David Sheff: Beautiful Boy

bboy.jpgSzokás szerint megint nem azon gondolkodtam legtöbbet e könyvet olvasva, amin kellett volna (mármint a konkrét témáján – hogy milyen az egy apa szemszögéből, amikor a szuperokos, csudás és fantasztikus fia hirtelen [?] drogfüggő lesz, majd évekig a rehab-józanság-visszaesés útjait járja), hanem azon, hogy miféle műfaj az a memoár, mik a szabályai, muszáj-e benne mindent leírni, vagy szabad-e kicsit úgy csinálni, mintha fikciós irodalom lenne, és olyasmikre vetemedni, amikre a fikciót író írók jó esetben vetemedni szoktak – pl. kihagyni dolgokat; dramatizálni a történetet; nem leírni mindenkinek a ruházatát meg a kinézetét meg hogy mi volt a kaja a szokásos szerda esti családi vacsorán; és elhinni, hogy az olvasó akkor is vágja és átérzi, miről van szó, ha valami csak – mondjuk – kétszer van leírva, akkor is, ha a valóságban egyébként 86-szor is megtörtént.

És szokás szerint magammal sem értek egyet. Mert pl. megértem, ha egy memoárnak nincs igazán története, amit dramatizálni lehetne. Csak az élet van benne, a szokásos kisebb-nagyobb élet-drámákkal, jó, itt azért elég nagyokkal, és elég durvák lehetnek az élet-drámák önmagukban is, nem utolsósorban azért, mert hiányzik belőlük a dramatizált történetekre jellemző logika, hogy a dolgok okkal történnek. Nem, itt nincs logika vagy ok, és nincs a fejlődésnek vagy pusztulásnak íve, csak úgy lesz és történik, mert az életben úgy vannak a dolgok.

Viszont nem értem meg, sőt – rettentően idegesít, hogy Sheff mindent leír. Igen, a szerda esti vacsorát is, meg hogy az anyósa konyhájában hat égőfejes gáztűzhely van, amin mindig fő valami; meg azt is, hogy a lánya a nagymama kislánykori halványkék ruháját viselte valami iskolai ünnepélyen; meg hogy a fiának jó izmos a karja, a mellkasa és a lába, mert sokat úszott meg biciklizett. Remek.

Kár, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel, s bár ezek a részletek biztos a valóságosság érzetét hivatottak erősíteni (vagy csak úgy ott maradtak, mert senki nem vette a fáradságot, hogy kigyomlálja őket?), engem inkább kizökkentenek és sikítani támad tőlük kedvem: haladjunk már, na, a faszomat se érdekli a gáztűzhely meg a kis Daisy iskolai ünnepélye.

S már megint elérkezünk a szokásos kérdéshez: mitől igaz valami?

Számomra biztos nem a valóságos részletek minél pontosabb és mániákusabb katalogizálásától; nem attól, hogy minden le van írva; nem attól, hogy az pont úgy megtörtént.

Azt hiszem, valami érzelmi igazságra vagyok éhes mindig, és Sheff nem elégíti ki ezt az éhségemet. Sheff olyan, mint egy H. P. Lovecraftba oltott tanárbácsi – nagyon szereti fokozni a dolgokat ("elég szar volt, amikor a fiam elkezdett drogozni; minden sokkal szarabb lett, amikor a fiam már összevissza kamuzott meg lopott meg minden; minden borzalmasan és elképzelhetetlenül szar lett, amikor a fiam már…" – jó, elhiszem, csak nem érzem, és a 86. visszaesés – lett légyen az bármennyire valóságos is – nekem már nem mond semmit), de túl nagy a realitásigénye, és még a legérzelmesebb, legdrámaibb, elvileg legszemélyesebb megnyilvánulásai is rém okoskodósak és elemzősek és – nem valami személyesek. (Mintha túl sokat járt volna terápiára meg önsegítő gyűlésekre, ahol megtanulta kívülről látni önmagát. Ja, tényleg sokat járt – mit ad isten, azt is mind leírta.)

A filmre egyébként kíváncsi vagyok és megnézem hamarost – remélem, abban vette valaki a fáradságot, kigyomlálta a tölteléket, és csinált ebből egy történetet. Mert bár elhiszem, amit Sheff mond, hogy a könyv megjelenése óta eltelt időben egy csomó érintett megkereste, mert – öhm, megérintette őket a történet és a saját helyzetükre ismertek benne, de – fájdalom – engem nem érintett meg. Agyilag igen ("a drog rossz és tönkretesz, értem?" "aha, értem"), de érzelmileg nem, a csak agyi megérintés meg nekem nem számít – és jó esetben nemcsak akkor érzek át érzelmileg valamit, ha én is érintett vagyok benne. De a jobb esethez kell egy valamivel jobb író.