Könyv, egó, entrópia

2018.jún.22.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Susanna Kaysen: Girl, Interrupted

girlinterrupted.jpgAz agyammal nagyjából tetszik ez a könyv, mert eleven és rendesen meg van írva, de átérezni nem nagyon tudom. Vagy: na jó, átérzem, csak a mélységét nem érzem.
Nekem ez a könyv túl gyors (vagy én voltam túl gyors vele, ami ugyanaz).

Ilyen gyors, íme: Susanna Kaysen 18 évesen bekerül a pszichiátriára/elmegyógyintézetbe/zártosztályra/diliházba (válassz egyet), aztán ott tölt kb. másfél évet, közben a többi bennlakóval ilyen-olyan barátságokat köt, vannak élet- és halálképek, váratlan szépségek és váratlan tragédiák, aztán valaki úgy dönt, hogy oké, Kaysen most már alkalmas arra, hogy visszatérjen a világba. Jó.

És persze – értem Kaysen fő kínjait és kétségeit, meg a dolgok abszurditását, és nem tudok nem elgondolkodni az ún. épelméjűség és a nem-épelméjűség közötti határok esetlegességén, főleg, amikor elolvasom a borderline személyiségzavar leírását (amivel Kaysent diagnosztizálták, s amit ő ide is másolt a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders [DSM] c. alapműből), és arra jutok, hogy: ennyi erővel szerintem én is borderline vagyok, csak még senki nem vette észre.

Tovább

Tim O'Brien: The Things They Carried

carried.jpgMióta rájöttem, hogy elég gyenge vagyok történelemből, háborúkból, meg ilyenekből, azt a nagyon okos megoldást alkalmazom – ahelyett, hogy esetleg megpróbálnék ismereteket szerezni a történelemről, háborúkról, meg ilyenekről –, hogy nem nagyon olvasok ilyen témájú szépirodalmat se, mert mi van, ha nem értem meg a lényeget.

De ezt kénytelen voltam elolvasni, mert olyan jó címe van, ami miatt én gondolkodás nélkül és a témát teljesen figyelmen kívül hagyva általában azonnal el akarok olvasni egy könyvet.

Még jó, hogy ez a könyv nem olyan háborús könyv, ami a (vietnami) háborúról szól. O'Brien maga írja, hogy egy igaz háborús történet sosem a háborúról szól, hanem a napsütésről, a szerelemről, az emlékekről, a gyászról, és egyéb dolgokról (https://moly.hu/idezetek/950081), s ezeket én is minden gond nélkül értem. És e meghatározás alapján O'Brien könyve maximálisan igaz háborús történetek gyűjteménye.

Tovább

Wim Wenders: Merülés a szerelembe - Submergence

submer.jpgWim Wenders szerintem nem nagyon tudta, mi akar ez a film lenni. Persze nem is volt könnyű dolga, mert a regény is olyan, hogy se nem szerelmi történet, se nem politikai dráma, se nem kalandregény, se nem kémthriller, se nem túszdráma, se nem tudományos-filózós regény, se nem valami más, de azért a regény – még ha regényként nem is tökéletes – elég jó és hatásos (vannak részletek benne, amik több mint két éve kísértenek, az meg elég ritka).

A film ellenben – hát, az nemhogy nem tökéletes, hanem eléggé tökéletlen, meg még idegesítő is.

Oké, hogy van benne két szép színész (nem mondom, hogy nem James McAvoy volt az egyik fő oka annak, hogy én ezt meg akartam nézni), meg szép tengerpart, meg ilyenek, de jaj, még James McAvoyt se nézem szívesen két órán keresztül, ha közben olyanokon kell bosszankodnom, mint például a következők.

Tovább

André Aciman: Szólíts a neveden - Call Me by Your Name

callme.jpgNekem sokszor nem kell más, csak egy cím.

Először a film miatt hallottam ezt a címet, és bár fogalmam sem volt, miről szól, tudtam, hogy megnézem, amint tudom.

Aztán mikor teljesen elbűvölve (és diszkréten kisírt szemekkel) hazajöttem a film után (ami pont olyan szép, gyengéd, lírai, lassú, merengő és szívfájdító [de úgy szívfájdító, hogy azt nem cserélnéd el szívfájdalom-mentességre], mint ahogy a címe alapján elképzeltem), azon nyomban megvettem a könyvet (ilyenkor szeretem az e-könyveket – van az a vágy néha, amikor azonnal kell valami, mert holnap már túl késő), és a lehető leghamarabb bele is vetettem magam.

