okt
1

secretH.jpgDonna Tartt regényének egyetemista hősei az ókori görög kultúra bűvöletében élnek – görögül tanulnak, görögül olvasnak, és görögül filozofálnak. S bár ez így elsőre talán nem hangzik túl izgalmasan, hamarosan érdekesebbé válik a dolog – a saját kiválasztottságuk és sérthetetlenségük biztos tudatában leledző ifjaknak ugyanis a fejükbe száll a sok görögség, és elhatározzák, hogy a kevéske régi forrásra alapozva megpróbálnak megszervezni egy igazi ókori orgiát-szertartást – amelynek a fő célja az, hogy legalább egy rövid időre ledobják az én terhét, és teljesen szabadok legyenek.

Az éntől való megszabadulás éjszakája azonban rossz véget ér – a fiatalok önkívületi állapotban mintegy véletlenül meggyilkolnak egy férfit. Az rögtön az elején kiderül, hogy az első gyilkosságot hamarosan egy második követi: az egyre bizalmatlanabb, egyre paranoiásabb társaság önjelölt vezére, Henry úgy dönt, hogy muszáj megszabadulniuk a társaság legharsányabb, legingatagabb tagjától, a bumfordi Bunnytól, mert félő, hogy a fiú mindannyiukat elárulja.

sze
21

bloodandguts.jpgKathy Acker könyve sok minden egyszerre: egy rémálomszerű, szürreális, rajzokkal és firkákkal tarkított kísérleti kollázs/regény/szöveg/dráma; egy minden értelemben kihasznált, testileg és érzelmileg sérült lány szörnyű életének története, hol E/3-ban, hol E/1-ben elmesélve; egy nagy halom társadalomkritika és elemzés, főleg abból a szemszögből, hogy kinél van a hatalom; és ez utóbbihoz kapcsolódóan: a női nem (lehetséges) kiszolgáltatottságának vizsgálata (példákkal bőségesen illusztrálva).

A történet eléggé töredezett, röviden elég annyi, hogy a „főszereplő” a tízéves Janey, aki az apjával él vérfertőző kapcsolatban, amíg az apja el nem hajtja otthonról. Janey ekkor New Yorkba megy, ahol később egy perzsa strici fogságába kerül, aki kurvát csinál belőle, majd végül a lány Marokkóban köt ki, és hamarosan meghal.

sze
20

ibm.jpgEgyetemista koromban, amikor arról volt szó, hogy egy beadandó irományt az MLA vagy a Chicago stílusszabvány szerint kell megírni, többnyire csak néztem okosan (nagyon jól tudok okosan nézni), és követtem a tanerők által a lelkes diáksereglet rendelkezésére bocsátott kb. kétoldalas stílusszabvány-kivonatokat, amelyekből megtudtam például, hogy hogyan kell helyesen formázni a hivatkozásokat az esszékhez meg szakdogához írott bibliográfiában.

Akkoriban – bár titokban már akkor is geek voltam – azt gondoltam: ha egy kétoldalas kivonat elég ahhoz, hogy mindenki megelégedésére csinosra formázzam a szakdogámat, akkor mégis mi a francot lehet több száz oldalon írni arról, hogy hogyan hivatkozzunk dolgokra, hogy mi elé kell vesszőt tenni, vagy hogy melyik számot kell betűvel és melyiket számmal írni. Ez a kérdés azóta sem hagyott nyugodni.

sze
8

beck.jpgHa nagyon szúrós szemmel nézném ezt a könyvet, akkor jó sok mindenfélét kritizálhatnék benne. És az elején kritizáltam is magamban szolidan, mert egy ideig úgy éreztem: a szerző felvonultatja az életelcseszős, újrakezdős, barátság- és szerelemszövős, útonlevős, útközben összekovácsolódós, érzelgős kalandregények összes létező kliséjét, de nem mond semmi újat, és még a semmi újat is erőlködve, bénácskán, elsőkönyvesen mondja.

Aztán menet közben valami megváltozott, elmúlt a kritizálhatnékom, és bár továbbra is azt gondolom, hogy a Beck utolsó nyara nem éppen világmegváltó mű, most már azt is gondolom, hogy ez még így is egy nagyon szerethető, szép, melankolikus regény. Valószínűleg azért gondolom ezt így, mert a rendkívül szigorú és tudományos értékelési skálám szerint ha egy könyvön a legváratlanabb helyeken elkezdek bőgni, akkor az jó könyv. Ez meg pont ilyen: bőgős, és jó.

aug
24

rungirl.jpgAlexandra Heminsley „hogyan tanultam meg futni”-könyve inkább érzelmes, mint gyakorlatias, ami nekem tökéletesen megfelel, mert úgyis arra vagyok kíváncsi, hogy az egyes emberek mit éreznek a futással kapcsolatban, miért állnak neki, és miért csinálják.

