Könyv, egó, entrópia

2017.sze.23.
Írta: entropic 2 komment

Vigh Bori: Hogyan menjünk világgá

vilagga.jpgEgy barátomtól kaptam ezt a könyvet egy közös (mint utólag kiderült: utolsó közös) utunkon, úgyhogy volt bennem némi melanko-nosztalgia most, mert a könyv felidézte az illetővel közösen tett útjainkat, de mindegy, ahogy Vigh Bori is írja, az elválások és búcsút intések nemcsak az utazások során természetesek és elkerülhetetlenek, hanem a mindenféle kapcsolatokban is. Na, OraveczCoelho off.

Jó volt ez a könyv, rögtön az elején megszerettem, ahol Vigh Bori leírja, hogyan babonázta meg őt kiskorában egy tévéműsor a tangóról, amelynek hatására úgy érezte, muszáj lesz egyszer elmennie egy igazi tangóbárba. Hát ezt az érzést én is ismerem, de még mennyire! És én is olyan tudománytalan és impulzív módokon szoktam helyekre/élményekre vágyódni (aztán meg jó esetben szép gyakorlatiasan elmenni oda/megvalósítani őket), hogy csak na!

Tovább

Han Kang: Növényevő

novenyevo.jpgGyaloglás közben mindenféle asszociációim szoktak támadni, úgyhogy amikor hazafele gyalogoltam egy este a tópartról egy fotoszintetizálással töltött délutánt követően, eszembe jutott a Félelem és reszketés Las Vegasban mottója: „Megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik.”

Arra gondoltam, hogy az is megszabadul tőle, aki növénnyé változik, mint itt ez a Jonghje, aki a világ legátlagosabb nője (egyetlen jellegzetes tulajdonsága, hogy nem hord melltartót) – volt, egész addig, amíg fel nem hagyott a húsevéssel, aztán szép sorban még egy csomó más dologgal is, ami emberré tette.

Tovább

Olivia Laing: The Lonely City

lonelycity.jpgVéletlen vásárlás volt ez a könyv (persze nem – tetszett a címe, a borítója, a témája, meg az, hogy New York van benne, ami a kedvenc mitikus városom), és bejött.

Olivia Laing könyvében van mindenféle: önéletrajzi ihletésű merengés a magányról, művészettörténet, politika, várostörténelem, társadalomtörténet, pszichológia, meg minden.

 

Az alaphelyzet, amiből a könyv megszületett, az az, hogy Olivia Laing a harmincas évei közepén New Yorkba költözött egy férfi miatt, csak kiderült, hogy a férfi mégsem akar vele lenni, úgyhogy Laing ott maradt egyedül, duplán-triplán egyedül: egy idegen városban (és pont New Yorkban, ami kb. a személytelen és elidegenítő város szinonimája), egy friss szerelmi csalódás fájdalmával, közeli barátok nélkül.

 

Mit csinál az ember ilyen helyzetben? Néha kivonszolja magát az utcára, ha nagyon muszáj, de aztán az emberi interakcióktól bepánikolva gyorsan hazamegy, és többnyire döglik az ágyon, videókat néz a youtube-on, az emberi kapcsolatok melegségének illúzióját keresi a neten, anélkül hogy vállalná a valódi kapcsolatok veszélyeit, stb.

 

Laing pont ezt csinálja, de azért az agya szerencsére még működik, úgyhogy a youtube, a netes időelcseszés, és a saját mérgező és messziről bűzlő magányán merengés az ő esetében vezet valahová: ehhez a könyvhöz. Laing ugyanis elkezdi a magányt kutatni (hogy mi a magány pszichológiája és hogy mennyire megoszthatatlan, ugyanakkor univerzális állapot/élmény is ez), aztán a városi magányt, aztán olyan művészeket, akik a városban éltek és alkottak, s akik maguk is magányosak voltak és/vagy műveik fő témája a magány volt.

