aug
17

grabon.jpgValami furán szívszaggató és szép ez a könyv, pedig elvileg csak egy viszonylag-szokásos kamaszregény.

Sőt, visszafogottabb és szokásosabb, mint sok más kamaszregény – a főszereplő, Vim családja csak úgy átlagosan-elcseszett (a szülei csak egyszer váltak el és házasodtak újra, és Vim nevelőapja pl. nem valami bántalmazó vadállat, hanem egy teljesen normális férfi); Vimnek semmiféle diagnosztizált vagy nem diagnosztizált mentális vagy fizikai baja nincs (jó, a viselkedésében megfigyelhető jó sok morbid és kényszeres elem, némileg hajlamos az önpusztításra, elég melankolikus és elidegenedett és céltalan és csak úgy fortyog benne a kamaszdüh – de erre én csak azt mondom [nem cinikusan, hanem ismerős szívfájdalommal]: így megy ez); és a szerencsétlenkedései a csajokkal és a szexszel, és a félelmei a felnövéssel kapcsolatban szerintem bőven a normális határokon belül vannak (vagyis nem eltúlzottak, nincs bennük semmi hihetetlen).

Az alaphelyzet sem túl újszerű: Vim épp befejezte a középiskolát, ősszel az egyetem várja, a kettő között meg ott a senkiföldje a kamaszkor és kicsit-felnőttkor határán – az a félelmes, nyugtalanító időszak, amikor minden teljesen bizonytalan, amikor a gyereklétnek már vége, de még fogalmad sincs róla, hogyan kéne mostantól kicsit-felnőttet játszani, és hogy van-e egyáltalán értelme megpróbálni.

aug
5

rosemary.jpgRoman Polanski filmje az egyik örökös kedvenc ismeretlentől-rettegős thrillerem, sokszor láttam már, úgyhogy a regényt olvasva önkéntelenül is folyton a film képeit láttam magam előtt, és először nehezen tudtam eldönteni, hogy a könyv önmagában milyen. De aztán arra jutottam, hogy jó.

A történet: az ifjú és bohó Rosemary és férje, Guy, a feltörekvő színész váratlanul lehetőséget kapnak arra, hogy beköltözzenek New York legpatinásabb, legelegánsabb bérházába. Ami annyira menő ház, hogy elég csak annyit mondani a taxisnak: „A Bramfordhoz, legyen szíves” – és a taxis rögtön tudja, hova kell menni. Hát na – tényleg sokkal vagányabb dolog ez, mint azt mondani, hogy: „A Bányász lakótelep 25/C/2-höz, legyen szíves” – majd 320 tök egyforma panel között terelgetni a taxist.

Na de elkalandoztam.

Rosemary és Guy tehát beköltöznek a híres házba, annak ellenére, hogy egy régi jóbarát megpróbálja őket lebeszélni a költözésről, mondván, hogy a háznak nincs valami jó híre, és sok sötét eset esett már meg ott. És ahogy az a gonosz házakkal általában lenni szokott, a bajok hamarosan el is kezdődnek. A ház lakói lassan elkezdik a hatalmukba keríteni és bekebelezni az ifjú párt, amikor pedig Rosemary terhes lesz, a dolgok kezdenek igazán elfajulni.

júl
30

middlemarch.jpgTe jó ég, hogy milyen jó néha efféle regényt olvasni.

Olyan – régifélét.
Olyan – lassút.
Olyan – olyat, amiben a szerző érezhetően törődik a szereplőivel, és amiben te is törődni fogsz a szereplőkkel.

Muszáj is – 800+ oldalt nem lehet érzelmi bevonódás nélkül végigcsinálni. És még jó, hogy ez nem posztmodern, ahol a szerző mindenféle ironikus távolságtartást követel meg tőled. Itt szerencsére nincs ilyesmiről szó.

Szóval na – ez egy régimódi regény, ezermillió szereplővel, jó sok történetszállal, jókkal meg gonoszokkal – de nem feketén-fehéren jókkal és gonoszokkal. Itt inkább a szürke ötven árnyalatáról van szó, már ami az emberi jellemek sokféleségét és a mindenféle motivációkat illeti.

A legfőbb főszereplő pedig – viszonylag meglepő módon: egy nő. Dorothea Casaubon (született Brooke) egy idealista, roppant energikus, intellektuális, jóindulatú, önfejű fiatal nőszemély, aki van olyan szerencsés, hogy mehet a saját feje után, mert – sok okból.

júl
5

bricklane.jpgVannak ennek a regénynek mindenféle rétegei és témái. Szól például a bevándorlás/integrálódás viszontagságairól (mint kiderül, a bevándorlás különösen viszontagságos akkor, ha más színű és vallású és gyökeresen más kultúrájú vagy, mint az emberek azon a helyen, ahova mész), aztán a családi és társadalmi viszonyokról, amelyek eléggé meghatározhatják, hogy mit kezdesz vagy kezdhetsz az életeddel, aztán még egy kicsi legújabb kori történelem és mindenféle muszlim vs. nem-muszlim feszültségek is vannak benne (9/11, tüntetések és ellentüntetések).