Vannak általános tanácsok is itt, persze, de alapvetően ez egy személyes könyv, ami azzal kezdődik, hogy a szerzőnek épp össze van törve a szíve, amit úgy próbál kúrálni, hogy 3-4 órákat gyalogol. Aztán egy idő után megpróbál futni is, de az első futása igen csúfos kudarccal végződik, úgyhogy utána megint parkolópályára teszi a dolgot. Pár hónap múlva aztán a bátyjával együtt benevez a londoni maratonra, s onnantól kezdve kénytelen futni, mert elkötelezte magát. Ám Heminsley kénytelen beismerni, hogy attól, hogy lefut egy maratont, még nem válik futóvá, és az első maratonja után még sok minden történik, amit nem írok le, mert nem akarom elvenni az élvezetet, amit a történet olvasása jelent. Mert ez tényleg egy történet, ami véletlenül a futásról szól, annak főleg a lelki-mentális-érzelmi oldaláról.

aug
20

harmony.jpgItó Projekt regénye kapcsán mellőzöm a posztok kötelező elemeit – úgyhogy ha véletlenül itt találkoznátok először ezzel a könyvvel (amit kétlek), akkor a poszt továbbolvasása előtt (vagy helyett) olvassatok róla valahol máshol: mondjuk itt vagy itt.

Én meg rátérek arra a kérdésre, ami a könyv kapcsán a legjobban foglalkoztat, és amin olvasás közben és után sokat gondolkodtam.

A kérdés pedig az, hogy minek is valójában a tudat, az én, a lélek (vagy nevezzük akárminek). A történet végén a főszereplő is gondolkodik egy kicsit ezen – mi változik, ha mindez nem lesz? Mi lesz más, ha nem lesz emberi akarat, meg vágy, meg ellentmondás, meg az egó, amihez úgy ragaszkodunk – csak a pasztellszínű harmónia? Hiszen az emberek akkor is ugyanúgy elmennek majd dolgozni, sírnak és nevetnek majd – csak mindent automatikusan, magától-értetődően, kételyek és kérdések nélkül csinálnak majd.

aug
17
cityboy.jpegGeraint Anderson jó néhány évig London pénzközpontjában, a Cityben dolgozott, majd amikor kezdett elege lenni a City-életből, először egy újságrovatban, névtelenül, majd végül így, könyvformában is kiírta magából mindazt, ami a szívét nyomta.

Mindez nem hangzik rosszul, csakhogy Geraint Anderson se nem a tényfeltáró, szemfelnyitogató leleplező-írás mestere, se nem valami Dosztojevszkij, aki képes lemászni a mindenféle lélek-bugyrokba, és leírni, hogy pontosan micsoda morálgyilkolás és életnyomorítás is folyik a bankvilágban. Anderson meglehetősen semmilyen író – élettelen, rettenetesen önismétlő, a humora meg elég erőltetett.

aug
9

invisible.jpgMost már, hogy Jennifer Egan öt könyvéből négyet olvastam, úgy 80%-os biztonsággal mondom, hogy ez a nő zseniális. Nem tudom, hogyan csinálja. Az még könnyen felfogható számomra, hogy valaki ösztönösen érti a mindenféle emberi érzelmeket, bonyolult viszonyokat, meg azt, hogy mennyiféleképpen lehet jó és mennyiféleképpen lehet rossz minden – de hogy mindezt valaki le is tudja írni, az nem olyan gyakori. De Egan le tudja, amin én nem győzök ámulni.

Nem tudom, milyen lehetett Jennifer Egan kamaszkora (1962-ben született), de gyanítom, a 70-es évek elég maradandóak voltak számára. Például azért gondolom ezt, mert ahogy az Elszúrt idő nyomában c. regényében, úgy itt is a 70-es évek, és az idő (a hiábavalón elcseszett idő) az egyik legfontosabb szereplő.

De egyébként annyira sok mindenről szól ez a regény, hogy úgyse tudok mindenről írni, csak pár dologról – főleg az időről. Meg előbb egy kicsit a történetről.

júl
20

gates.jpgA Gingerbread Womant már olvastam kétszer (bár írni csak egyszer írtam róla), és gondoltam, aki olyan jót tud írni, mint az, attól minden mást is el akarok olvasni. Aztán múltkor megláttam egymás mellett két Jennifer Johnston-könyvet is egy boltban, és egyiket sem akartam otthagyni.

Elfogult vagyok, de nagyon, de be kell ismernem: ez a Gates eléggé semmi különös. Olyasmi könyv, amit tehetséges fiatal írók írnak, akik később majd még sokkal jobbakat is fognak írni (már persze ha feltételezzük, hogy ez lineáris folyamat, és a dolgok egyre jobbak lesznek, a tehetség meg egyre tehetségesebb).

júl
15

Fabio Volo: Járok egyet

Címkék: fabio volo 2014 július | Szerző: entropic | 9:31 pm

fabio-go.jpgVéletlenül nagyon szeretek 177 (vagy akárhány) oldalon olvasni arról, hogy valaki önmagát boncolgatja, mindenfélén tűnődik, asszociál és emlékezik – félig-meddig véletlenszerűen. A Járok egyet főszereplője meg még szimpatikus is, úgyhogy az ő önboncolgatását különösen szívesen olvastam.

Merthogy igen, ez is egy történet-nélküli regény, s a főszereplő-elbeszélő Nico nem nagyon csinál semmit, csak önelemezget, panaszkodik, és szolidan szenved és elégedetlenkedik, mert nem ért semmit, nem tudja, merre megy az élete, és nem képes eldönteni, meg akar-e már állapodni vagy (még) nem.

A kerettörténet annyi, hogy a 28 éves Nico levelet ír a 33 éves önmagának – vélhetően azért, mert írás közben jól lehet gondolkodni –, és elmeséli az öt évvel idősebb énjének, hogy mi baja az életében/életével.