ún. épelméjűség és a nem-épelméjűség közötti határok esetlegességén, főleg, amikor elolvasom a borderline személyiségzavar leírását (amivel Kaysent diagnosztizálták, s amit ő ide is másolt a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders [DSM] c. alapműből), és arra jutok, hogy: ennyi erővel szerintem én is borderline vagyok, csak még senki nem vette észre.

Tovább

Tim O'Brien: The Things They Carried

carried.jpgMióta rájöttem, hogy elég gyenge vagyok történelemből, háborúkból, meg ilyenekből, azt a nagyon okos megoldást alkalmazom – ahelyett, hogy esetleg megpróbálnék ismereteket szerezni a történelemről, háborúkról, meg ilyenekről –, hogy nem nagyon olvasok ilyen témájú szépirodalmat se, mert mi van, ha nem értem meg a lényeget.

De ezt kénytelen voltam elolvasni, mert olyan jó címe van, ami miatt én gondolkodás nélkül és a témát teljesen figyelmen kívül hagyva általában azonnal el akarok olvasni egy könyvet.

Még jó, hogy ez a könyv nem olyan háborús könyv, ami a (vietnami) háborúról szól. O'Brien maga írja, hogy egy igaz háborús történet sosem a háborúról szól, hanem a napsütésről, a szerelemről, az emlékekről, a gyászról, és egyéb dolgokról (https://moly.hu/idezetek/950081), s ezeket én is minden gond nélkül értem. És e meghatározás alapján O'Brien könyve maximálisan igaz háborús történetek gyűjteménye.

Tovább

Wim Wenders: Merülés a szerelembe - Submergence

submer.jpgWim Wenders szerintem nem nagyon tudta, mi akar ez a film lenni. Persze nem is volt könnyű dolga, mert a regény is olyan, hogy se nem szerelmi történet, se nem politikai dráma, se nem kalandregény, se nem kémthriller, se nem túszdráma, se nem tudományos-filózós regény, se nem valami más, de azért a regény – még ha regényként nem is tökéletes – elég jó és hatásos (vannak részletek benne, amik több mint két éve kísértenek, az meg elég ritka).

A film ellenben – hát, az nemhogy nem tökéletes, hanem eléggé tökéletlen, meg még idegesítő is.

Oké, hogy van benne két szép színész (nem mondom, hogy nem James McAvoy volt az egyik fő oka annak, hogy én ezt meg akartam nézni), meg szép tengerpart, meg ilyenek, de jaj, még James McAvoyt se nézem szívesen két órán keresztül, ha közben olyanokon kell bosszankodnom, mint például a következők.

Tovább

André Aciman: Szólíts a neveden - Call Me by Your Name

callme.jpgNekem sokszor nem kell más, csak egy cím.

Először a film miatt hallottam ezt a címet, és bár fogalmam sem volt, miről szól, tudtam, hogy megnézem, amint tudom.

Aztán mikor teljesen elbűvölve (és diszkréten kisírt szemekkel) hazajöttem a film után (ami pont olyan szép, gyengéd, lírai, lassú, merengő és szívfájdító [de úgy szívfájdító, hogy azt nem cserélnéd el szívfájdalom-mentességre], mint ahogy a címe alapján elképzeltem), azon nyomban megvettem a könyvet (ilyenkor szeretem az e-könyveket – van az a vágy néha, amikor azonnal kell valami, mert holnap már túl késő), és a lehető leghamarabb bele is vetettem magam.

És olyan mohó és kielégíthetetlen vágyakozással olvastam végig, mint ahogy Elio vágyik Oliverre. (Mohón, mégis lassan. Mint ahogy a filmet is lassan néztem. Nem tudtam, hogy az idő ennyire relatív, meg hogy filmet is lehet lassan nézni, de lehet. Könyvet olvasni meg főleg lehet – úgy, hogy legszívesebben végigrohannék rajta, de nem teszem, mert annyira tetszik, hogy csak akkor akarom olvasni, amikor teljesen tudok rá figyelni, és amikor nem olvasom, akkor meg csak vágyok rá, egyfolytában – és az is jó.)

Tovább