És olyan mohó és kielégíthetetlen vágyakozással olvastam végig, mint ahogy Elio vágyik Oliverre. (Mohón, mégis lassan. Mint ahogy a filmet is lassan néztem. Nem tudtam, hogy az idő ennyire relatív, meg hogy filmet is lehet lassan nézni, de lehet. Könyvet olvasni meg főleg lehet – úgy, hogy legszívesebben végigrohannék rajta, de nem teszem, mert annyira tetszik, hogy csak akkor akarom olvasni, amikor teljesen tudok rá figyelni, és amikor nem olvasom, akkor meg csak vágyok rá, egyfolytában – és az is jó.)

Tovább

Ian McEwan: Solar

solar.jpgKétség nem fér hozzá: ez a legbénább könyv, amit eddig McEwantól olvastam. (Kb. a művei felét olvastam, úgyhogy lehet, hogy írt bénábbat is ennél, de remélem, nem.)

És sokkal szívesebben írnék (szokás szerint) arról egy McEwan-posztban, amiről az író egy szokás-szerinti McEwan-regényben írni szokott (bármi legyen is a konkrét témája): arról mondjuk, hogy mennyire vágja az emberi gyarlóságokat, a szex és a vágy sötét oldalát, és az intimitás lehetetlenségét, mert ezek a témák rém érdekesek és kimeríthetetlenek, és McEwan ezekben tényleg és igazán otthon van.

Ehelyett kénytelen vagyok arról írni, hogy McEwannak szerintem nem annyira áll jól a szatíra műfaja. Azért tudom különben, hogy ez a regény szatíra, mert ezt olvastam róla – magamtól nem biztos, hogy észrevettem volna, mert énnekem olyan naiv elképzeléseim vannak, hogy a szatíra, az olyan, hogy felnagyít és kicsinyít és groteszk módon ábrázol dolgokat (stb.), ÉS ennek van valami magasabb/mélyebb értelme vagy célja is.

Tovább

Jeffrey Eugenides: Fresh Complaint

freshcomplaint.jpgEgyszer azt írtam Eugenides valamelyik regénye kapcsán, hogy ennek a fickónak a bevásárlólistáját is szívesen olvasnám. Lehet, hogy a regények alapján tényleg továbbra is így lesz (majd) (gondolom, két regény között megint eltelik vagy 10 év, úgyhogy nem várok addig is lélegzet-visszafojtva), de e novellák alapján azt hiszem, egész jól elvagyok Eugenides bevásárlólistája nélkül is.

Nem rossz novellák ezek, dehogyis.

Csak.

Először is: Fresh Complaint?

Tovább

Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban - Fear and Loathing in Las Vegas

fearandloathing_1.jpgIgen mágikus, szemlélet- és tudat-módosító (vagy inkább: a már egy ideje folyamatban lévő sz- és t-módosulást váratlanul bizonyító) felfedezést tettem e regényt (újra)olvasva (kb. 6 év után, és most először angolul, bár a nyelv nem tudom, számít-e): én ezt már nem érzem (át) annyira. (Amikor még átéreztem, ezt írtam róla.)

Érteni egyébként még mindig értem – az nem olyan nehéz: az Amerikai Álomnak befellegzett, vége a boldogan agyszétcsapós időknek, és a veszteséggel való megküzdés egyik (teljesen érthető és elképzelhető) módja, hogy totál állatot csinálunk magunkból (mert az megszabadít az emberlét fájdalmától, mint a regény mottója is mondja), még ma gyorsan, meg még holnap is, meg igazából ha még egy hétig így csináljuk, abba se halunk bele; és vágom, hogy mi a vonzó ebben. (Az önpusztításban és az azzal járó ámokfutásban szerintem van valami betegesen vonzó. Mi a faszért ne csinálnám, ha megtehetem? Biztos, hogy nem kapok pirospontot, ha nem csinálom, és jó eséllyel feketét se, ha csinálom – a végén meg úgyis mindenképpen meghalok. És nem milyen izgalmas mindennap arra játszani, hogy hátha még ma megúszom? És mi más ez az egész, ha nem a legalapvetőbb [amerikai] szabadság kifejezése? Meg még romantikus is valamelyest ez a bajkeverő- vagy elbaszott-szerep, naná.)

