Könyv, egó, entrópia

2017.jan.28.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Hetedik

Ma van hét éve, hogy elkezdtem ezt a blogot. Tavaly nem írtam évfordulós posztot, mert nem nagyon volt mondanivalóm. Most van egy kicsi.

Nagyjából annyi, hogy néha, amikor elgondolkodok ezen az egész blogoláson, meglepődök magamon. Én még soha semmit nem csináltam ilyen hosszú időn keresztül, ha volt választásom. Pl. sose dolgoztam még ugyanott hét évig, és soha egyetlen kedvtelésemre se fordítottam ennyi időt ilyen kitartóan ilyen sokáig.

És nem úgy tűnik, hogy ezt egyhamar abbahagynám. Figyelmes és régi olvasóim persze észrevehették, hogy ez már nem ugyanaz a blog, mint egykor. Ahogy várható volt, s ahogy arról hihetetlen jövendő-látási képességekről tanúságot téve írtam is akkortájt: az, hogy 2013 őszén Csehországba költöztem, lekötötte némiképp a figyelmemet, és az elköltözés után úgy két és fél évig a szokottnál jóval kevesebbet olvastam. (Énnekem fogalmam sem volt arról, hogy tökegyedül másik országba költözni és mindent elölről kezdeni ennyire teljes embert kívánó elfoglaltság tud lenni – és micsoda szerencse, hogy ilyen naiv voltam, mert ha tudtam volna erről, lehet, hogy nem költözök, ami viszont nagy kár lett volna, mert az a helyzet, hogy nagyon hamar megszerettem Csehországban lakni, és már jó ideje azt gondolom, hogy direkt kutatva sem találhattam volna magamnak jobb várost az elmúlt néhány meg az elkövetkezendő még remélhetőleg sok évre, mint Brno.)

2016-ban aztán már megint többet olvastam, mégsem tértek vissza azok az idők, amikor havi 8-10-12 posztom is volt itt. Nem támasztok már olyan elvárásokat magammal szemben, mint az első pár évben (hogy mondjuk mindenképp legyen heti két poszt, vagy ilyesmi). Az első pár évben arról is írtam egy normális hosszúságú posztot, amiről csak két mondatnyi mondanivalóm volt. Most már nem. És ez szerintem jobb is így – a legkomolyabb blogos meghasonlásaimat mindig az okozta, amikor úgy éreztem: a kétmondatot vagy a kétbekezdést nyújtom el posztméretűre, pedig nincs is annyi mondanivalóm. Azóta ez jóval egyszerűbb lett: ha nincs vagy nem akarok mit mondani, akkor nem mondok semmit.

Ami a továbbiakat illeti: roppant bizakodó vagyok. (Ezt az is jelzi, hogy majdnem hét év után decemberben blogsablont cseréltem, úgyhogy most már nem úgy néz ki a blog, ahogy a blogok hét évvel ezelőtt kinéztek, hanem úgy, ahogy mostanában kinéznek.) Valamennyi mondanivalóm biztosan akadni fog ezután is, és nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben bármi is meggátoljon abban, hogy továbbra is legyen itt pár poszt havonta. (Ha bármi gátolni fog, úgyis megírom.)

Köszönöm, még mindig, hogy/ha olvastok.
Címkék: blog, írás, egó

J. D. Salinger: Rozsban a fogó - The Catcher in the Rye

rozsban.jpgMost már négy különböző nyelven/verzióban/fordításban olvastam ezt a regényt (két magyar, angol és cseh), azt meg meg se tudnám számolni, hogy összesen hányszor. Úgy 17 éve ez az egyik állandó regény az életemben, ami túlél mindenfélét (azt, hogy időközben – elvileg – felnőttem; azt, hogy egyszer az egyetemen meg kellett próbálnom elemző módon gondolkodnom róla valami 45 utáni amerikai irodalom-órán, pedig ez a Top 1-regényem, amit nem akarok elemezni; azt, hogy egy csomó mindenben szerintem már annyira elkurvultam, amennyire azt sose tudtam volna elképzelni 15 évesen).

De most elsőre ijesztő és nagyon felkavaró volt nekem ez az új fordítás. Minden olvasáskor máshogy szoktam Holdenre gondolni, de eddig még sose gondoltam, hogy ő egy ellenszenves, nyavalygó, arrogáns, lusta, kompromisszum-képtelen, felelőtlen és agresszív seggfej, most pedig ez volt az első benyomásom róla, ahogy ebben a maimagyar-fordításban olvasni kezdtem a dumáját. (Ami nekem tetszett amúgy. A fordítás mármint.) És már azon kezdtem gondolkodni: én most vajon 17 évig tényleg tévesen ítéltem meg Holden alakját? Talán nem is valami kimondhatatlan félelmektől és szorongásoktól és traumáktól gyötört, a szépet és az igazit vágyó és kereső, borzasztó agyas és érzékeny kamasz ő, hanem tényleg csak valami tizenéves pénzes pöcs, aki leszar mindent és mindenkit?

