Könyv, egó, entrópia

2018.jan.14.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Petr Ludwig: Vége a halogatásnak - Konec prokrastinace

konec.jpgPetr Ludwig már kész intézmény errefelé, van egy halogatás-megszüntető vállalkozása, ahol embereket meg cégeket okít arra, hogyan ne csesszék el folyton az időt és hogyan legyenek hatékonyak, és voltam is múltkor egy előadásán (amire természetesen hosszas halogatás után vettem meg az utolsó 4 jegy egyikét), aztán előadás után kifelé menet megvettem a könyvét is. Nem is értem, miért (talán transzban voltam), mert annak ellenére, hogy Ludwig igen rutinos előadó, aki ügyesen játszik a közönség érzelmeivel*, igazából semmi újat nem mond (bár tényleg jól tudja szintetizálni más emberek gondolatait), de még azt a semmi újat is elég ellenszenvesen mondja.

Időnként felvetődik a kérdés (és mindig élvezem, amikor felvetődik), hogy kell-e szimpatizálni a szerzővel mint emberrel ahhoz, hogy hitelt adjunk a munkájának (vagy ahhoz, hogy megengedjük neki, hogy a gondolatai az agyunkba jussanak).

Fikció esetében engem kevéssé érdekel, ki a szerző és milyen ember és mit csinál, amikor nem könyvet ír, de az efféle okoskodós-önfejlesztős irodalmat illetően kritikusabb vagyok – ha már változtatni akarok valamin, ami nem jó az életemben, és ehhez segítséget szeretnék igénybe venni (még ha csak könyv formájában is), akkor olyan ember szavaira vagyok kíváncsi, aki iránt nem érzek zsigeri ellenszenvet.

Tovább

Bradley Garrett: Explore Everything

urbex.jpgBradley Garrett úgy határozott, hogy az urbexről* írja a PhD-dolgozatát – nagyjából ez a könyv az. De nem ám csak kívülről vizsgálja a dolgot (kívülről vizsgálva alkalmasint tiszta hülyeségnek, túlságosan veszélyesnek, esetleg devianciának tűnhet ez a tevékenység), hanem ő maga is tagja lesz egy ezzel foglalkozó kollektívának (LCC – London Consolidation Crew), akikkel aztán éveken keresztül birtokháborít vígan szerte Londonban, Európában, majd Amerikában is.

A könyv a kalandtörténet és a tudományos munka érdekes keveréke – miközben Garrett elmeséli azoknak az éveknek a jelentősebb urbex-eseményeit, amíg az LCC tagja volt, elemzi az urbex történelmi gyökereit és lehetséges kulturális, filozófiai, politikai, társadalmi és egyéni jelentőségét és vetületeit is.

Tovább

Graeme Macrae Burnet: The Accident on the A35

accident.jpgÉn imádom GMB-t, és továbbra is izgatottan figyelem, bármit csinál, de a forró szerelem, ami úgy egy éve a His Bloody Project olvasásakor ébredt bennem, majd pedig idén a Disappearance of Adèle Bedeau olvasásakor fokozódott, most ezt a regényt olvasva kicsit csillapodott.

Semmi okom komoly csalódottságra, mert GMB borzasztó élvezetesen ír, és nagyon agyas és humoros – maximum azért vagyok kicsit csalódott, mert még a kedvenc íróim esetében is azt szeretem, ha változnak (vagy legalábbis másként ugyanolyanok), és a His Bloody Project és az Adèle Bedeau között, bár hasonló témákat boncolgatnak, nagyon sok különbség van, ellenben ez a regény ugyanúgy ugyanolyan, mint az Adèle Bedeau, és ez engem egy kicsit untat.

A helyszín ismét a poros francia kisváros, Saint-Louis, ahol semmi különös nem történik – még ha van is valami, amit esetleg bűnesetnek lehet tekinteni, arról is kiderül, hogy igazából nem is volt bűneset, vagy hogy csak valaki azt képzelte róla, hogy bűneset volt, vagy pedig nem derül ki róla semmi. Ez persze ironikus és posztmodern megoldás, és élvezem is, ahogy az író finoman csúfot űz a detektívtörténetek hagyományaiból, és végül is kb. arra jut, hogy az élet úgyis teljesen érthetetlen, és úgysem tudunk meg soha semmit semmiről.

