Könyv, egó, entrópia

2020.jún.12.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Paul Auster: 4321

4321.jpgA New York trilógia az egyik örökös kedvenc regényem, és nem szűnő hévvel imádom vagy 20 éve, de a többi Auster-regény, amit ifjabb koromban olvastam, nem hagyott bennem mély nyomokat és egyiket sem olvastam újra. (Az a gyanúm, hogy titokban taszít Auster intellektuális hűvössége – persze a New York trilógia is intellektuális és hűvös, mint a fene, de az annyira egyértelműen stilizált, a valóság másfajta síkján játszódó cucc, hogy ott nem zavar a hideg; mindenhol máshol igen.)

 

Erre a monstrumra viszont tényleg kíváncsi voltam, és azt hittem, ez majd Auster-rajongót csinál belőlem, de ez nem történt meg.

 

Hála istennek a 4321 unalmasnak nem unalmas – csak kicsit több, mint egy hét kellett az 1070 oldalhoz, és lazán végigvágtattam akár 200 oldalon is egy nap – szóval nem, nem unalmas. Sodró, mondhatni.

 

De jó-e ez nekem? Ennyire gyorsan végigsöpörni valamin, vagy ennyire sodorva lenni?


Nem vagyok benne biztos. Főleg így, hogy Auster nem is egy életen, hanem mindjárt négyen sodor végig – Archie Ferguson négy lehetséges életútján, s még annak az életútnak is főleg csak az elején, kb. nullától kezdve a felnőttkorig. Sűrű és eseménydús regény ez, az biztos, főleg, hogy Auster a regényben is említett koncentrikus körök elvét követi, és nemcsak az egy darab Archie-ra koncentrál (négyszer), hanem Archie szűkebb és tágabb köreire is (család, barátok, iskolák, stb.), meg az egész történelmi korra, amiben a felnövés zajlik (az 50-60-as évek Amerikája).

 

Ami pl. a korabeli Amerika leírását illeti: Auster nem aprózza el ezt (sem), és annyi történelmi eseményt meg korhangulatot pakol a regénybe, amennyi csak belefér (ennyi oldalba elég sok minden belefér) – és ez az amennyi szerintem kicsit túl sok, főleg a vége felé, a 60-as évek végi diák- és egyéb forrongások leírásakor, de az is igaz, hogy addigra már eléggé elfáradtam.

Tovább

Jennifer Johnston: The Illusionist

illusion.jpgGondolom, kívülről könnyű okosnak lenni, de: abban a pillanatban, hogy a főszereplő Stella figyelmét úgy vonja magára a vonaton a későbbi nemezise, hogy kiveszi a könyvét a kezéből és elkezd neki okoskodni, hogy a sok olvasás rontja a látását, azonnal menekülhetnék tört rám és nagyon akartam, hogy ez a szerencsétlen Stella ne álljon szóba ezzel a Martyn fickóval, mert úgysem lesz jó vége. (Csak hogy tisztázzuk: nem az volt az intő jel, hogy Martyn nem hagyta őt olvasni – hanem az, hogy az ismeretség 0. másodpercében úgy érezte, megmondhatja a csajnak, hogyan kéne viselkednie, és miért nem jó, ahogy most viselkedik. Stella persze hagyja, hogy megmondják neki. Vonzóak tudnak lenni az ilyen megmondós-emberek.)

Azt leszámítva viszont, hogy az uralkodós-bántalmazós jellegű kapcsolatokat (vagy ezekről olvasást) kísérő állandó ideg- és gyomorgörccsel olvastam a regényt (mikor mond/csinál majd megint olyasmit Stella, ami Martynnak nem fog tetszeni? mi lesz Martyn legközelebbi manipulatív húzása? hányszor fogja még Stella elhinni, amikor a Martyn gyerek egy különösen genyó és megalázó megnyilvánulása után könnyek között fogadkozik, hogy de hát én csak azt akarom, hogy boldog legyél?*), regényként nem olyan jó ez a könyv.

Tovább

Cheryl Strayed: Vadon - Wild

wild_1.jpgLáttam a filmet pár éve, amikor a moziban ment, és nagyon tetszett – lehet, hogy a film tényleg jobb volt, de az is lehet, hogy 4-5 évvel ezelőtt vevőbb voltam erre a nagyon-amerikai fajta önsegítő/önkereső-műfajra meg az ilyesmi művekben rejlő egyszerű tanulságokra.

Akárhogy is, a könyv nem jött be. Lapos, semmitmondó, önismétlő, felszínes, és semmit nem tudok meg belőle se a túraösvényről, se Strayed elvileg különlegesen bonyolult lelkéről, fájdalmas sorsáról és csodálatos magára találásáról, miután az anyja halála után szétment az élete.

Ami a túraösvényt illeti: bár van a könyvben térkép, vannak benne helynevek és konkrétumok, úgy érzem, Strayed egyáltalán nem tud a vadonról írni. Az ösvényről letéréseit, stoppolásait, kempinghelyeken táborozásait mind remekül leírja – látom magam előtt a boltocskákat meg pihenőhelyeket az ösvény közelében, és el tudom képzelni, milyen jó érzés lehet egy hét civilizáció-mentesség után újra emberekkel találkozni, bolti limonádét inni, rendes kaját enni, lezuhanyozni.