Szerintem ez a történelmi és társadalmi-feszültséges szál a leggyengébb. Úgy vettem észre régebben is, az In the Kitchen c. regényét olvasva, hogy Monica Ali jobb akkor, amikor egyéni életekre koncentrál, és azokon keresztül mutat meg nagy és fontos témákat, mint amikor megfoghatatlan, arctalan csoportosulásokról ír, mint pl. ebben a regényben – ebből a muszlim meg nem-muszlim szálból itt nekem csak annyi jön le, hogy valami Tigrisek meg Nemtudom-mik szórólap-háborúznak a környéken, és maguk-sem-tudják-miféle felvonulásokat szerveznek, nagyjából ismeretlen célból.

jún
12

children.jpgIan McEwan most is a szokásos témáiról ír: a bennünk lévő sötétségről; megmagyarázhatatlan vágyakról és averziókról; az intimitás nehézségeiről és törékenységéről; meg mindenféle morális dilemmákról, amelyek a racionális és a nem-annyira-racionális/érzelmes/vallásos világnézetek ütközéséből fakadnak.

A leghangsúlyosabb (szerintem kissé túltolt és valahogy nem túl igazságos, de majd erre kitérek még) vonal ezúttal ez a morális/vallásos dilemmázós. A főszereplő, Fiona elismert, családjogi ügyekre szakosodott bírónő, mellesleg pedig a racionális gondolkodás, a mindent megtervezés, és az érzelmek elnyomásának bajnoka. Mint a regény elején véletlenszerűen (persze nem is) felidézett régebbi ügyekből kiderül, Fiona a karrierje során találkozott mindenféle vallású szülőkkel, akik a hitükre hivatkozva veszélyeztették a gyerekeik jólétét és fejlődését – szóba kerül itt muszlim apuka, aki a volt felesége engedélye nélkül menekíti ki a gyerekét a bűnös és szekuláris Angliából, hogy a gyermek megfelelő muszlim nevelésben részesülhessen; aztán szó van egy zsidó családról, ahol szintén az apuka vall szigorúbb nézeteket, és az ortodox hagyományok szerint kívánja felnevelni a gyerekeit, míg az anyuka világibb nevelést szánna a gyerekeknek; és még felidéződik egy nagyon-keresztény család esete is, ahol a szülők Isten akaratára hivatkozva nem akarnak engedélyezni egy műtétet a gyerekükön.

máj
14

uvoltes.jpgAmikor olvasni kezdtem, gúnyosan és némi sajnálkozással mosolyogtam azokon a square kommentátorokon, akik a kötet elején lévő tanulmányokban nem átallanak olyanokat mondani a beatekről, mint pl. hogy: teljes sületlenség, amit csinálnak, nincs az írásaiknak se formája, se íve, se szerkezete, se szerkesztettsége, stb. Hah – gondoltam, ez túlságosan square, túlságosan merev gondolkodásra vall, ilyesmiket mondani, és biztos nem értik ezek, mi az igazi elragadtatás.

De mialatt végigküzdöttem magam a 320 oldalon (és ennek a legnagyobb része tényleg küzdelem volt), volt alkalmam gondolkodni azon, hogy igazából milyen szövegeket szeretek én, és milyen szövegeket tartok jónak (a kettő nem mindig egyezik).

máj
1

deepnorth.jpgA Booker-díjas könyvek úgy általában érdekelnek, de nem mindenáron, nem mindenképpen, és a leírás alapján ez pl. nem annyira érdekelt. De hát nem milyen szép ez a borító? Úgyhogy megvettem a könyvet és elolvastam.

És most vegyesek az érzéseim. Többnyire igaz a kritikaidézetekben sűrűn hangoztatott állítás: ez a regény sokszor letaglózóan szép. És a szépség mellett még sok benne a brutalitás, az emberség és embertelenség is; és sok a véletlen; és sok az elmélkedés a bűnről, sorsról, történelmi és személyes traumákról, arról, hogy vannak-e igazi döntések az életben, és ha igen, akkor vannak-e jó döntések.

A fene se tudja. Egyrészt ez egy nagyon erős könyv. Rettenetesen átüt rajta a személyes érintettség (az író apja hadifogoly volt a II. világháborúban, és dolgozott a Thaiföld-Burma-vasútvonalon), és az egész életre és a következő generációkra is kiható háborús trauma átéltsége. És ez fájdalmas, súlyos, meg még sorolhatnám, és szerintem – mint mindenből – ebből is lehet irodalmat csinálni. Csak abban nem vagyok biztos, mennyire kell ezt a traumát és a brutalitást még külön sulykolni is. De erről majd mindjárt. (Azt nem tudom egyébként, a regény mennyire életrajzi.)