Tovább

C. D. Payne: Lázongó ifjúság - Youth in Revolt

youthrevolt.jpgRájöttem az egyik lehetséges magyarázatra, hogy miért vannak annyira felülreprezentálva a szuperintelligens, hatalmas szókinccsel és fantasztikusan tekervényes aggyal megáldott tinik a kamaszregényekben: azért, mert az adott regény szerzője – mivel ő maga többnyire már nem kamasz – valószínűleg egyáltalán nem tudja, hogyan beszélnek igazából a kamaszok, viszont ha azt mondja, hogy a szereplői szuperintelligensek, azzal megmagyarázza azt a különös jelenséget, hogy az állítólagos kamaszok olyan cirkalmas módon fejezik ki magukat és olyan egzotikus szavakat használnak, mintha angol főnemesek lennének.

Na és persze: ez igen gazdag humorforrás is lehet, mert a roppant kifinomult nyelvhasználat elég komikus, ha egyszer a kamaszokat igazából egyetlen, nagyon is hétköznapi téma foglalkoztatja: a szex.

Tovább

Stephen King: Az - It

it.jpgRejtély, hogy vagyunk képesek egyáltalán felnőni (persze nem tudom, tényleg képesek vagyunk-e). Mialatt végigolvastam ezt, egy csomó minden eszembe jutott, a felnövésről is (a sajátomról, dolgok, amiket már azt hittem, elfelejtettem, de most eszembe jutottak, de majd újra elfelejtem őket), meg a lúzerségről, meg az összes szarságról, amin még egy teljesen átlagos, nem horrorregényben élő gyerek is keresztülmegy, mielőtt felnőtt lesz, és komolyan elcsodálkoztam, hogy egyáltalán megérjük a felnőttkort valahogy.

Én pl. nem voltam látványosan lúzer, meg nem is voltam basztatva, de szerintem csak azért nem, mert viszonylag fejlett önvédelmi ösztöneim voltak, ezért pl. tizenévesen nem vertem nagydobra, hogy szerelmes vagyok Leonardo DiCaprióba vagy a párhuzamos osztály egyik helyescsávójába – egy osztálytársam viszont, aki teljesen nyíltan rajongott valamelyik Backstreet Boys-srácért, hát, szegény rendesen kapta a magáét a menőktől évekig, egy idő után már nemcsak a Backstreet Boys-gyengeség miatt, hanem minden és bármi miatt, és tudható, hogy ez azóta is fáj neki. És érthető, hogy fáj neki. Lúzernek lenni nem annyira jó érzés, egyedül meg főleg nem.

Tovább

Meg Wolitzer (szerk.): The Best American Short Stories 2017

bestam2017.jpgSzerintem simán összeollózhatnám ezt a posztot az előző kötetekről írottakból, de most lusta vagyok visszaolvasni magam. Valószínűleg így is nagyon hasonló lesz, amit írok, mert – erre rájöttem 2011 óta, mióta olvasom a sorozatot – a Best American-antológia már-már nevetséges módon ugyanolyan minden évben.

 

Az antológia mindig nagyjából a következő módon épül fel. Van benne:

 

1 darab E/2-ben írt novella (E/2-ben, ha van ott annak értelme, ha nincs)
– 2-3 kicsit-történelmi, kicsit-politikai jellegű novella
– 1-1 darab novella fekete, ázsiai, latin-amerikai vagy amerikai őslakos szerzőtől/szereplőkkel (egy adott évben a négy kisebbségből csak kettőnek kötelező képviseltetnie magát, de néha akár hárman is megjelenhetnek)
– 2 darab lírai/kísérletezős/öhm, totál érthetetlen novella
– 3-4 novella jól bejáratott, sikeres íróktól (nyilvánvaló, hogy egész Amerikában csak maximum 20 ember tud novellát írni, szóval nincs nagy választék)
– 1-2 novella olyan íróktól, akiknek ez az első írásuk, ami nyomtatásban megjelent
– 4-5 novella családi, párkapcsolati, önkeresési (szóval – olyan átlagos emberi) helyzetekről és fordulópontokról és krízisekről (ezeket egyébként szeretni szoktam)

Tovább

Irvine Welsh: Pornó - Porno

pornowelsh.jpgAz elég sokat elmond (nekem magamnak legalábbis), hogy majdnem két hétig tartott elolvasni ezt a nyamvadt 500 oldalt. Nem mondanám, hogy annyira untam (mert annyira nem), de azt se mondanám, hogy nem találtam bármi más dolgot vagy történést érdekesebbnek ennél (mert igen).

Szóval Welsh folytatta a Trainspottingot, remek. De felmerül a kérdés: mégis minek?