Tovább

Joanna Rakoff: My Salinger Year

salingeryear.jpgEz a könyv nem Salingerről szól – szerencsére, mert engem nem érdekel sem Salinger magánélete, sem pletykák Salingerről, sem Salinger mint ember.
És nem is egy Salinger-rajongó lánykáról szól, aki azon élvezkedik, hogy közvetetten Salingernek dolgozhat – szerencsére, mert az még a Salinger-pletykálkodásnál is rémesebb lenne.

A fülszöveg ígér történetre emlékeztető dolgokat, úgyhogy olyanokat képzeltem, hogy majd biztos kibontakozik valami dráma pl. abból, hogy Joanna Rakoff – aki a Salingert képviselő irodalmi ügynök asszisztenseként dolgozott kb. egy évig – munkája során többek között azzal foglalatoskodik, hogy a Salingernek küldött rajongói levelekre válaszol.

De ami kibontakozik, az sokkal jobb ennél – egy kedvesen-kaotikus felnövéstörténet, főszerepben – nem, nem Salingerrel, hanem egy olyan lánnyal, aki a szokásos New York-i ifjúművész-álmot követi: egyetem után munkát vállal egy irodalmi ügynökségnél kb. semmi pénzért, verseket ír, háztető-partikat és hipster-kávézókat látogat (csak a 90-es évek közepén még nem hipsternek hívták őket), egy lepattant, fűtetlen házikóban éldegél Brooklynban a csávójával, és próbálja kitalálni, hogyan akar élni.

Tovább

David Sheff: Csodálatos fiú - Beautiful Boy

bboy.jpgSzokás szerint megint nem azon gondolkodtam legtöbbet e könyvet olvasva, amin kellett volna (mármint a konkrét témáján – hogy milyen az egy apa szemszögéből, amikor a szuperokos, csudás és fantasztikus fia hirtelen [?] drogfüggő lesz, majd évekig a rehab-józanság-visszaesés útjait járja), hanem azon, hogy miféle műfaj az a memoár, mik a szabályai, muszáj-e benne mindent leírni, vagy szabad-e kicsit úgy csinálni, mintha fikciós irodalom lenne, és olyasmikre vetemedni, amikre a fikciót író írók jó esetben vetemedni szoktak – pl. kihagyni dolgokat; dramatizálni a történetet; nem leírni mindenkinek a ruházatát meg a kinézetét meg hogy mi volt a kaja a szokásos szerda esti családi vacsorán; és elhinni, hogy az olvasó akkor is vágja és átérzi, miről van szó, ha valami csak – mondjuk – kétszer van leírva, akkor is, ha a valóságban egyébként 86-szor is megtörtént.

És szokás szerint magammal sem értek egyet. Mert pl. megértem, ha egy memoárnak nincs igazán története, amit dramatizálni lehetne. Csak az élet van benne, a szokásos kisebb-nagyobb élet-drámákkal, jó, itt azért elég nagyokkal, és elég durvák lehetnek az élet-drámák önmagukban is, nem utolsósorban azért, mert hiányzik belőlük a dramatizált történetekre jellemző logika, hogy a dolgok okkal történnek. Nem, itt nincs logika vagy ok, és nincs a fejlődésnek vagy pusztulásnak íve, csak úgy lesz és történik, mert az életben úgy vannak a dolgok.

Tovább

Johann Wolfgang Goethe: Az ifjú Werther szenvedései

werther.jpgCinikus kamaszként én is utáltam, naná, ezt az áradó érzelmességet, ezt a rinyát, ezt a végzetességet, ezt a mániát, ezt, hogy ennek a Werther srácnak az élet minden vagy semmi, és nem kellenek neki félmegoldások meg kompromisszumok.

Örülök, hogy azóta már sokkal kevésbé vagyok cinikus.

És bár most meg utálhatnám ezt azért, mert a Werther srác legalább 1600 módon utálatos és ellenszenves és önző és érzelmi zsaroló, mégsem utálom, mert azokat a dolgait viszont, amiket kamaszként utáltam, most nagyon szépnek és igaznak tartom.

Szépnek tartom, amikor valakiből nem lesz megfontolt, nyugodt-szívű Albert, vagy karrierista hivatalnok, vagy akár tündi-bündi Lotte (aki mai szemmel nézve eléggé egy manipulatív, kellemkedő hülyepicsa, azzal a fenenagy ártatlanságával meg angyali jóságával meg édes kis modorával [de nem tudom, érdemes-e őt mai szemmel nézni – gondolom, Lotte nem sokféle viselkedésmódból választhatott]) – hanem lesz belőle egy ilyen végtelenül érzékeny és a világ barátságtalanságát elfogadni képtelen, szentimenti, agyalós balek, akinek csak a teljesség elég és nem enged abból, ami neki az életben a legfontosabb.

Tovább

Michel Faber: A felszín alatt - Under the Skin

undertheskin.jpgMint minden ember, én is a saját tudatom junkie-ja vagyok, meg más emberek tudatának junkie-ja is.

