Könyv, egó, entrópia

2017.nov.19.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Meg Wolitzer (szerk.): The Best American Short Stories 2017

bestam2017.jpgSzerintem simán összeollózhatnám ezt a posztot az előző kötetekről írottakból, de most lusta vagyok visszaolvasni magam. Valószínűleg így is nagyon hasonló lesz, amit írok, mert – erre rájöttem 2011 óta, mióta olvasom a sorozatot – a Best American-antológia már-már nevetséges módon ugyanolyan minden évben.

 

Az antológia mindig nagyjából a következő módon épül fel. Van benne:

 

1 darab E/2-ben írt novella (E/2-ben, ha van ott annak értelme, ha nincs)
– 2-3 kicsit-történelmi, kicsit-politikai jellegű novella
– 1-1 darab novella fekete, ázsiai, latin-amerikai vagy amerikai őslakos szerzőtől/szereplőkkel (egy adott évben a négy kisebbségből csak kettőnek kötelező képviseltetnie magát, de néha akár hárman is megjelenhetnek)
– 2 darab lírai/kísérletezős/öhm, totál érthetetlen novella
– 3-4 novella jól bejáratott, sikeres íróktól (nyilvánvaló, hogy egész Amerikában csak maximum 20 ember tud novellát írni, szóval nincs nagy választék)
– 1-2 novella olyan íróktól, akiknek ez az első írásuk, ami nyomtatásban megjelent
– 4-5 novella családi, párkapcsolati, önkeresési (szóval – olyan átlagos emberi) helyzetekről és fordulópontokról és krízisekről (ezeket egyébként szeretni szoktam)

Tovább

Irvine Welsh: Pornó - Porno

pornowelsh.jpgAz elég sokat elmond (nekem magamnak legalábbis), hogy majdnem két hétig tartott elolvasni ezt a nyamvadt 500 oldalt. Nem mondanám, hogy annyira untam (mert annyira nem), de azt se mondanám, hogy nem találtam bármi más dolgot vagy történést érdekesebbnek ennél (mert igen).

Szóval Welsh folytatta a Trainspottingot, remek. De felmerül a kérdés: mégis minek?

Mintha a Trainspotting óta eltelt években a szereplők teljesen beilleszkedtek volna valahova, vagy örökre beásták volna magukat valamibe, amit már a Trainspotting idején is sejteni lehetett. És lényegében ugyanarról az elcseszettségről két regényt is írni szerintem kicsit sok. Persze nem volna sok alapvetően, csak mintha Welshnek már fogalma se lenne a világról, amiről ír, úgy meg mégiscsak – egy kicsit unalmas.

Tovább

Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg - Something Wicked This Way Comes

somethingwicked.jpgA cirkusz:
Néha nem tudom elképzelni, hogyan maradnak működőképesek a cirkuszok; nem ismerek embert, aki szeretné őket. Persze biztos nem beszéltem még elég emberrel a cirkuszokról, de akivel beszéltem, az mind utálta és/vagy rettegte őket. Én is.

A barátságok, főleg a nagy-életreszólóak:
Azokba mintha már az elejétől fogva bele lenne kódolva, hogy nem, úgysem fognak örökké tartani. Hát ebbe is itt. Az első pillanattól kezdve, amikor Will, az örök-amerikai-jógyerek, udvariasan válaszol a villámhárító-árus kérdéseire, miközben legjobb barátja, Jim, az örök-amerikai-bajkereső, a furához és nyugtalanítóhoz és sötéthez ösztönösen vonzódó kiscsávó csak hallgat.

Tovább

Dodie Smith: Enyém a vár - I Capture the Castle

castlesmith.jpgRég olvastam ennyire bájos és egyben igazi regényt.

Dodie Smith regénye a Jane Austen-i a házasság mindenek felett-történetek modern átirata, és közben csodálatosan önmaga.

A történet elbeszélő-főszereplője a 17 éves Cassandra, aki kedvesen (de tényleg: kedvesen! nem idegesítően, nem utálatosan, nem elviselhetetlenül) bolond családjával éldegél egy romantikusan lepusztult vidéki angol kastélyban, gyertyacsonkok világánál írja tudatosan naiv hangvételű naplóját, magát hol egy Jane Austen-, hol pedig egy Brontë-regény főszereplőjének képzeli, és közben szép lassan felnő.