Mintha a Trainspotting óta eltelt években a szereplők teljesen beilleszkedtek volna valahova, vagy örökre beásták volna magukat valamibe, amit már a Trainspotting idején is sejteni lehetett. És lényegében ugyanarról az elcseszettségről két regényt is írni szerintem kicsit sok. Persze nem volna sok alapvetően, csak mintha Welshnek már fogalma se lenne a világról, amiről ír, úgy meg mégiscsak – egy kicsit unalmas.

Tovább

Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg - Something Wicked This Way Comes

somethingwicked.jpgA cirkusz:
Néha nem tudom elképzelni, hogyan maradnak működőképesek a cirkuszok; nem ismerek embert, aki szeretné őket. Persze biztos nem beszéltem még elég emberrel a cirkuszokról, de akivel beszéltem, az mind utálta és/vagy rettegte őket. Én is.

A barátságok, főleg a nagy-életreszólóak:
Azokba mintha már az elejétől fogva bele lenne kódolva, hogy nem, úgysem fognak örökké tartani. Hát ebbe is itt. Az első pillanattól kezdve, amikor Will, az örök-amerikai-jógyerek, udvariasan válaszol a villámhárító-árus kérdéseire, miközben legjobb barátja, Jim, az örök-amerikai-bajkereső, a furához és nyugtalanítóhoz és sötéthez ösztönösen vonzódó kiscsávó csak hallgat.

Tovább

Dodie Smith: Enyém a vár - I Capture the Castle

castlesmith.jpgRég olvastam ennyire bájos és egyben igazi regényt.

Dodie Smith regénye a Jane Austen-i a házasság mindenek felett-történetek modern átirata, és közben csodálatosan önmaga.

A történet elbeszélő-főszereplője a 17 éves Cassandra, aki kedvesen (de tényleg: kedvesen! nem idegesítően, nem utálatosan, nem elviselhetetlenül) bolond családjával éldegél egy romantikusan lepusztult vidéki angol kastélyban, gyertyacsonkok világánál írja tudatosan naiv hangvételű naplóját, magát hol egy Jane Austen-, hol pedig egy Brontë-regény főszereplőjének képzeli, és közben szép lassan felnő.

A felnövés akkor kezdődik igazán, amikor a közelbe költözik két házasságra-alkalmas férfiember a messzi Amerikából (utálom azt a kifejezést, hogy „jó parti”, sokkal jobban hangzik az, hogy "eligible bachelor"). Cassandra és nővére, Rose heves érdeklődéssel tekintenek az újonnan érkezett férfiakra, akik alkalmasint kihúzhatják őket és családjukat a cseppet sem romantikus szegénységből, és a maguk módján mindketten hozzálátnak a férjfogáshoz – Rose szempilla-rebegtetve, Cassandra meg igazából nem is: ő inkább csak figyel, megfigyel, érez, értelmez és elemez, aztán pedig levon mindenféle következtetéseket. (De nagyon okosakat ám!)

Tovább

Dimitri Verhulst: Opozdilec - The Latecomer

opozdilec.jpgÖrülök, hogy Dimitri Verhulst ebben a regényében ismét az egyénire koncentrál, nem pedig arra, hogy az egész emberiség mennyire rohadt – ez nekem mindig jobban tetszik, mint a nagy, világot átfogó témái. (Fogalmam sincs persze, úgy általában van-e valami egyértelmű haladási iránya Verhulstnek, ahhoz túl kevés könyve van lefordítva olyan nyelvre, amit én is bírok.)

A főszereplő a 74 éves Désiré, akinek a töke tele van már az egésszel, amit életnek szoktunk nevezni (főleg a feleségéből, a konvencionális-frigid-hárpia Monikából van elege), de aztán kipattan az isteni szikra a fejéből, és mivel 74 évesen (talán) már nem sok más menekülési út adott, úgy dönt, hogy alzheimeresnek tetteti magát, hogy bekerüljön egy erre szakosodott idősgondozó otthonba, és végre nyugta legyen a külvilágtól (főleg Monikától).

Désiré visszaemlékezéseiből lassan feltárulnak az ifjúkori vágyai (mondanom sem kell, hogy azokkal mi lett), és megismerjük a Monikával közös élet egyes részleteit, különös tekintettel az együtt (egymás mellett) eltöltött élet feszkóira és árulásaira és hazugságaira. (Meg még azt is meg lehet tanulni Désiré meséjéből, hogy hogyan kell Alzheimer-kórt tettetni – egyszer még jól jöhet ez a tudás.)

Tovább