Könyv, egó, entrópia

2017.aug.05.
Írta: entropic Szólj hozzá!

James Rapson – Craig English: Anxious to Please

anxious.jpgKitaláltátok volna, hogy én egy (leszokóban lévő) krónikusan kedves ember vagyok?

 

Meglehet, nem, mert vannak mindenféle stratégiáim, hogy hogyan ne látszódjak annak (az életben kevéssé működnek; a neten lehet, hogy valamivel jobban), de az igazság az, hogy krónikusan kedves vagyok, ami sokkal kellemetlenebb, mint amilyennek hangzik.


Mert persze, kedves vagyok, rendületlenül, de hát a franc se akar mindig csak megérteni (ha mindig csak megértek, hol maradok én, stb.) és alkalmazkodni és igent mondani és tapintatosan elsimítani az ellentéteket és nem szólni és nem kérdezni olyankor, amikor úgy érzem, hogy az ember, akihez szólnék, épp nem megfelelő kedvében van és inkább csak várni türelmesen és arra gondolni, hogy jaj, szegény tesóm, kollégám, jóbarátom most épp rém elfoglalt, és majd inkább máskor hozakodok elő az akármivel, amit szeretnék és aztán meg kurvára dühös vagyok, mert sosincs máskor, mindig elfoglaltság meg minden van, másrészt viszont honnan tudhatná például szegény jóbarátom, hogy én inkább másnap találkoznék, vagy máshol, vagy valami, ha egyszer nem szólok, hogy nekem amúgy az jobb lenne, mert olyan rohadt kedves és alkalmazkodó vagyok, hogy nem akarok problémát okozni azzal, hogy elmondom, mit akarok.


Szóval ilyen ez a krónikus kedvesség. Vagy ilyen is. (Nekem.) Belülről nem olyan kedves. És sokszor ámulva figyelem a nem krónikusan kedves embereket, micsoda magától értetődő módon fejeznek ki olyan dolgokat, hogy pl. mi a jó nekik és mit akarnak. Pl. olyan hallatlanul önző dolgokat tudnak mondani, hogy: bocs, ma fáradt vagyok, találkozzunk inkább holnap.
Hát ez lenyűgöző! Én is akarok ilyet!

Tovább

Martin MacInnes: Infinite Ground

infiniteground.jpgSzerintem csudás, hogy pont akkor olvastam ezt a regényt, amikor sok mindenféle valóságos és nagyon felvillanyozó dolog történt velem, mert befordultabb időszakban olvasva ettől még jobban befordultam volna, az meg kinek volna jó.

Elég nyugtalanító egy regény ez, pedig elég egyszerűen indul. Egy meg nem nevezett dél-amerikai ország meg nem nevezett nagyvárosában egy szép napon egy családi vacsora közben eltűnik Carlos, a megbízható és munkamániás irodai alkalmazott. Az ügyet – természetesen – egy sokat tapasztalt nyugdíjas korú nyomozó kapja, aki lelkiismeretesen hozzá is lát a kutatáshoz, de a dolgok kb. a 3. oldalon bizarr fordulatot vesznek (még annál is bizarrabbat, mint hogy hogy van az, hogy egy férfi kimegy vacsora közben a mosdóba és többé nem tér vissza), amikor a nyomozónak feltűnik, hogy mintha minden tanú szerepet játszana és betanult szöveget mondana. Aztán olyasmik derülnek ki, hogy például az egyik fő tanú, Carlos anyja nem is maga tanúskodik, mert túlságosan le van sújtva, hanem felbérelt valakit, hogy játssza el a megtört és aggódó anya szerepét.

Tovább

Janice Galloway: The Trick Is to Keep Breathing

trick.jpgNem milyen érdekes a mások depressziója?*

Csak viccelek. Mások depressziója általában kicsit sem érdekes és/vagy rém lehangoló, attól függően, hogy én hogy vagyok éppen, amikor a másokéval találkozok.
Ha rosszul, akkor a másoké kicsit sem érdekes, mert az enyém úgyis érdekesebb és fájdalmasabb és más-sosem-érzett-ilyenebb, és különben is, ki nem szarja le az egészet.
Ha jól, akkor meg a francnak kell ide nekem a mások depije, az élet szép, menjünk görkorizni a napsütésbe bele.