A felnövés akkor kezdődik igazán, amikor a közelbe költözik két házasságra-alkalmas férfiember a messzi Amerikából (utálom azt a kifejezést, hogy „jó parti”, sokkal jobban hangzik az, hogy "eligible bachelor"). Cassandra és nővére, Rose heves érdeklődéssel tekintenek az újonnan érkezett férfiakra, akik alkalmasint kihúzhatják őket és családjukat a cseppet sem romantikus szegénységből, és a maguk módján mindketten hozzálátnak a férjfogáshoz – Rose szempilla-rebegtetve, Cassandra meg igazából nem is: ő inkább csak figyel, megfigyel, érez, értelmez és elemez, aztán pedig levon mindenféle következtetéseket. (De nagyon okosakat ám!)

Tovább

Dimitri Verhulst: Opozdilec - The Latecomer

opozdilec.jpgÖrülök, hogy Dimitri Verhulst ebben a regényében ismét az egyénire koncentrál, nem pedig arra, hogy az egész emberiség mennyire rohadt – ez nekem mindig jobban tetszik, mint a nagy, világot átfogó témái. (Fogalmam sincs persze, úgy általában van-e valami egyértelmű haladási iránya Verhulstnek, ahhoz túl kevés könyve van lefordítva olyan nyelvre, amit én is bírok.)

A főszereplő a 74 éves Désiré, akinek a töke tele van már az egésszel, amit életnek szoktunk nevezni (főleg a feleségéből, a konvencionális-frigid-hárpia Monikából van elege), de aztán kipattan az isteni szikra a fejéből, és mivel 74 évesen (talán) már nem sok más menekülési út adott, úgy dönt, hogy alzheimeresnek tetteti magát, hogy bekerüljön egy erre szakosodott idősgondozó otthonba, és végre nyugta legyen a külvilágtól (főleg Monikától).

Désiré visszaemlékezéseiből lassan feltárulnak az ifjúkori vágyai (mondanom sem kell, hogy azokkal mi lett), és megismerjük a Monikával közös élet egyes részleteit, különös tekintettel az együtt (egymás mellett) eltöltött élet feszkóira és árulásaira és hazugságaira. (Meg még azt is meg lehet tanulni Désiré meséjéből, hogy hogyan kell Alzheimer-kórt tettetni – egyszer még jól jöhet ez a tudás.)

Tovább

Vigh Bori: Hogyan menjünk világgá

vilagga.jpgEgy barátomtól kaptam ezt a könyvet egy közös (mint utólag kiderült: utolsó közös) utunkon, úgyhogy volt bennem némi melanko-nosztalgia most, mert a könyv felidézte az illetővel közösen tett útjainkat, de mindegy, ahogy Vigh Bori is írja, az elválások és búcsút intések nemcsak az utazások során természetesek és elkerülhetetlenek, hanem a mindenféle kapcsolatokban is. Na, OraveczCoelho off.

Jó volt ez a könyv, rögtön az elején megszerettem, ahol Vigh Bori leírja, hogyan babonázta meg őt kiskorában egy tévéműsor a tangóról, amelynek hatására úgy érezte, muszáj lesz egyszer elmennie egy igazi tangóbárba. Hát ezt az érzést én is ismerem, de még mennyire! És én is olyan tudománytalan és impulzív módokon szoktam helyekre/élményekre vágyódni (aztán meg jó esetben szép gyakorlatiasan elmenni oda/megvalósítani őket), hogy csak na!

Tovább

Han Kang: Növényevő

novenyevo.jpgGyaloglás közben mindenféle asszociációim szoktak támadni, úgyhogy amikor hazafele gyalogoltam egy este a tópartról egy fotoszintetizálással töltött délutánt követően, eszembe jutott a Félelem és reszketés Las Vegasban mottója: „Megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik.”

Arra gondoltam, hogy az is megszabadul tőle, aki növénnyé változik, mint itt ez a Jonghje, aki a világ legátlagosabb nője (egyetlen jellegzetes tulajdonsága, hogy nem hord melltartót) – volt, egész addig, amíg fel nem hagyott a húsevéssel, aztán szép sorban még egy csomó más dologgal is, ami emberré tette.

Tovább

Olivia Laing: The Lonely City

lonelycity.jpgVéletlen vásárlás volt ez a könyv (persze nem – tetszett a címe, a borítója, a témája, meg az, hogy New York van benne, ami a kedvenc mitikus városom), és bejött.

Olivia Laing könyvében van mindenféle: önéletrajzi ihletésű merengés a magányról, művészettörténet, politika, várostörténelem, társadalomtörténet, pszichológia, meg minden.

 

Az alaphelyzet, amiből a könyv megszületett, az az, hogy Olivia Laing a harmincas évei közepén New Yorkba költözött egy férfi miatt, csak kiderült, hogy a férfi mégsem akar vele lenni, úgyhogy Laing ott maradt egyedül, duplán-triplán egyedül: egy idegen városban (és pont New Yorkban, ami kb. a személytelen és elidegenítő város szinonimája), egy friss szerelmi csalódás fájdalmával, közeli barátok nélkül.