Tovább
2018.már.11.
Írta: entropic 2 komment

Fabio Volo: Hely a világban

volovilag.jpgAz önkeresés nagyon izgi, és szerintem az se baj egyáltalán, ha valaki még 30+ évesen is javában csinálja, mert még mindig fogalma sincs, mi akar lenni, ha nagy lesz és hogyan akar élni (vagy baj? hm, akkor bajban vagyok), de ez a regény itt Volo önimádó és teljesen banális önkeresésének új mélypontja.

Mint a másik két magyarul megjelent regényében, itt is egy 30 körüli elkényeztetett rinyagép férfi (sőt, szerintem ugyanaz a rinyagép, csak más névvel – abba meg bele se gondolok, hogy lehet, hogy ez kicsit Volo-alteregó) a főszereplő (és érdekes, mármint nekem, hogy amikor először olvastam Volót, pár évvel ezelőtt, még szimpatikus volt ez a csávó, legutóbb már kevésbé, mostanra meg már hülyét kapok tőle), aki jaj, nem tudja, mit kezdjen magával, de biztos benne, hogy többre hivatott, mint a középszerű létezés (hogy honnan ez a meggyőződés, az rejtély – alapja nemigen van), és jaj, nem tud normálisan kötődni emberekhez, és jaj, nehéz és tragikus gyerekkora volt, és jaj, emiatt még most is szenved és szorongások gyötrik. Szegény.

A regény egyébként nem azért siralmas és utálatos, mert én nem csípem Michelét. Azért siralmas és utálatos, mert ez nem is regény, hanem leginkább egy önimádó, magát a világ közepének képzelő és nem különösebben intelligens érzelmi analfabéta összevissza önelemzése és 250 oldalas magyarázkodása arról, hogy ő mekkora faszagyerek, s mert ez az egész kizárólag a saját érdekeit szolgálja.

Tovább

John Green: Papírvárosok - Paper Towns

papirova.jpgSzeretek és szoktam időnként elhagyott/pusztuló/stb. épületekbe bemász(kál)ni, és ezt a könyvet pont az a barátom ajánlotta, aki úgy egy évvel ezelőtt először ismertetett meg az urbex izgalmaival. Vagyis már hallottam a tevékenységről korábban is, és érdekelt is, de nem ismertem senkit, aki űzte volna, azt viszont tudtam, hogy ez olyasmi, amit nagyon nem ajánlatos egyedül csinálni. Úgyhogy nem csináltam úgy, mert bármennyire is szürkezónás tevékenységről van szó, az nem egyenlő azzal, hogy nincsenek szabályai. (Én meg szoktam követni a szabályokat.)

És az egyik legfontosabb szabály: Lehetőleg Ne Urbexelj Egyedül.

Nem azért, mert megtámad a szörny, hanem mert lehet olyan, hogy: elesel, beleesel, leesel, a fejedre esik, megráz, megvág, akármi, és jobb az mindenkinek, ha nem halsz meg ott egyedül valami egykori tejüzem hajdani hűtőkamrájában.

Egy évnyi idevágó tapasztalattal felszerelkezve (ami mellesleg nem sok; kezdő és kispályás vagyok még mindig, meg elég beszari is, és nagyon sok mindent nem csinálok) azt mondanám, hogy bár John Green a köszönetnyilvánítás szerint urbexelt néhányszor, az alapszabályokat nem sajátította el, és hőse, Quentin, valószínűleg igen hamar olyan holtan találná magát, mint az a sün, amit én találtam holtan nemrég az egykori tejüzem hajdani hűtőkamrájában.

Tovább

Ben Lerner: 10:04

1004.jpgBen Lerner (meg a könyve) valahol az ámulatosan okos és az idegesítően okoskodós határán mozog, és időnként mindkettő egyszerre.

Ez végül is illik ehhez a metaregényhez, ami – mint a narrátor maga mondja – nem a szokásos módon játszik a valóság és a fiktív keverésével, hanem a valóság és a fikció között vibrál, és sokszor olyan, mintha mindkettő lenne egyszerre. (És persze eldönthetetlen, mi fiktív és mi valós. Ami egyébként mindegy is, mármint e regényt olvasva tényleg az.)

A regény mottója és a szövegben is sokszor emlegetett alapgondolata, hogy létezhet olyan jövő vagy alternatív valóság, ahol minden pont ugyanolyan, mint most, csak épp teljesen más. Ahol semmi sem változott látható módon, mégis más az egész. A regény főszereplője (Ben Lerner, valamennyire fiktív, de lényegtelen, hogy mennyire fiktív verzióban) ezeket a lehetséges alternatív valóságokat vizsgálja.

Tovább