Még jó, hogy vannak ilyen írók, mint Janice Galloway, akik határozottan érdekessé, tanulságossá, felkavaróvá, megélhetővé tudják tenni valaki más depresszióját. (Függetlenül attól, hogy én hogy vagyok éppen.)

Tovább

Catherine Theis: Medea

medea.pngAmikor először olvastam el ezt a drámát pár hónapja, nem tudtam mit kezdeni vele. Kicsit később újraolvastam, és akkor már tudtam mit kezdeni vele (pedig nem öltem meg időközben egyetlen férjemet vagy gyermekemet se).

Mitológiai ismereteim igen sok kívánnivalót hagynak maguk után, ami egy kicsit frusztrált is, úgyhogy nagyon kicsit utánaolvastam Médeiának, de az csak összezavart, úgyhogy úgy döntöttem, maradok ennél a szövegnél, és megpróbálom csak ezt értelmezni.

Theis drámája egy feminista/női útkeresés-jellegű tragédia (vagy nem tragédia, csak igazságra-ébredés, nem tudom), amelyben Medea nagyjából ezer éve él együtt a férjével, s kettejük kapcsolatát az ezer éve tartó házasságok minden nyűgje és unalma jellemzi.

Tovább

Placebo - BVV Brno, 2017. június 26.

placebo17.jpg2006 és 2012 után harmadszor is megnéztem a Placebót élőben, és megállapítottam, hogy van változás – az idő okozza. (Nagyon bölcs vagyok.)

 

Az első két alkalommal még mindannyian nagyon fiatalok voltunk – a Placebo is meg én is. Én speciel gyakran gondolom azt, hogy még most is nagyon fiatal vagyok, de ha belegondolok, hogy a tegnapi koncerten mennyire öregnek, fáradtnak, lassúnak, már-rég-nem-dühösnek, rég-nem-kamaszlázadónak, és mennyire nem a nagyvárosba épp most érkezett összezavarodott szorongó androgün angyalnak tűnt Brian Molko (Stefan Olsdal mintha tényleg semmit nem változott volna, és ez jó, de a Placebo szerintem nem az a zenekar, ahol a tagok egyformán fontosak és egyenlő vonz- és húzóerővel rendelkeznek) – szóval ha ebbe belegondolok, arra jutok, hogy valószínűleg én is változtam akkor sokat. (Hogy mást ne mondjak, néhány év óta már senki nem kéri el a személyimet, ha cigit veszek, 2012 körül pedig még előfordult. Meg van már egy darab ősz hajszálam is, amelyet mindig gyengéd szeretettel üdvözlök, valahányszor úgy fúj a szél, hogy a szemem elé kerül.)

 

Az első két alkalommal a Szigeten láttam a zenekart, egy szigetes koncertnek meg számos előnye és hátránya van. Előny – lehet –, hogy húsz-harmincezer ember egész más hangulatot teremt, mint tizedannyi. Előny, hogy szabadtéren vagy, s a leszálló éjszaka mindig varázsos egy koncerten. Hátrány, hogy a közönség egy része valószínűleg csak véletlenül van jelen, nem feltétlenül azért, mert pont erre a zenekarra kíváncsi, s ettől felhígul a figyelem. Hátrány, hogy 23:00-kor kötelező befejezni a nagyszínpados koncertet, ami 2012-ben egész pontosan azzal járt, hogy Placebóék jöttek 21:30:00-kor, távoztak 23:00:00-kor – esély sem volt ráadásra, személyességre, koncert közben bármiféle interakcióra, és minden pontosan ki volt számolva. (Azon a koncerten a legnagyobb élmény nekem a közönség volt.)

Tovább

System of a Down - O2 Aréna, Prága, 2017. június 12.

systemofadown.jpgTévhitek, amelyek megdőltek ezen a koncerten:

 

Én már túl öreg vagyok ehhez az egészhez – nem, dehogy vagyok.

 

Ülve nem lehet táncolni – de, lehet. Igaz, időnként azt kívántam, bár a lenti, táncolós szektorba szólna a jegyem, nem pedig a nézőtér ülős részére, de amikor lenéztem a néha igen hevesen rockerkedő ifjakra, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam odafönn, egy középkorú (határozottan nem metálos) apuka és egy fiatal pár igen szolid női tagja között ülve – a durvább pogóhoz, ahhoz a körbeszaladós valamihez, amit a metálosok csinálnak néha, meg a hasonlókhoz sosem voltam elég vadul fiatal. Meg így legalább láttam valamit, mert lentről szerintem semmit nem láttam volna – a kivetítők hiánya elég meglepő és kissé fájó pont volt ezen a koncerten.

