Francis DeRespinis - Peter Hayward - Jana Jenkins - Amy Laird - Leslie McDonald - Eric Radzinski: The IBM Style Guide

ibm.jpgEgyetemista koromban, amikor arról volt szó, hogy egy beadandó irományt az MLA vagy a Chicago stílusszabvány szerint kell megírni, többnyire csak néztem okosan (nagyon jól tudok okosan nézni), és követtem a tanerők által a lelkes diáksereglet rendelkezésére bocsátott kb. kétoldalas stílusszabvány-kivonatokat, amelyekből megtudtam például, hogy hogyan kell helyesen formázni a hivatkozásokat az esszékhez meg szakdogához írott bibliográfiában.

Akkoriban – bár titokban már akkor is geek voltam – azt gondoltam: ha egy kétoldalas kivonat elég ahhoz, hogy mindenki megelégedésére csinosra formázzam a szakdogámat, akkor mégis mi a francot lehet több száz oldalon írni arról, hogy hogyan hivatkozzunk dolgokra, hogy mi elé kell vesszőt tenni, vagy hogy melyik számot kell betűvel és melyiket számmal írni. Ez a kérdés azóta sem hagyott nyugodni.

Azóta tovább nyelv-geekesedtem, mert alapból megvolt a hajlam, meg mert amúgy is ezzel foglalkozom – írással mármint –, és mivel titokban szabálykövető (vagy legalábbis: a szabályok iránt érdeklődő) vagyok (már ha van értelmük), mérhetetlen lelkesedéssel olvastam ezt a szuper stílusszabvány-könyvet.

Mert ez tényleg csodás. Ezek itt az IBM-nél annyira agyasak, logikusak, tisztán-gondolkodók, hogy csak ámulok rajta. És az itt leírt összes szabálynak és javaslatnak van értelme, úgyhogy azóta már el is kezdtem átültetni őket a gyakorlatba.

Amellett, hogy ez a stílusszabvány nagyjából mindent tartalmaz, amit tudni érdemes arról, hogy hogyan lehet jó (pontos, következetes, könnyen olvasható, könnyen érthető, homályos foltoktól mentes) technikai (szak)szöveget írni, ez a remek könyv mindenféle kínzó nyelvhasználati kérdésre is választ ad – és itt nemcsak arról van szó, hogy a szerzők megmondják, mit hogyan kell (érdemes), hanem azt is megmondják, hogy miért pont úgy.

Például megtudtam a választ arra, hogy miért lehet azt írni egy szakszövegben, hogy: „Do this; then do that,” vagy azt, hogy: „Do this, and then do that,” és miért nem lehet azt írni, hogy: „Do this, then do that.”

Nem árulom el, hogy miért jó az első kettő, és miért nem valami jó a harmadik – de a válasz a reveláció erejével hatott rám: rém izgalmas, ugyanakkor teljesen logikus. Amolyan: miért is nem gondoltam én eddig erre?

Egyébként – ahogy az nyilván látszik ezen a blogon is –: a magánéletben nem vagyok a preskriptív nyelvészet híve, de amikor nem-privát írásról van szó, akkor jól tud jönni egy efféle stílusszabvány, és ez az IBM-féle minden igényemet kielégíti. És saját csuda-tuti önmagán mutatja be mindazokat a jóságokat, amiket prédikál. Kell ennél több? Nekem aztán nem.