De aztán megértettem pár dolgot.

Tovább

Jonas Hassen Khemiri: Amikre nem emlékszem

amirenem.jpgNem tudtam, hogy pont ez a regény hiányzott ennyire. Elkezdtem egy késő este, elolvastam vagy 30 oldalt, és legszívesebben ébren maradtam volna egész éjjel, hogy egyhuzamban elolvashassam. De mivel csudálatosan erős az önuralmam, és mert éberen akartam ezt a regényt kiélvezni, inkább elmentem aludni, aztán másnap újrakezdtem az elejéről, és mást se csináltam egész nap, csak olvastam, amíg a végére nem értem.

Nem tudtam, hogy ennyire hiányzott Khemiri hangja, amit kb. hat évvel ezelőtt hallottam utoljára (és először), amikor a Montecorét olvastam – ez a kétkedő, kíváncsi, kicsit mindent túlbonyolító, komoly és humoros, szellemes, kicsit távolságtartó, nem-ítélkező hang. Hát – nagyon hiányzott, úgy tűnik. És olyan könnyű volt ismét felvenni a Khemiri-féle különös történetmondás ritmusát, mintha magától értetődő lenne, hogy történeteket csakis így – ilyen szaggatottan, ilyen bizonytalanul, ilyen kihagyásosan, ilyen (ön)ellentmondásosan – lehet mesélni.

(Szerintem Khemiri könyveinek formai és szerkezeti és történetmesélési jellemzőit csak borzasztó körülményesen lehet leírni, olvasás közben viszont sosem tűnik körülményesnek, amit csinál. És ez a kedvenc fajta posztmodernem, ami ilyen.)

Tovább

Unni Drougge: Fiatal fiúk dicsérete

youngboys.jpgE regény fülszövegében kivételesen nemcsak azért hivatkoznak a Lolitára, mert az megteremti a kellőképpen botrányos hangulatot és hype-ot. Ez tényleg egy fordított (és modernebb) Lolita-történet (-újraírás), amelyben az idősebb nő a megrontó, és egy tizenéves fiú az áldozat.

Van itt mindenféle lolitai dolog: akaratos fiú-nimfácska, nyelvi játékok, őrült utazás fel-alá Európában, egy meghasonlott és (a beteg szenvedélyét leszámítva minden másban) félelmetesen tudatos és intelligens személyiség, tengerpart bús mezeje, önámítás, rohanás az elkerülhetetlen végzetbe.

Az elbeszélő, Hella Hell (gondolom, a monogram sem véletlen) a történet jelen idejében a börtönbüntetését tölti, s onnan emlékezik vissza a sorsát – és még inkább: a tizenhárom éves Jocke sorsát – megpecsételő évre. Humbert Humberthez hasonlóan Hella Hell is egy tragikus véget ért kamaszkori románc után maradt úgy, hogy bár ő felnőtt, továbbra is csak a kamaszok érdekelték szexuálisan. Hella, ahogy idősödik, egy darabig tudja kontrollálni magát, de amikor (40+ éves korában) először megpillantja a rémes családi körülmények között élő (s ezért kiszolgáltatott) 13 éves fiút, tudja, hogy elveszett.

Tovább

2016 könyvei

Tavaly nem voltam listagyáros kedvemben, most viszont nagyon is abban vagyok, úgyhogy folytatom a régi hagyományt, és idén is leírom röviden, mik voltak a kedvenc könyveim idén. A sorrend, mint mindig, most is időrendi.

1. Donna Tartt: Az Aranypinty

Az ilyen könyvek miatt szeretek leginkább olvasni, és ilyesmi könyvekkel évente maximum párszor találkozok. Ha a lista nem időrendi, hanem tetszés/rajongás szerinti sorrendben lenne, ez a regény valószínűleg akkor is ugyanezen a helyen szerepelne.

2. Nagy Gergely: Angst

Ez a regény messze nem tökéletes, viszont úgy tökéletlen, hogy azt nagyon tudom szeretni. És pontosan emlékszem azokra az áprilisi napokra, amikor ezt a regényt olvastam, nem Budapesten, de még csak nem is a mostani városomban, hanem egész máshol. S mégis, mintha ott lettem volna a regényben. És a városban, amit mindig csak messziről szeretek.

