aug
8

lookatme.jpgMost már olvastam Jennifer Egan összes könyvét (direkt beosztottam, mert nincs sok belőlük), és ez az első (egyetlen), amitől nem vagyok elájulva.

Persze még így is jó, például simán megfelel annak a rendkívül tudományos kritériumnak, miszerint jó könyv az, ami belemászik az álmaimba. És azért is jó, mert megvan benne minden, amit Egan műveiben szeretek. (Hogy mit szeretek bennük, azt leírtam régebben a többi könyvével kapcsolatban, és most kivételesen eltekintek az önismétléstől. [Illetve: e finom módszerrel bátorítanék mindenkit arra, hogy nézzen utána a régi posztjaimnak/rajongásaimnak.])

De az ájulás most elmaradt, és voltak dolgok, amik zavartak.

aug
1

oscarwao.jpgÚgy két éve az Így veszíted el is nagyon bejött, és most ez is.

Az alkotóelemek ebben a könyvben is nagyjából ugyanazok: dominikai-szexmániásság; kivándorló- és bevándorlólét és a soha nem múló vonzalom Dominika iránt, ami lehet, hogy nem is vonzalom, hanem honvágy, vagy visszahúzó átok, s ami mintha egyetlen Dominikáról elvándorló reménybeli USA-állampolgárt sem hagyna soha nyugodni; családi drámák, nyomások és elvárások a háttérben, amelyek generációkon keresztül öröklődnek és fejtik ki hatásukat.

Az arányok azonban mások ebben a regényben – a szexmániát itt aztán mindenki kiéli, kivéve a címszereplő, az örök-lúzer Oscar, aki azzal a gondolattal biztatja magát szörnyűségesen csajmentes életében, hogy állítólag még soha egyetlen dominikai férfi sem halt meg szűzen. Mindenesetre mivel itt mindenki szexel, csak épp az nem, aki mindenkinél jobban imádja a nőket, a szex (na jó, meg az intimitás, meg a többi) valamiféle misztikus jelentőségre tesz szert Oscar szemében, s abban látja minden problémája megoldását.

júl
19

emma.jpgPersze, tudom, vagy legalábbis halványan rémlik, hogy ezt mindig leírom, de már félig elfelejtettem, ezért leírom megint, hogy: mindig az az Austen-regény a legjobb, amit épp (újra)olvasok. Úgyhogy élveztem ezt most is, nagyon, és most épp ez a kedvencem.

Bár most nem a szokásos tavasz-nyári angolromantika (ami amúgy vajmi kevéssé romantika [de biztos pont azért bírom]) iránti vágyam vitt vissza ehhez a könyvhöz, hanem leginkább az, hogy Virginia Woolf a Saját szobában roppant elismerően beszélt Jane Austenről.

Úgyhogy most kicsit Virginia Woolf-szemmel nézve: Jane Austen aztán tényleg senkinek nem próbál megfelelni, és ez remek. Ahogy mesél, ironizál, beszédmódokkal-ábrázol, kritizál, érzelmeskedik – az mind pont önmaga, vagyis az ő tapasztalatai, látásmódja, képzelete – és a kritika és/vagy elnézés mértéke nem azon múlik, hogy Austen férfi-e vagy nő, vagy hogy az ábrázolt személy férfi-e vagy nő.

jún
27
badogemberek.jpgIgazából valami mást akartam olvasni, de azt a mást nem találtam meg hirtelen az ágyneműtartóban, ez viszont mindjárt ott volt szem előtt, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez – úgyis  kíváncsi voltam, tetszik-e még vajon ez a könyv, amin, emlékszem, tizenéves koromban (amikor – ha nem volt más ötletem – folyton ezeket az egérkés könyveket vettem ki a könyvtárból) igen jól szórakoztam. Persze azóta már tudom, hogy a Vidám Könyvek logója igazából nem egérke, hanem kenguru, de ez most már mindegy. És a regény még most is eléggé tetszik.

A regény egy automatikai kutatóintézetben játszódik, s a kerettörténet arról szól, hogy elkészül egy új épületszárny, amelyet maga az angol királynő fog felavatni. A dolgozók tehát lázasan készülnek a királynő fesztelen-ámde-kellően-ünnepélyes fogadására, s a készülődés számos belső hatalmi harchoz és ellentéthez vezet. Ez csak természetes, mert hiszen a „fesztelen” szó nem mindenkinek ugyanazt jelenti: egyesek szerint egy csésze teával megkínálni a nagy eseményen a királynőt annyit jelent, hogy a kantinban a kezébe nyomunk egy langyos garzonteával teli műanyag bögrét (nem pontos idézet), mások szerint meg azt, hogy a minőségi csészében felszolgált minőségi tea mellé esetleg még kínálunk néhány kaviáros szendvicset, piskótát, darabka lazacot, pohár pezsgőt is – szóval na, van itt bőven értetlenkedés.

jún
15
run.jpgEljött újra az év azon szakasza, amikor már megint újrakezd(t)em a futást.
Tavasszal vagy nyáron van az az időszak, most már vagy 3-4 éve, amikor szép reményekkel, roppant lelkesedéssel, magamat már az első kilométerek megtétele előtt a jövő nagy futócsillagának képzelve elkezdek futni.

Mondjuk, hogy még élvezni is szoktam, amíg csinálom, úgy valamennyire, de azért annyira biztos nem, különben nem hagynék fel vele mindig maximum 3-4 hét után.