 

Valószínűleg persze semmi igazán durva nem folyt odalenn; az biztos, hogy se a koncert előtt, se utána az O2 Aréna előtti kellemes káoszban, se kicsit később a város fele tartva a kizárólag koncertlátogatókkal telezsúfolt metrón nem éreztem vagy láttam semmi agresszivitást. (És igazán mellékes, meg persze biztos vannak, akik bliccelnek, de én nagyon bírom, hogy ahogy elnéztem, a prágai koncertlátogatók az éjfél körüli metrón is érvényesítenek jegyet, pedig aligha várható ellenőrök érkezése.)

 

A tévhitek megdőlésén kívül és felül is: elég nagy élmény volt ez a koncert. Nem hiszem, hogy életreszóló (az egész koncert valószínűleg nem az), de elég nagy. Ifjabb és mindent-akaróbb koromban nehezményeztem néha, ha egy zenekar annyira profi és kiszámított, hogy szinte semmi hely nem marad a közönséggel való intim és varázslatosan véletlenszerű kapcsolat kiépítésére, és még mindig azt gondolom, hogy elvileg biztos van olyan is, hogy egy zenekar úgy profi, hogy képes személyes(nek tűnő) kapcsolatba lépni 18 000 ember mindegyikével, de most már nem várom el ezt mindenképpen, és úgy vagyok vele, hogy ez már a profizmus legmagasabb, jóformán szuperhősséggel felérő szintje, amit biztos nem sokan érhetnek el. Úgyhogy én simán beérem azzal, ha idejön egy zenekar, kb. másodpercre pontosan 90 percet játszik, háromszor szól közben a közönséghez (Thank you; Ahoj!; Hello, Prague, this is my favorite city in the whole fucking world!), majd távozik. Közben viszont jelen van és a jelenlétével létrehozza azt a fantasztikus, néha kicsit ijesztő (mert olyan erős) tömeg-atmoszférát, ami engem totál felvillanyoz, és még másnap is egyfolytában vigyorgok tőle.

Tovább

Ciaran McMenamin: Skintown

skintown.jpgHa egy könyvre azt írják, hogy bizonyos tekintetben olyan, mint a Trainspotting, az nálam kb. ugyanazt a hatást éri el, mint amikor azt írják egy könyvre, hogy olyan, mint a Zabhegyező – azonnal tudni akarom, tényleg olyan-e.

 

Meg egyébként szerintem én még sosem olvastam észak-ír regényt.


Ez meg, mit ad isten, egy észak-ír regény, ami állítólag olyan, mint a Trainspotting. Szerintem mondjuk nem annyira olyan, de mindegy, mert különben elég jó.

 

A regény egy nevenincs észak-ír kisvárosban játszódik a 90-es években, pont abban az időszakban, amikor az IRA bejelenti a tűzszünetet, de előtte-közben-utána még javában zajlanak az unionista-nacionalista összetűzések, és nemcsak valahol a belfasti metropoliszban, hanem mindjárt a kocsmaajtó előtt.

 

(Amúgy milyen furcsa, milyen hivatalos, milyen személytelen ilyeneket mondani, hogy „összetűzés” – McMenamin ezt sokkal élőbbé és brutálisabbá teszi mindjárt az első fejezetben, ahol leírja, egész pontosan hogy is nézhet ki egy ilyen összetűzés.)

Tovább

Irvine Welsh: Trainspotting

trainspotting.jpgOlvastam ezt a regényt jó sok éve magyarul, biztosan akkor is tetszett, de nem hiszem, hogy annyira falhoz vágott, mint most. Biztos jó ezt ifjú okoskodó ártatlan lázadóként olvasni, de – nekem – még jobb már nem annyira ifjú nem annyira ártatlan nem annyira lázadóként (az okoskodás nem változott).