3. Jo Nesbø: A fiú

Erről nem volt poszt, és mostanában nem is lesz. Egyszer, ha újraolvasom, majd írok róla egy nagyon hosszú és nagyon részletekbe menő, mindent agyonelemző valamit, mert ez a regény úgy felkavarta az érzelmeimet (még most is érzem), hogy azt hosszú távon csak úgy lehet kúrálni, ha megpróbálom kideríteni a hatás miértjét és hogyanját, hátha azzal megszelídítem a könyvet. (Nem fog sikerülni a szelídítés. De azért meg fogom próbálni.)

4. David Foster Wallace: A Supposedly Fun Thing I'll Never Do Again

DFW esszéit olvasni a nörd-intellektuális élvezetek csúcsa volt idén. Ehhez nincs is mit hozzátennem.

5. Denis Johnson: Jesus' Son

Denis Johnson novellái meg annak az érzésnek a csúcsai voltak, hogy: „Úristen, hogy lehet így és ilyen jól írni?” Ehhez sincs mit hozzátennem.

6. Graeme Macrae Burnet: His Bloody Project

Ebben a könyvben meg megvan minden, amit az előző könyvek kapcsán emlegettem. Olyan történet, hogy a körmöm lerágom olvasás közben az izgalomtól és mindent tudni akarok. Nörd-agyas-posztmodernkedős élvezkedés. Durván érzelmes felkavarodás és felkavaródás. És ez az érzés, megint, ez a teljes lenyűgöződés: hogy így is lehet írni.

7. J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Ez még nagyon friss élmény, nemsokára lesz róla poszt, ami nem a regényről fog szólni, hanem az új fordításról. Ami igencsak mellbevágó élmény volt nekem, és sok egyéb mellett arról is elgondolkodtatott, hogy mégis mi alapján gondolunk bármit is bármelyik könyvről, ha egyszer két különböző fordítás ennyire más hatást tud kelteni.

Címkék: könyv, lista, egó

Graeme Macrae Burnet: His Bloody Project

hisbloody.jpgUtoljára februárban, az Aranypinty olvasása közben volt ilyen, hogy különféle őrült machinációkba kezdtem és más dolgokkal foglaltam el magam, csak hogy minél később érjek a regény végére. Most is ez volt, csináltam én mindenféle mást is, és hosszú órákra eltávolítottam magamat a könyv közeléből, de a nap hosszú volt, ez a regény meg sajna rövid, úgyhogy nem sikerült túlságosan elnyújtanom az élvezetet, amit ez a könyv jelentett.

Ez a regény annyira jó!

Azt hiszem, ez már egy külön alműfaj lehet, ez a fajta regény, ami állítólagos talált (valóságos) dokumentumokból épül fel, több szemszögből írja le az eseményeket, és az események leírásán kívül tartalmazza azok különféle interpretációját is – ez csodálatos módszer, ami jó esetben (ez a könyv jó eset) azt eredményezi, hogy teljesen összezavarodok azt illetően, hogy kinek higgyek, menet közben hatmilliószor megkérdőjelezem nemcsak a szereplők ítélőképességét, hanem a sajátomat is, és az utolsó oldalig visszafojtott lélegzettel olvasok, mert bármelyik pillanatban kiderülhet még valami, ami teljesen más megvilágításba helyez mindent.

Tovább

Dalton Day: Exit, Pursued

exitpursued.pngDalton Day drámája/drámai jellegű irodalmi alkotása 41 egyfelvonásos darabból áll. Ezek annyira egyfelvonásosak, amennyire csak egy darab az lehet – drámai minimalizmus, mondjuk. És még az is lehet, hogy itt az act szó abból, hogy one-act, nem is arra utal, hogy a darab egyetlen felvonásból, hanem hogy egyetlen cselekedetből áll (vagy néha még annyiból se).

Minden darabnak rendkívül figyelemfelkeltő, részletes címe van – a cím legalább olyan fontos, mint a darab, ami utána következik. Főleg mert a darabban sokszor nem történik semmi. (Vannak olyanok, amelyek csak a szín leírásából állnak, semmi másból.)

A drámák két visszatérő szereplője Te és Én. Amitől én mindjárt izgatott leszek, mert régi mániám az egyes szám második személyű irodalom, és Dalton Day ezt is továbbfejleszti azzal, hogy az E/2-t E/1-gyel kombinálja, és az eredmény nagyon érdekes. Mert ha egy darabban van egy Te meg egy Én, rögtön felvetődik a kérdés: most mégis melyikükkel azonosuljak? Nehéz és izgalmas ügy ez, és sokszor egyetlen drámán belül is váltogatom a pozíciómat – néha úgy érzem, az Én nevű beszélő áll közelebb hozzám, néha meg úgy, hogy én vagyok a Te, akivel a drámabeli Én beszélget.