Szóval idén megint újrakezdtem (kezdek arra gondolni, hogy a futás olyan, mint a szerelem – biztos kitalálhatnék hirtelen egy csomó hasonlatot, hogy hogyan és miért olyan, de most maradjunk annyiban, hogy azért [is] olyan, mert minden alkalommal elhiszem, hogy mostantól ez aztán örökké fog tartani).

jún
7

flame.jpgEgyszer olvastam egy remek novellát Ben Marcustól, úgyhogy olvasni akartam tőle mást is, hogy kiderüljön, hosszabb távon/több oldalon keresztül is tudja-e azt, amit abban a novellában tudott: pontos, sokféle asszociációt hordozó, nem-terjengős, nem-túlcsinált, pont-jó mondatokat írni. (Ami nem valami egyszerű.)

És micsoda öröm: Tud!

Az már az említett novellában is feltűnt, hogy milyen jól bánik Marcus a nyelvvel, a jelentésekkel, a jelentések egymásba tűnésével, és ez itt is megvan. És itt, azt hiszem, még érdekesebb a dolog, mert ennek a regénynek az egyik központi témája éppen a nyelv, és az, hogy a nyelv mennyire nem jó semmire sem.

máj
18
név(1).jpgMiután már hetek óta csak nyavalyogni tudtam, mert az utóbbi néhány könyv, amit olvastam, maximum elég jó volt (és lusta voltam elég jó könyvekről írni), gondoltam, kell végre valami olyasmi, amitől vélhetően (megint) eldobom az agyam.

Úgyhogy jött ez, mert ez eddig még mindig volt, és egyébként is, már vagy öt éve nem olvastam újra. És igen, ettől már megint elaléltam. (Talán már említettem, hogy ez a kedvencem Saramagótól, de ez persze nem minőség-garancia, mert csak 3-4-et olvastam tőle, és állítólag vannak még jobb könyvei is.)

Mindenesetre ez a regény nekem tiszta élvezet. Teljesen beborít az oldalakon keresztül hömpölygő mondataival, az agyasságával, a humorával, a humanizmusával, a(z ironikus) mindent-értésével és mindent-tudásával.

ápr
14
riseagain.jpgJoshua Ferris legújabb regénye jól indult (vagy jól indultam vele), de aztán meguntam, vagy elfáradtam bele. Két regénye alapján lazán általánosítva: többnyira így reagálok Ferris könyveire. (Van viszont egy darab novellája, a Breeze című, ami zseniális, és amiről nagyon röviden megemlékezem itt – azt nem untam meg. De az novella. Ebből le lehet vonni mindenféle következtetéseket – főleg azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig vagyok képes Ferrisre figyelni.)

Továbbra is a durva általánosításoknál maradva: igen érdekes és átélhető, könnyű kapcsolódási pontokat kínáló témái vannak Ferrisnek, és eleinte mindig fantasztikusan felizgatja az agyamat, aztán a végére már általában nem tud érdekelni. Most is ez volt. Pedig nagy várakozásokkal kezdtem ezt olvasni, mert ha olyanokat mondanak a borítón, hogy ez egy 21. századi egzisztencialista regény, akkor az engem automatikusan érdekel és az összes kételyemet rögtön félreteszem.

Lehet, hogy nem kéne. Főleg ezt a regényt olvasva nem kéne, lévén, hogy itt a fő téma – mint kiderül – a kétkedés.

ápr
2
thisiswhere.JPGTropper regénye egész jól indult (hangosan nevettem rajta! kétszer is! [nevetni meg jó, bármin]), de aztán lassan túl sok lett a jóból, és a vége felé már arra gondoltam, hogy ez a könyv túl-harsány, túl-"amerikai", túl-kalandos, túl-erőltetett, túl-olcsó. Csupa gyors párbeszéd, csupa riposzt, csupa felszín.

A történet: az idős családapa elhalálozik, s összegyűlik a család, hogy megüljék a hétnapos zsidó gyászt, amitől mindenki retteg, lévén, hogy a családtagok akkor jönnek ki a legjobban egymással, amikor jó messze vannak egymástól. Na de a halott apa végakaratának engedelmeskedni kell, úgyhogy az özvegy, a négy felnőtt gyerek, meg az összes házastárs, partner, unoka, stb. belenyugszik abba, hogy egy hétig együtt lesznek és gyászolnak.

Az együtt töltött idő természetesen mindenkiből felszínre hozza a régi sérelmeket, félelmeket és vágyakat, és mivel a szereplők semmi önuralommal nem rendelkeznek, a sok felszínre törő izé látványos helyzetekhez vezet. (Bár elvileg nem így történt, de úgy éreztem, mintha a könyv eleve úgy készült volna, hogy majd film legyen belőle.)

már
30

emperor.jpgAhogy az gyakran megesik, most is elég volt egy(-két) jó első mondat ahhoz, hogy azonnal a jó első mondattal bíró regényt akarjam olvasni.

A könyv így kezdődik:

„Darlings! Welcome! And you must be Danielle?” Sleek and small, her wide eyes rendered enormous by kohl, Lucy Leverett, in spite of her resemblance to a baby seal, rasped impressively. Her dangling fan earrings clanked at her neck as she leaned in to kiss each of them, Danielle too, and although she held her cigarette, in its mother-of-pearl holder, at arm's length, its smoke wafted between them and brought tears to Danielle's eyes.

Ez szerintem (itt) tökéletes, és remekül megmutatja az író legnagyobb erősségét: hogy igen jól tud mindenféle manírt és megjátszást és társasági játszmát-jófejkedést ábrázolni, és e manírokkal karakterizálni.