jan
5
castle.jpgAmennyire eddig ismerem, Shirley Jackson mindig rém félelmetes. Nem a könyveiben időnként megjelenő kísértetházak, démoni személyek, meg baljós-mágikus praktikák miatt – hanem a hétköznapi, megmagyarázhatatlan brutalitás miatt.

A regény jórészt a világtól elzárkózva élő Blackwood család (két lánytestvér és egy rokkant nagybácsi) házában és annak környékén játszódik. Blackwoodékat a közeli falu lakóinak nagy része kerüli, vagy pedig aktívan gyűlöli, aki meg nem kerüli és nem gyűlöli őket, az csak azért lép velük kapcsolatba, mert szeretne szaftos részleteket megtudni arról az izgalmas és hátborzongató esetről, amikor évekkel korábban az egyik nővér jól kiirtotta a fél családot (de melyik nővér? és vajon tényleg?).

jan
3

postbirth.jpgLionel Shriver regénye igen érdekes, okos, és szellemes gondolatkísérlet arról, hogy mi lett volna, ha.
 
A téma: a párkapcsolatosdi. Természetesen a párkapcsolatosdi, mert ahogy Shriver mondja az utószóban, ideje beismerni, hogy mindannyian többet agyalunk a romantikus szerelmen és annak minden velejáróján, mint a globális felmelegedésen. (Lehet persze, hogy nem mindannyian – de én például biztos.)

A történet főszereplője a negyvenes Irina, aki majd' tíz éve éldegél megbízható, hűséges, agyas partnerével, és úgy tűnik, a kapcsolatukban minden szép és békés és nyugodt. Ám egy napon úgy adódik, hogy egy eszméletlenül dögös ismerőssel kettesben elköltött születésnapi vacsora után Irina ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megcsókolja a rém-dögös illetőt. Innentől aztán a történet két párhuzamos szálon folytatódik. Irina 1 csókol, és – némi agonizálás és a lelkiismeretével való viaskodás után – beleveti magát az újba, izgalmasba, ismeretlenbe. Irina 2 nem csókol, mert fontos neki, hogy megőrizze a régi kapcsolatot, ami tíz éve látszólag jól működik.

dec
31

2014 - röviden

Címkék: lista egó | Szerző: entropic | 11:55 pm

A blog majdnem öt éve alatt idén olvastam a legkevesebbet, de nem mondanám, hogy szomorkodok emiatt, és azt sem mondanám, hogy a valóság a könyvek rovására ment. Éppenséggel a mostani állapotot jobbnak tartom (saját magam számára), mint azokat az éveket, amikor 100+ könyvet olvastam.

Abból a kevésből, amit 2014-ben olvastam, ezek voltak a kedvenceim, időrendben. A linkek sokszor régiek – az újraolvasott és újra-kedvencelt könyvekről nem írtam új posztokat.

Caitlin Moran: How to be a Woman

Simon Mawer: The Glass Room

M. J. Hyland: How the Light Gets In

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége – The Time Traveler's Wife

Dave Eggers: A Heartbreaking Work of Staggering Genius

Christopher Isherwood: A Single Man

Richard Yates: A szabadság útjai – Revolutionary Road

dec
29

differentseasons.jpgAzt mondja King a négy kisregényből álló kötet utószavában, hogy ő nemigen tud finom és elegáns prózát írni, és, hát, többnyire szerintem sem. Történeteket viszont tud írni, ami nekem december-tájt (az évnek azon szakasza, amikor az utóbbi években valahogy mindig Kinget olvasok) általában elég, szóval most is eléggé élveztem ezt a könyvet, bár nem annyira, mint amikor először olvastam, tán öt éve.

Az első kisregény, A remény rabjai főleg azért jó, mert ebből készült a film. A történet elolvasása után gyorsan újranéztem a filmet is, ami nekem jobban tetszik, mint King szövege. Szeretem, hogy a filmben van idő mindenre, és minden arányosabban van elosztva, mint a kisregényben, viszont kisregény nélkül meg nem lett volna film (amiről majd egyszer lehet, hogy írok).

dec
15
unicorn.jpgEmlékszem, amikor erről a könyvről volt szó egyszer régen az egyetemen, azt mondta a tanárnő, hogy ez a szöveg menet közben kioltja magát. Mintha minden bekezdés érvénytelenítené az előtte lévőt, és hiába figyelsz nagyon, a végén mégsem fogod tudni, hogy mi történt. És ezzel teljesen egyetértek.

Azt hiszem, most olvastam negyedszerre ezt a könyvet, és most is, mint eddig minden alkalommal, elhatároztam, hogy igazán nagyon fogok figyelni, és mindent meg fogok jegyezni. De nem lehet. Amint a végére érek, mindent azonnal elfelejtek. Sőt, nem is kell a végére érnem – egyik este, amikor még hátravolt vagy 30 oldal, megpróbáltam mesélni a könyvről valakinek, de nem ment.

