Szenved-éj - Fiatal ír elbeszélők - Shenanigans - An Anthology of Fresh Irish Fiction
Általában nem vagyok túl kíváncsi a fiatal és/vagy kezdő szerzők novelláiból álló gyűjteményekre, mert (meglehet, némileg irracionális módon) attól félek, hogy az efféle írók művei biztosan nem olyan egetrengetően jók, nekem meg többnyire nincs türelmem ahhoz, hogy mások gyengécske ifjúkori zsengéit olvassam. Biztos sok remek olvasmánytól fosztom meg így magam, és nyilván nem én leszek az, aki először hívja majd fel a világ figyelmét valamely méltatlanul elhanyagolt ifjú tehetségre, de hát nehéz megszabadulni az előítéleteimtől.
Így hát voltaképpen magam sem tudom, miért vettem meg ezt a könyvet. Az Alexandrában, az akciós könyvek között láttam meg a kötetet, de a címe nem tetszett, a borítója még annyira sem, a fülszöveget hatásvadásznak tartottam (azért, mert a kötet szerzői ír nemzetiségűek, szerintem még nem kell mindjárt kollektíven Joyce-hoz, Swifthez és Becketthez hasonlítani őket), a könyvben szereplő egyetlen íróról sem hallottam még soha, ráadásul a novellákat egy műfordító-szeminárium hallgatói, tehát nem „profik” fordították (igaz, hogy van köztük olyan is, aki azóta eléggé keresett és tudtommal elismert műfordító lett), úgyhogy először inkább otthagytam a könyvet a boltban. Aztán pár nappal később, amikor ismét az Alexandrában jártam, megint megláttam a könyvet, és az összes elrettentő tényező ellenére mégiscsak megvettem – és milyen jól tettem. A Szenved-éj ugyanis a csúnya külső, a néhány gyengébb novella és a fordítások helyenként nem éppen csúcsszuper minősége ellenére remek könyv.
A könyvben olvasható 19 novella mindegyike a mai (vagyis nagyjából tíz évvel ezelőtti) ír valóság sötét oldaláról mesél. A történeteket droghasználók és -kereskedők, alkoholisták, munkanélküliek, börtöntöltelékek, partiarcok, valamint kilátástalan és zavaros életű, elveszett és boldogtalan fiatalok népesítik be. Ilyen emberekről értelemszerűen nem lehet túlságosan napsugaras történeteket írni, és valóban, egyetlen novella sincs a kötetben, amely pl. a drogos életmódot vidám bulizások és fantasztikus szellemi kalandok sorozataként állítja be.
A novellák hangulata nagyjából a melankolikustól a mérhetetlenül keserűig terjedő skálán mozog, viszont néhány történetre jellemző némi morbid humor is, ami segít megóvni az olvasót attól, hogy a könyvet olvasván mélységes depresszióba süllyedjen.
A kedvenc humoros történetem, az „Aranyhalak” például egy drogkereskedőről szól, akinek a házában razziát tart a rendőrség. A férfi és a barátnője villámsebesen eltüntetnek minden kompromittáló tárgyat, ám a férfi pánikba esik és magába töm egy egész halom aranyhalacskás LSD-bélyeget, ezután pedig korábban sosem tapasztalt intenzitású, rettenetes hallucinációkat él át. Persze ha belegondolunk, mindez nem valami vicces, de a szerző előadásmódja olyan szórakoztató, a végkifejlet pedig olyan bizarr, hogy nem tudtam nem nevetni a történeten.
Olvasás közben egyébként úgy éreztem, muszáj kiélvezni a humorosabb írásokat, pont azért, mert sok más történet annyira kétségbeejtő. A „Részesedés” című novellában például egy eladósodott egyetemista lányról olvashatunk, aki hirtelen (bár kétségkívül jogos) haragjában kirúgatja magát a pincérnői állásából, majd szinte azonnal ráébred, hogy ezzel a lépésével gyakorlatilag nincstelenné tette magát. Szerencsére a lánynak akad egy barátnője, aki némi részesedésért cserébe könnyű pénzkeresettel kecsegtető munkát ajánl – a folytatás meg, gondolom, kitalálható. Persze találkoztam már efféle történetekkel korábban is, de mégis: sosem tudok elkeseredés nélkül olvasni arról, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki a felszín alá kerüljön.
A kötet novellái a hasonló szereplők és témák ellenére egyébként formailag és tartalmilag is igen sokfélék. Van olyan történet, amelyet egy csöppet sem szokványos narrátor mesél el; van olyan, amely naplószerűen, kis részleteket megragadva íródott; és olyan is van, amelyben egy meglehetősen instabil elmébe láthatunk bele.
Persze nem minden novella remekmű, de a könyvet becsukva ezúttal mégsem azt éreztem, amit az antológiák végére érve általában érezni szoktam. Nem volt olyan érzésem, hogy sok gyenge, közepes vagy unalmas történeten kellett átrágnom magam, mire végre találtam pár jó írást, és hogy az egész talán meg sem érte a fáradságot. Ehelyett úgy éreztem, hogy egy halom jó vagy kiváló történettel találkoztam, és hogy alkalomadtán akár még a nem annyira zseniális írások szerzőitől is elolvasnék mást is.
És ez volt az egyetlen bajom a könyvvel: kedvet csinált jó néhány olyan íróhoz, akinek talán soha egyetlen más művét sem fogom már megismerni. Mert bár a kötet végi rövidke életrajzi jegyzetekből kiderül, hogy a gyűjtemény írói közül néhánynak jelentek meg más könyvei is, de sok olyan író is van, akiről semmit nem lehet tudni. Az abszolút kedvenc novellám, a „Csatornapart sétány” szerzőjéről, a DEX.357 néven futó rejtélyes íróról például a neten sem találtam semmit, és az is elképzelhető, hogy az illetőnek sehol nem jelentek meg más írásai. Úgyhogy kicsit úgy érzem magam, mintha elhúzták volna előttem a mézesmadzagot, aztán meg itthagytak volna a kíváncsiságom kielégítésének lehetősége nélkül.
Azért persze egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam ezt a könyvet. Olvassátok el ti is.