De na, nem milyen jó például, hogy más emberek tudata létrehoz mondjuk olyasmiket, mint a Pulp, a Portishead, meg a Björk? (Vagy mint ez a regény.) Ez engem akkor is lenyűgöz, ha az idegen (emberi) civilizációból idekerült Isserley csajszi számára ezek a szavak úgy hangzanak, mintha állateledel-márkanevek lennének. És végül is azok is, hiszen az ő szemében állatok vagyunk, meg egyébként is állatok vagyunk, vírusként terjedve itten ezen a gondoskodó bolygón, bla-bla.

De ha már állatok, akkor én, hm, egyértelműen csúcsragadozóként tekintek magamra (még ha nem is a saját fajomon belül, csak más fajokhoz képest), és bár tudom-tudom, az állatok (a többi állat) olyan cukik (az axolotl pl. tényleg az), nem okoz nekem álmatlan éjszakákat a gondolat, hogy húst egyek (eszek is).

Tovább

Mark Z. Danielewski: The Fifty Year Sword

fiftysword.jpgGondolom, a House of Leaves-t is lehetne alkalmasint vádolni azzal, hogy meta-maszturbáló bölcsészkedés, de nem vádolom azzal, mert a House of Leaves esetében (bármennyit is értek vagy nem értek belőle) végül mindig úgy érzem, hogy semmi nem öncélú: se a hatmillió lábjegyzet, se a labirintus, se a fura tipográfia, se a cseles narráció, se az egymásba ágyazott történetek, se a függelékek. Mind jelent (vagy legalábbis kifejez) valamit, és mind kell ahhoz, hogy megszülessen a végeredmény: egy őrjítő, szépséges, teljesen egyedi regény, amibe ugyan nem könnyű belemászni, de cserébe soha többet ki nem mászol belőle (vagy a regény nem mászik ki belőled).

Ezzel szemben a Fifty Year Swordot sokszor tényleg meta-maszturbáló bölcsészkedésnek érzem. A történet maga nagyon Danielewski – tele veszteséggel, gyásszal, az elme legeslegmélyét is felkavaró megmagyarázatlan elemekkel – jó történet, tényleg, de szerintem ez még csak nem is egy kisregény, maximum egy novella anyaga.

Tovább

Paolo Bacigalupi: Pump Six and Other Stories

pumpsix.jpgLegkedvencebb kollégámmal mostanában épp a saját irodalmi ízlésünket próbáljuk a másikra erőltetni közös megegyezés és érdeklődés-kifejezés alapján szélesíteni kívánjuk egymás látókörét, vagy ilyesmi (mert ő főleg a sci-fi/fantasy-vonal ismerője, én meg főleg nem), szóval boldogan ajánlgatunk egymásnak mindenfélét. Ez az első, amit az ő ajánlás-listájáról olvastam, és ez pl. tetszett.

Pedig elég nehézkes nekem sokszor belekerülnöm a nem itt és nem kb. most-világokba, és itt se ment mindig könnyen. Azt hiszem, türelmetlen vagyok, és mindig az emberek érdekelnek jobban, nem a környezetük, és nincs kedvem hosszas világépítéseket olvasni (viszont megőrjít, amikor nem tudom, hogy mik az adott hely és idő szabályai).

Bacigalupi viszont elég jól csinálja a dolgot, mert egy idő után minden történetben rájöttem, milyen világban járunk (olyanban, ahol a föld már jól tönkre van téve; ahol az emberek mindenféle környezeti katasztrófák által sújtott, összezsugorodott pokolban élnek; ahol legyőztük a halált, de minek), és még érdekelt is, hogy hogyan élnek egy ilyen világban az emberek vagy emberszerű lények.

Tovább

Paul Bowles: Oltalmazó ég - The Sheltering Sky

shelter.jpgOlyan ez, mint egy melankolikus-dekadens Hemingway- (konkrétan a Fiesta) vagy Fitzgerald-regény (főleg az Éj szelíd trónján), egy generációval később és pont annyival kegyetlenebbül, kiábrándultabban, végzetesebben, egzisztencialista-rettegősebben.

Mindenesetre itt is gazdag és dekadens amerikaiak utazgatnak mindenfelé, csak hogy ne kelljen otthon lenniük, de az itteni házaspár, Port és Kit már nem érik be Európával – ők Észak-Afrikában meg a Szaharában próbálják összerakni magukat meg a szétesőben lévő házasságukat a II. világháború után, de kissé túlbecsülik a saját erejüket és lebecsülik Afrikát. Nem valami misztikus Afrika-erőre meg ilyenekre gondolok, hanem mondjuk olyanokra, hogy ez a két hülye, de főleg a férfi (róla konkrétan elhangzik ez), mindenféle oltások meg egyéb előkészületek nélkül mennek Afrikába, mert jaj, Amerika szörnyű, Európát feldúlta a háború, Afrika ellenben még ártatlan és érintetlen (na persze), és mintha az összes afrikai mászkálásuk közben sebezhetetlennek éreznék magukat – holott nagyon nem azok.

Tovább