 

Mit csinál az ember ilyen helyzetben? Néha kivonszolja magát az utcára, ha nagyon muszáj, de aztán az emberi interakcióktól bepánikolva gyorsan hazamegy, és többnyire döglik az ágyon, videókat néz a youtube-on, az emberi kapcsolatok melegségének illúzióját keresi a neten, anélkül hogy vállalná a valódi kapcsolatok veszélyeit, stb.

 

Laing pont ezt csinálja, de azért az agya szerencsére még működik, úgyhogy a youtube, a netes időelcseszés, és a saját mérgező és messziről bűzlő magányán merengés az ő esetében vezet valahová: ehhez a könyvhöz. Laing ugyanis elkezdi a magányt kutatni (hogy mi a magány pszichológiája és hogy mennyire megoszthatatlan, ugyanakkor univerzális állapot/élmény is ez), aztán a városi magányt, aztán olyan művészeket, akik a városban éltek és alkottak, s akik maguk is magányosak voltak és/vagy műveik fő témája a magány volt.

Tovább

Erlend Loe: Doppler hazatér

dopplerhome.jpgÚgy rémlik (meg ha elolvasom, amit 7 éve írtam róla, akkor abból kiderül számomra is), a Dopplerben fiatalabb és naivabb koromban láttam mindenféle társadalomkritikai vonulatot, majd pedig megállapítottam, hogy persze, ott van az a kritika meg a dolgok megkérdőjelezése, meg ez a naivnak tetsző, de közben meg (ha úgy akarom nézni) eléggé kétségbeesett filózás azon, hogy: mégis hogyan élünk már és miért úgy, de mintha Loe se venné komolyan az egészet, ezért nekem se kell – inkább mulatok (a Doppler az egyik legszórakoztatóbb regény, amit valaha olvastam).

 

Most ezt a regényt elolvasva úgy tűnik nekem, a dolgok rosszabbra fordultak: már nem attól kell félni, hogy elcsesszük az életünket és valahogy elmulasztjuk a lényeget, ha gondolkodás nélkül fogyasztunk és dolgos-állampolgárkodunk és reggeltől estig csak okoskodunk, hanem olyasmiktől, mint a napviharok, meg az internet, meg a pornó – tehetünk bármit is bármelyik ellen? Ezek ellen hogyan lehet lázadni? Segít az bármit is, ha nem nézek pornót?

Tovább

James Rapson – Craig English: Anxious to Please

anxious.jpgKitaláltátok volna, hogy én egy (leszokóban lévő) krónikusan kedves ember vagyok?

 

Meglehet, nem, mert vannak mindenféle stratégiáim, hogy hogyan ne látszódjak annak (az életben kevéssé működnek; a neten lehet, hogy valamivel jobban), de az igazság az, hogy krónikusan kedves vagyok, ami sokkal kellemetlenebb, mint amilyennek hangzik.


Mert persze, kedves vagyok, rendületlenül, de hát a franc se akar mindig csak megérteni (ha mindig csak megértek, hol maradok én, stb.) és alkalmazkodni és igent mondani és tapintatosan elsimítani az ellentéteket és nem szólni és nem kérdezni olyankor, amikor úgy érzem, hogy az ember, akihez szólnék, épp nem megfelelő kedvében van és inkább csak várni türelmesen és arra gondolni, hogy jaj, szegény tesóm, kollégám, jóbarátom most épp rém elfoglalt, és majd inkább máskor hozakodok elő az akármivel, amit szeretnék és aztán meg kurvára dühös vagyok, mert sosincs máskor, mindig elfoglaltság meg minden van, másrészt viszont honnan tudhatná például szegény jóbarátom, hogy én inkább másnap találkoznék, vagy máshol, vagy valami, ha egyszer nem szólok, hogy nekem amúgy az jobb lenne, mert olyan rohadt kedves és alkalmazkodó vagyok, hogy nem akarok problémát okozni azzal, hogy elmondom, mit akarok.


Szóval ilyen ez a krónikus kedvesség. Vagy ilyen is. (Nekem.) Belülről nem olyan kedves. És sokszor ámulva figyelem a nem krónikusan kedves embereket, micsoda magától értetődő módon fejeznek ki olyan dolgokat, hogy pl. mi a jó nekik és mit akarnak. Pl. olyan hallatlanul önző dolgokat tudnak mondani, hogy: bocs, ma fáradt vagyok, találkozzunk inkább holnap.
Hát ez lenyűgöző! Én is akarok ilyet!

Tovább