Úgy éreztem magam, mint az egyik szereplő, aki egy éjjel eltéved a lápvidéken, lassan süllyedni kezd, és egy idő után arra gondol: ma éjjel valószínűleg meghalok. S ahogy az én, az élet, a valóság távolodik tőle, hirtelen nagy spirituális megvilágosodásban van része, és ráébred arra, hogy mi Isten, mi a Jó, és mi a szeretet. Amikor azonban később, megmenekülvén, megpróbálja szavakba önteni a megvilágosodás élményét, képtelen rá – az élmény nem hagyja megragadni és másokkal megosztani magát.

dec
8

expect.jpegGondolom, mondtam már sokszor, hogy nem nagyon kedvelem Dickens regényeit; és a „dickensi” jelzőt általában az „idegesítően hatásvadász módon szívszaggató” egyszerű szinonimájaként szoktam használni. Viszont úgy emlékeztem, hogy ezt a regényt szerettem, és most, hogy újraolvastam, arra jutottam, hogy továbbra is ez az egyetlen Dickens-regény, amit (úgy nagyjából) szeretek. (Bár amikor először olvastam, úgy tíz éve, még jobban szerettem.) Mindenesetre ez az úgy nagyjából szeretés is elég nagy szó nálam-nekem, lévén, hogy az összes többi Dickenstől, amit olvastam, hülyét kapok.

Persze ettől a könyvtől is hülyét kaphatnék, alighanem, mert rém didaktikus, meg moralizálós, meg tele van hatalmas véletlen egybeesésekkel, és van benne egy csomó, kicsit sem árnyalt személyiségű, avagy (időnként szórakoztató, de legtöbbször idegesítő) karikatúraszerű szereplő. Szerencsére viszont itt vannak a fekete-versus-fehérnél némileg komplexebb alakok is, akik kellőképpen emberiek (és emberien hülyék) ahhoz, hogy érdekeljen, mi van velük.

nov
25

bodies.jpgSusie Orbach remek könyve a testről szól, meg mindenről, ami a testhez, testben létezéshez köthető: nevelés; étkezés; vékonyság-kövérség; normakövetés; plasztikai sebészet; testképzavarok; a test mint vagyontárgy és (morális) értékmérő; szexualitás; intimitás; virtuális identitások; kortárs vizuális kultúra és a vizuális kultúra hatása arra, hogy hogyan látjuk, lakjuk be, fogadjuk el (vagy inkább nem) a magunk és a másik emberek testét; meg még egy csomó minden.

Ahogy a kedvenc szakkönyveim általában, ez a könyv sem mond semmi olyat, amit eddig ne tudtam vagy éreztem volna – de ezzel nem azt akarom mondani, hogy én mekkora egy zseni vagyok, hanem azt, hogy Orbach csupa olyan dologról ír, ami mindannyiunk életében jelen van és mindannyiunk életére hatással van. A szerzőnek ráadásul teljesen logikus és magától értetődő gondolatmenetei vannak, úgyhogy sosincs olyan érzésem, hogy kifacsarja vagy túlmagyarázza a valóságot.

nov
16
princ.jpgEz a poszt főleg arról szól, hogy milyen csehül olvasni, meg biztos egy kicsit a könyvről is.

Szeretem a Kis herceget magyarul is, de azt hiszem, csehül jobban tetszik. Az eddigi tapasztalataim alapján a cseh egy tök-gyakorlatias nyelv, vagy inkább úgy mondanám, hogy ez egy nagyon nem-szentimentális nyelv (bár valószínű, hogy még nem ismerem a szentimenti-finomságokat benne).

A lényeg, hogy tetszik, ahogy a Kis herceg szól csehül, mert a magyar Kis herceg nekem kissé (már) túl-nyálas, túl-irodalmi, de lehet, hogy csak azért, mert titokban hülyét kapok az úton-útfélen, kontextus nélkül idézgetett cirkalmas emlékkönyv-bölcsességektől (jól csak a szívével lát…, stb.), és magyarul (már) mintha az egész könyv efféle emlékkönyv-bölcsesség lenne.

nov
6

Napimóka

Címkék: egó david foster wallace | Szerző: entropic | 11:35 pm

infinite.jpgMost kivételesen semmi drámai – semmi lélekfürkészés, semmi agyalás azon, hogy vajon írom-e még valaha ezt a blogot, és akarom-e még írni. Mert úgyis írom, és úgyis akarom írni.

Úgyhogy most csak annyi, hogy idén vélhetően már nem nagyon lesz itt semmi. (Kivéve a szilveszteri listámat, gondolom.)

Merthogy David Foster Wallace 1079 oldalas monstrumát olvasom, és ahogy elnézem, az Infinite Jest ki fogja tölteni az év maradékát. Majd jövőre biztos írok róla, de addig is egy kis teaser (magamnak is, mert még csak a 150. oldalon tartok).

okt
30

bestam2014.pngAz elmúlt két év morgolódásai (itt és itt) után végre megint nagyjából elégedett vagyok.

Persze eleve sejtettem (reméltem), hogy ez jobb lesz (nekem), mint az előző két kötet, mert ezt Jennifer Egan szerkesztette-válogatta, akinek a könyvei véletlenül eléggé bejönnek nekem, mint arról már sokszor írtam, és gondoltam, az ő ízlése biztos nem áll olyan távol az enyémtől. És valóban nem.

Például egészen hasonlóképpen vélekedünk arról, hogy miféle történetektől dobjuk el az agyunkat. Az olyanoktól, amelyek képesek teljesen beburkolni fiktív világokba, amelyek nem mindennapi nyelven-hangon szólnak, és amelyek meglepnek. Abban persze különbözünk némiképp, az isteni Jennifer Egan meg én, hogy mi burkol be minket fiktív világokba, hogy mit tartunk nem mindennapi nyelvnek-hangnak, és hogy mi lep meg minket, de ez nem baj, unalmas is lenne amúgy.