ápr
27

angst.jpgBudapest nekem rejtély. Sosem laktam ott, sosem akartam eddig ott lakni. Mióta magam választok lakóhelyeket, mindig második-legnagyobb városokban laktam (bár nem tudom, hogy két második-legnagyobb városban lakni, az már tendencia-e, talán még nem). Nagy Gergely Budapestről ír, amit én sosem ismertem közelről, ami ugyanakkor legalább annyira ismerős, mint mondjuk New York a New York trilógiából (amit a szerző is bizonyára olvasott – lenyűgözve.)

Mondom, ez a Budapest ismerős, és a regény rögtön levesz a lábamról azzal, hogy a főszerereplője milyen bizalmas viszonyt ápol a várossal. Valahogy úgy, mint ahogy az a különös bennfentesség is lenyűgöz, ahogy embereket hallok a városról beszélni, benne élni. Hogy azt mondja például valaki: „találkozzunk a Kálvinon”. Hát, jó – azt én is tudom, hogy hol van a Kálvin, azt viszont nem tudom, mi ott a szokásos találkozási pont. Azt hiszem, ez az a fajta ösztönös tudás, amit úgy szed fel valaki, hogy egy városban él, és megtanulja a város nyelvét, a ki nem mondott, de beleértett (és mellesleg változékony) jelentéseket.

Nagy Gergely tökéletesen beszéli ezt a Budapest-nyelvet, és olyan sötétnek, szexinek, izgalmasnak ábrázolja a várost, hogy legszívesebben most rögtön mennék oda magányosan bolyongani az éjszakába(n).

már
31
harder.JPGA könyv mottójában Boyle D. H. Lawrence-t idézi, aki szerint az igazi amerikai néplélek kemény, magányos, sztoikus, megtörhetetlen.

Boyle ebben a regényben ezt a megtörhetetlen, stb. néplelket vizsgálja, de nem az absztrakt nemzetkarakterológia, hanem az egyes emberek szintjén. Merthogy e regény három főszereplője mind az ős-amerikaiság megtestesítője, más-más szinteken.

A vietnami veterán, a 70-es nyugdíjas Sten Stenson magányos, helyzet-csinálta hős és Igazi Férfi – olyasvalaki, aki minden fenyegető helyzetet remekül kezel, aki úgy viszi az asszonyt vacsorázni, hogy meg se kérdezi, ő hova akar menni, és akiben folyton ott érezni az épphogy ki nem robbanó feszültséget és erőszakot. Sten amúgy igazi mintapolgár, senki semmi kivetnivalót nem találhatna sem az életútjában, sem a hazafiságában, semmiben – ugyanakkor Sten mintha csak arra várna, hogy valaki az útjába álljon, hogy valaki okot adjon neki a robbanásra. (Van is nem egy olyan jelenet a regényben, amikor Sten ezt a gondolatot szinte szó szerint megfogalmazza – vagy épp átülteti a gyakorlatba.) Én meg ezt hiszem, ez is a paranoia egy fajtája (mindjárt írok a többiekéről): amikor folyton azt lesed, mikor tér le valaki a helyes útról, hogy arra te rögtön – és, naná, jogosan, hiszen te vagy a mintapolgár – ugorhass.

már
20

supersad.jpgNaná, hogy a címe miatt voltam erre kíváncsi.

(Sokszor értekeztem már a vonzódásomról a jó címekhez*, és most se nagyon érdekelt, hogy amúgy mi ez a könyv, mert már a cím alapján tudtam, hogy én ezt el akarom olvasni. Utólag is azt mondom: ez egy nagyon jó cím, főleg mert menet közben ezek az egyszerű szavak rengeteg új jelentéssel telnek meg és ironikus jelleget öltenek – olyan poszt-posztmodernül, együttérzően ironikusat, amit én nagyon szeretek.)

Szóval – a regény, a címéhez hűen, egy szomorú, szupermodern szerelem igaz története, amelyben a (közép)korosodó, orosz-zsidó származású, nyomi külsejű, ámde szuperkedves, gondoskodó, érzelmes, intelligens és őszinte Lenny Abramov beleszeret a koreai származású, fiatal, csudatuti testű, ám lelkileg teljesen roncs és agyilag sem annyira csúcsszuper Eunice-ba.

Kettejük románca a kevéssé összeillő párok kapcsolatainak szokott (?) útját követi – van itt jó sok játszmázás, kihasználás, balhézás, szexmegvonás, pénzzel villogás – de közben van sok igazi gyengédség és érzelem is. Lenny és Eunice mindketten vágyakoznak valami igazira, valami boldogság-félére (amire nem érzik feljogosítva magukat), mindketten szeretnék megmutatni önmagukat, de félnek is az ezzel járó kiszolgáltatottságtól. Mondom (bár nem is kell mondanom – ott van a címben): szuperszomorú, igaz szerelmi történet.