Tovább

Erlend Loe: Doppler hazatér

dopplerhome.jpgÚgy rémlik (meg ha elolvasom, amit 7 éve írtam róla, akkor abból kiderül számomra is), a Dopplerben fiatalabb és naivabb koromban láttam mindenféle társadalomkritikai vonulatot, majd pedig megállapítottam, hogy persze, ott van az a kritika meg a dolgok megkérdőjelezése, meg ez a naivnak tetsző, de közben meg (ha úgy akarom nézni) eléggé kétségbeesett filózás azon, hogy: mégis hogyan élünk már és miért úgy, de mintha Loe se venné komolyan az egészet, ezért nekem se kell – inkább mulatok (a Doppler az egyik legszórakoztatóbb regény, amit valaha olvastam).

 

Most ezt a regényt elolvasva úgy tűnik nekem, a dolgok rosszabbra fordultak: már nem attól kell félni, hogy elcsesszük az életünket és valahogy elmulasztjuk a lényeget, ha gondolkodás nélkül fogyasztunk és dolgos-állampolgárkodunk és reggeltől estig csak okoskodunk, hanem olyasmiktől, mint a napviharok, meg az internet, meg a pornó – tehetünk bármit is bármelyik ellen? Ezek ellen hogyan lehet lázadni? Segít az bármit is, ha nem nézek pornót?

Tovább

James Rapson – Craig English: Anxious to Please

anxious.jpgKitaláltátok volna, hogy én egy (leszokóban lévő) krónikusan kedves ember vagyok?

 

Meglehet, nem, mert vannak mindenféle stratégiáim, hogy hogyan ne látszódjak annak (az életben kevéssé működnek; a neten lehet, hogy valamivel jobban), de az igazság az, hogy krónikusan kedves vagyok, ami sokkal kellemetlenebb, mint amilyennek hangzik.


Mert persze, kedves vagyok, rendületlenül, de hát a franc se akar mindig csak megérteni (ha mindig csak megértek, hol maradok én, stb.) és alkalmazkodni és igent mondani és tapintatosan elsimítani az ellentéteket és nem szólni és nem kérdezni olyankor, amikor úgy érzem, hogy az ember, akihez szólnék, épp nem megfelelő kedvében van és inkább csak várni türelmesen és arra gondolni, hogy jaj, szegény tesóm, kollégám, jóbarátom most épp rém elfoglalt, és majd inkább máskor hozakodok elő az akármivel, amit szeretnék és aztán meg kurvára dühös vagyok, mert sosincs máskor, mindig elfoglaltság meg minden van, másrészt viszont honnan tudhatná például szegény jóbarátom, hogy én inkább másnap találkoznék, vagy máshol, vagy valami, ha egyszer nem szólok, hogy nekem amúgy az jobb lenne, mert olyan rohadt kedves és alkalmazkodó vagyok, hogy nem akarok problémát okozni azzal, hogy elmondom, mit akarok.


Szóval ilyen ez a krónikus kedvesség. Vagy ilyen is. (Nekem.) Belülről nem olyan kedves. És sokszor ámulva figyelem a nem krónikusan kedves embereket, micsoda magától értetődő módon fejeznek ki olyan dolgokat, hogy pl. mi a jó nekik és mit akarnak. Pl. olyan hallatlanul önző dolgokat tudnak mondani, hogy: bocs, ma fáradt vagyok, találkozzunk inkább holnap.
Hát ez lenyűgöző! Én is akarok ilyet!

Tovább

Martin MacInnes: Infinite Ground

infiniteground.jpgSzerintem csudás, hogy pont akkor olvastam ezt a regényt, amikor sok mindenféle valóságos és nagyon felvillanyozó dolog történt velem, mert befordultabb időszakban olvasva ettől még jobban befordultam volna, az meg kinek volna jó.