Nem tudom, Irvine Welsh honnan tud ennyit a függőségről (mindenki függ, állítólag – https://www.youtube.com/watch?v=9EUa5Kgt8Nc - és valahogy mostanában egy csomó függőséges beszélgetésbe keveredek emberekkel, és elgondolkodom, van-e lényegi különbség aközött, hogy mondjuk én lelkesen cigifüggök, egy ismerősöm kajafügg, egy másik ebay-függ, egy harmadik meg társaságfügg – és azt hiszem, nincs, csak holmi felszíni különbségek vannak – abban, hogy valamelyik függőség elfogadottabb, valamelyik meg kevésbé az, valamelyik gyorsabban cseszi szét az életedet, valamelyik kicsivel lassabban, valamelyikről lehet – látszólag – mulatságos történeteket mesélni, valamelyikről meg nem), a dolgok kilátástalanságáról és a dolgok leszarásáról, a rohadásról, az elkurvulásról, a titkos-romantikáról, a változtatás lehetetlenségéről, a kínunkban röhögésről, arról az érzésről, hogy: nekem ilyenem (akármim – normális ezem vagy azom, életem, akár) úgyse lesz sose, úgyhogy inkább úgy csinálok, mintha nem is kéne az az akármi, és megvetek mindent, ami normális, és még azt is kiröhögöm, aki feltételezi, hogy amúgy nekem kellene az az akármi.

Tovább

Ellen Ullman: The Bug

bug.jpgBár nem vagyok szoftvertesztelő vagy -fejlesztő, én is gyakran tesztelek szoftvert a magam kevéssé kifinomult módján, meg programozok is néha vagy három sort, ha nagyon muszáj, és a szoftvertesztelők és -fejlesztők a mindenkori legjobb barátaim és legfőbb szövetségeseim.

És egész közelről látom nap mint nap ezt a problémát, hogy mondjuk egy ügyfél a szoftver rejtélyes és nemkívánatos viselkedésére panaszkodik, s akkor a megoldás első lépése az, hogy a tesztelő nekiáll és megpróbálja reprodukálni a hibát, ami nem feltétlenül egyszerű.

Menet közben mindenféle kérdések felmerülnek: lehet, hogy az ügyfél helyzete olyan speciális vagy szerencsétlen, hogy csakis nála jelentkezik a hiba? Lehet, hogy a hiba csak akkor jön elő, ha aznap épp telehold van és pont 24 felhasználó próbálja ugyanabban a pillanatban ugyanazt csinálni, és két százalékkal esett a cég részvényeinek árfolyama aznap a tőzsdén, és a vezérigazgató unokatesójának épp ikrei születtek? Lehet, hogy a bug nem is bug, hanem a cuccnak eleve úgy kell működnie? (De ki mondja meg, minek hogyan kell működnie?)

Ezernyi kérdés, sokszor megnyugtató válaszok nélkül. És sokszor látom és tapasztalom a frusztrációt és küzdelmet, amit egy rejtelmes szoftverhiba okozhat, de őszintén szólva még sose tekintettem a tesztelésre és fejlesztésre úgy, mint valami mélységesen egzisztencialista ténykedésre és értelemkeresésre.

Tovább

Ali Smith: There But For The

therebut.pngCsak szavaink vannak. Words are all we have, mondta állítólag valahol Samuel Beckett, de nem tudom, hol mondta és milyen kontextusban. Mindenesetre egyetértek vele, mert többnyire én is elég nagy szómániás vagyok.

Meg Ali Smith is az. Néha ugyan egy kicsit az agyamra megy (annyira nem vagyok oda a szójátékokért, mint ő), de többnyire inkább csodálattal és áhítattal nézem (és tapasztalom), amit a szavakkal csinál.

Mint mondjuk akkor, amikor felébredek reggel, és hirtelen rájövök arra, hogy mi a kapcsolat a novella között, amit a főszereplő írt egyszer tizenévesen, és aközött, amit az idős néni mesél-gondol arról, amit egyszer a lánya mesélt neki régen. Nem akarok ennél jobban belemenni – mindenesetre jó sokáig támasztottam az asztalt aznap reggel, amikor erre rájöttem, és legszívesebben mentem volna vissza sírva az ágyba, mert könnyekre fakaszt a gondolat, hogy milyen szépséget lehet alkotni a szörnyűből. (Muszáj-e vajon előbb szörnyűnek lennie a valaminek, hogy aztán lehessen szép is?)

Tovább