Yann Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében - The Facts Behind the Helsinki Roccamatios
Tavaly olvastam Yann Martel híres, sokat dicsért, Booker-díjas (stb.) regényét, a Pi életét, és szerettem is. Azt viszont azóta sem tudtam megbocsátani, hogy a regény egyik szereplője azt állította, hogy Pi történetének megismerése után hinni fogok Istenben, ha addig nem tettem volna. Ezt kissé merész ígéretnek éreztem, és valóban, nem is váltam hívővé attól, hogy elolvastam a regényt. A Pi élete jó könyv, még most is szívesen gondolok rá, a főhősre meg mint az utóbbi jó sok idő egyik legszimpatikusabb regényszereplőjére emlékszem – és mégis, azóta is zavar, hogy a könyv megpróbálta megmagyarázni önmagát, előre megmondta, hogy mit fogok érezni (mit kell éreznem), mire a végére érek, s aztán nem volt képes azt az érzést kiváltani belőlem, amit pedig annyira ígért.
Aztán még tavaly nyáron olvastam a Molyon vargarockzsolt értékelését erről a könyvről (az értékelés itt is megtalálható), és azóta készültem elolvasni a könyvet. A kötet Yann Martel négy ifjúkori novelláját tartalmazza. A címadó történet egy AIDS-es fiú utolsó hónapjairól szól; az „Amikor először hallottam John Morton amerikai zeneszerző 'Donald J. Rankin közlegény concerto hamis hegedűre' című művét” c. novella a zene és a művészet csodás, élet-megváltoztató, semmi máshoz nem hasonlítható hatásáról mesél; az „Egy halál változatai” című történetben egy halálra ítélt fiatalember utolsó éjszakájának és kivégzésének történetét olvashatjuk számos változatban; míg a „Vita Æterna Tükörtársaság” c. mű főleg az emlékezésről és a múlt fontosságáról mesél.
Szerintem mindegyik történet jó, bár az is igaz, hogy az első (címadó) történet annyira egyszerű, őszinte, szívszaggató, és mindenféle melodrámától és megjátszástól mentes, hogy az után szinte bármit megbocsátottam volna Martelnek. De nem kellett semmit megbocsátanom, mert a többi novella is jó volt (egyik sem annyira, mint az első, de azért még mindig sokkal jobb, hitelesebb, átélhetőbb, okosabb, mint rengeteg, tíz perc alatt elolvasott, majd öt perc alatt elfelejtett novella, amit életem során már olvastam).
Most, hogy írom ezt a posztot, megpróbálok kapcsolódási pontokat találni a négy novella között, és azt hiszem, nem túl erőltetett azt mondani, hogy mindegyik mű legalább részben arról szól, hogy az emlékek, a művészet és a történetek hogyan segítenek megérteni és/vagy elviselhetőbbé tenni az életet, még olyankor is, amikor esetleg már nagyon közel van a halál.
Bár olvasás közben eszembe sem jutott, hogy a Pi életével, ezzel a kétségkívül összeszedettebb, felnőttebb, jobban szerkesztett regénnyel vessem össze ezeket a novellákat, annyira másnak tűnt a két könyv, most, egy kis idővel később már úgy látom, Martel ezen két könyve tényleg hasonlít egymásra, hiszen a Pi élete is pont arról szól, mint amit az előző bekezdésben a Helsinkivel kapcsolatban leírtam.
Persze a Helsinki történetein látszik, hogy Martel fiatalon írta őket, és nem is lep meg, hogy egészen addig nem övezte túl nagy érdeklődés ezt a kötetet, amíg a Pi élete Booker-díjat nem nyert. Viszont nagyon örülök, hogy a Pi élete híres és sikeres lett, mert így alkalmam nyílt elolvasni ezt a könyvet is, amit ráadásul többre is értékelek, mint a Pit, mert a Helsinki novellái nem mondják meg, mit kéne éreznem olvasás közben vagy után, és nem kecsegtetnek (áltatnak) azzal, hogy a hatásukra majd megváltozik a hitem, a világnézetem, az életfelfogásom vagy akármim. Egyszerűen csak hatnak, és némelyikük olyan érzelmeket vált ki belőlem, amelyekről ezen a blogon nem fogok írni.