Elég nyugtalanító egy regény ez, pedig elég egyszerűen indul. Egy meg nem nevezett dél-amerikai ország meg nem nevezett nagyvárosában egy szép napon egy családi vacsora közben eltűnik Carlos, a megbízható és munkamániás irodai alkalmazott. Az ügyet – természetesen – egy sokat tapasztalt nyugdíjas korú nyomozó kapja, aki lelkiismeretesen hozzá is lát a kutatáshoz, de a dolgok kb. a 3. oldalon bizarr fordulatot vesznek (még annál is bizarrabbat, mint hogy hogy van az, hogy egy férfi kimegy vacsora közben a mosdóba és többé nem tér vissza), amikor a nyomozónak feltűnik, hogy mintha minden tanú szerepet játszana és betanult szöveget mondana. Aztán olyasmik derülnek ki, hogy például az egyik fő tanú, Carlos anyja nem is maga tanúskodik, mert túlságosan le van sújtva, hanem felbérelt valakit, hogy játssza el a megtört és aggódó anya szerepét.

Tovább

Janice Galloway: The Trick Is to Keep Breathing

trick.jpgNem milyen érdekes a mások depressziója?*

Csak viccelek. Mások depressziója általában kicsit sem érdekes és/vagy rém lehangoló, attól függően, hogy én hogy vagyok éppen, amikor a másokéval találkozok.
Ha rosszul, akkor a másoké kicsit sem érdekes, mert az enyém úgyis érdekesebb és fájdalmasabb és más-sosem-érzett-ilyenebb, és különben is, ki nem szarja le az egészet.
Ha jól, akkor meg a francnak kell ide nekem a mások depije, az élet szép, menjünk görkorizni a napsütésbe bele.

Még jó, hogy vannak ilyen írók, mint Janice Galloway, akik határozottan érdekessé, tanulságossá, felkavaróvá, megélhetővé tudják tenni valaki más depresszióját. (Függetlenül attól, hogy én hogy vagyok éppen.)

Tovább

Catherine Theis: Medea

medea.pngAmikor először olvastam el ezt a drámát pár hónapja, nem tudtam mit kezdeni vele. Kicsit később újraolvastam, és akkor már tudtam mit kezdeni vele (pedig nem öltem meg időközben egyetlen férjemet vagy gyermekemet se).

Mitológiai ismereteim igen sok kívánnivalót hagynak maguk után, ami egy kicsit frusztrált is, úgyhogy nagyon kicsit utánaolvastam Médeiának, de az csak összezavart, úgyhogy úgy döntöttem, maradok ennél a szövegnél, és megpróbálom csak ezt értelmezni.

Theis drámája egy feminista/női útkeresés-jellegű tragédia (vagy nem tragédia, csak igazságra-ébredés, nem tudom), amelyben Medea nagyjából ezer éve él együtt a férjével, s kettejük kapcsolatát az ezer éve tartó házasságok minden nyűgje és unalma jellemzi.

Tovább

Placebo - BVV Brno, 2017. június 26.

placebo17.jpg2006 és 2012 után harmadszor is megnéztem a Placebót élőben, és megállapítottam, hogy van változás – az idő okozza. (Nagyon bölcs vagyok.)

 

Az első két alkalommal még mindannyian nagyon fiatalok voltunk – a Placebo is meg én is. Én speciel gyakran gondolom azt, hogy még most is nagyon fiatal vagyok, de ha belegondolok, hogy a tegnapi koncerten mennyire öregnek, fáradtnak, lassúnak, már-rég-nem-dühösnek, rég-nem-kamaszlázadónak, és mennyire nem a nagyvárosba épp most érkezett összezavarodott szorongó androgün angyalnak tűnt Brian Molko (Stefan Olsdal mintha tényleg semmit nem változott volna, és ez jó, de a Placebo szerintem nem az a zenekar, ahol a tagok egyformán fontosak és egyenlő vonz- és húzóerővel rendelkeznek) – szóval ha ebbe belegondolok, arra jutok, hogy valószínűleg én is változtam akkor sokat. (Hogy mást ne mondjak, néhány év óta már senki nem kéri el a személyimet, ha cigit veszek, 2012 körül pedig még előfordult. Meg van már egy darab ősz hajszálam is, amelyet mindig gyengéd szeretettel üdvözlök, valahányszor úgy fúj a szél, hogy a szemem elé kerül.)