Tovább

Martin Amis: The Rachel Papers

rachel.jpgEz a legellenszenvesebb kamaszregény, amit valaha olvastam. A kamaszregény az egyik kedvenc műfajom, valamiért engem nagyon érdekel még most is, hogy milyen felnőni, és persze tudom, hogy a felnövés központi témái közé tartozik a szex meg a saját csudálatosan egyszeri és megismételhetetlen hópihe-személyiségünk, amelyet annyira de annyira szeretnénk megmutatni valakinek, de ennek a regénynek a főszereplője olyan visszataszítóan én- és szexközpontú, hogy semmiféle szokásos empátiával nem tudok felé fordulni.

Charles, a regény 19 éves főszereplője azt a célt tűzi ki maga elé, hogy még 20 éves kora előtt lefektet egy idősebb nőt, aki jelen esetben csak kb. egy hónappal idősebb, de az mindegy. Charles belebolondul a kicsit-idősebb Rachelbe, és nagyon meg akarja hódítani. Nörd-módra egyébként: Blake-idézetekkel; a szobájában mesteri hanyagsággal elrendezett lemezekkel, könyvekkel, újságokkal, amelyek azt hivatottak jelezni, hogy ő milyen ellenállhatatlan és kifinomult ízlésű srác; meg a találkozások előtt elpróbált beszélgetésekkel és kiselőadásokkal.

Sikerrel jár-e? Ebbe nem megyek bele. Mindenesetre a nagy Rachel-hódítás során Charles saját magáról is tanul mindenfélét, és – biztos – bölcsebb lesz a végére.

Tovább

Richard H. Thaler: Rendbontók - Misbehaving

misbehaving.jpgSose gondoltam volna, hogy egyszer majd olvasok egy olyan könyvet a közgazdaságtanról, amit hajnali egykor erőszakkal kell kitépnem a saját kezemből, hogy menjek már aludni, miután már háromszor megegyeztem magammal, hogy: „naaa, csak még egy fejezet, és aztán alszok” – és háromszor nem tartottam be az egyezséget.

Sőt, azt se gondoltam, hogy egyáltalán olvasok valaha a közgazdaságtanról. Nekem a közgazdászokról meg a közgazdaságtanról az a prekoncepcióm volt, hogy a közgazdászok biztos mind olyanok, mint egy osztálytársam volt a gimiben, aki a közgázra készült, és amikor kivett valami ötszázoldalas verseskönyvet a könyvtárból (tán azért, hogy utána kipipálhassa a „humán műveltség megszerzése” kockát az elvégzendő dolgok listáján), akkor azt fogta és az elejétől a végéig, sorban elolvasta, és azt gondoltam, hogy a közgazdaságtan akkor ennek megfelelően valószínűleg egy borzasztóan szabályos és rideg és logikus dolog lehet, az olyanoktól meg nekem rögtön sírhatnékom támad.

Tovább

Mike Kleine: Kanley Stubrick

kanley.pngNem is olyan rossz viszonylag gyorsan egymás után olvasni egy szerző több művét. (Például így még emlékszem, hogy milyen volt az előző.) (Persze még előnyösebb lenne, ha időrendben olvasnám őket, de mindegy.)

Nemrég olvastam Kleine most megjelent színművét, úgyhogy igen érdekes volt olvasni a szintén most megjelent kisregényét is, és könnyű volt összevetni a kettőt. És az most már (négyből három műve alapján) elég világosan kirajzolódik, hogy Kleine, hm, világteremtő író.

Ahogy már mondtam korábban, Kleine művei egyrészt épp-most, épp-itt játszódnak, de ezen belül vagy felül ez egy nagyon is sajátságos világ, ami rögtön felismerhető, és ami egyre gazdagabb jellegzetes Kleine-szimbólumokban, stíluselemekben, utalásokban.

Persze nem valami könyvsorozat- vagy fantasy-univerzumra kell gondolni itt, amelyben a szereplők átjárnak egyik könyvből a másikba, vagy amelyben az egyik könyv történetének megmagyarázatlan elemei a másik könyvben nyernek értelmet. Már csak azért sem, mert Kleine szereplői még egy könyvön belül se mindig őrzik meg a személyiségüket/szereplőségüket sokáig, meg mert Kleine könyveinek általában nem nagyon van története.

Tovább