 

Az első két alkalommal a Szigeten láttam a zenekart, egy szigetes koncertnek meg számos előnye és hátránya van. Előny – lehet –, hogy húsz-harmincezer ember egész más hangulatot teremt, mint tizedannyi. Előny, hogy szabadtéren vagy, s a leszálló éjszaka mindig varázsos egy koncerten. Hátrány, hogy a közönség egy része valószínűleg csak véletlenül van jelen, nem feltétlenül azért, mert pont erre a zenekarra kíváncsi, s ettől felhígul a figyelem. Hátrány, hogy 23:00-kor kötelező befejezni a nagyszínpados koncertet, ami 2012-ben egész pontosan azzal járt, hogy Placebóék jöttek 21:30:00-kor, távoztak 23:00:00-kor – esély sem volt ráadásra, személyességre, koncert közben bármiféle interakcióra, és minden pontosan ki volt számolva. (Azon a koncerten a legnagyobb élmény nekem a közönség volt.)

Tovább

System of a Down - O2 Aréna, Prága, 2017. június 12.

systemofadown.jpgTévhitek, amelyek megdőltek ezen a koncerten:

 

Én már túl öreg vagyok ehhez az egészhez – nem, dehogy vagyok.

 

Ülve nem lehet táncolni – de, lehet. Igaz, időnként azt kívántam, bár a lenti, táncolós szektorba szólna a jegyem, nem pedig a nézőtér ülős részére, de amikor lenéztem a néha igen hevesen rockerkedő ifjakra, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam odafönn, egy középkorú (határozottan nem metálos) apuka és egy fiatal pár igen szolid női tagja között ülve – a durvább pogóhoz, ahhoz a körbeszaladós valamihez, amit a metálosok csinálnak néha, meg a hasonlókhoz sosem voltam elég vadul fiatal. Meg így legalább láttam valamit, mert lentről szerintem semmit nem láttam volna – a kivetítők hiánya elég meglepő és kissé fájó pont volt ezen a koncerten.

 

Valószínűleg persze semmi igazán durva nem folyt odalenn; az biztos, hogy se a koncert előtt, se utána az O2 Aréna előtti kellemes káoszban, se kicsit később a város fele tartva a kizárólag koncertlátogatókkal telezsúfolt metrón nem éreztem vagy láttam semmi agresszivitást. (És igazán mellékes, meg persze biztos vannak, akik bliccelnek, de én nagyon bírom, hogy ahogy elnéztem, a prágai koncertlátogatók az éjfél körüli metrón is érvényesítenek jegyet, pedig aligha várható ellenőrök érkezése.)

 

A tévhitek megdőlésén kívül és felül is: elég nagy élmény volt ez a koncert. Nem hiszem, hogy életreszóló (az egész koncert valószínűleg nem az), de elég nagy. Ifjabb és mindent-akaróbb koromban nehezményeztem néha, ha egy zenekar annyira profi és kiszámított, hogy szinte semmi hely nem marad a közönséggel való intim és varázslatosan véletlenszerű kapcsolat kiépítésére, és még mindig azt gondolom, hogy elvileg biztos van olyan is, hogy egy zenekar úgy profi, hogy képes személyes(nek tűnő) kapcsolatba lépni 18 000 ember mindegyikével, de most már nem várom el ezt mindenképpen, és úgy vagyok vele, hogy ez már a profizmus legmagasabb, jóformán szuperhősséggel felérő szintje, amit biztos nem sokan érhetnek el. Úgyhogy én simán beérem azzal, ha idejön egy zenekar, kb. másodpercre pontosan 90 percet játszik, háromszor szól közben a közönséghez (Thank you; Ahoj!; Hello, Prague, this is my favorite city in the whole fucking world!), majd távozik. Közben viszont jelen van és a jelenlétével létrehozza azt a fantasztikus, néha kicsit ijesztő (mert olyan erős) tömeg-atmoszférát, ami engem totál felvillanyoz, és még másnap is egyfolytában vigyorgok tőle.

Tovább