ápr
15

LibriDiLuca.jpg

A dán szerző regénye a mostanság igen népszerű irodalmi krimi (al)műfajába tartozik: vagyis adva van egy könyvekhez kapcsolódó rejtély, avagy bonyodalom, amelyet a szereplőknek ki kell bogozniuk. A regény főszereplője a fiatal, ambiciózus ügyvéd, Jon, aki az apja halála után megörökli a legendás Libri di Luca-könyvesboltot – Koppenhága legrégibb antikváriumát, ahol tengernyi értékes, érzelmekkel, hangulatokkal, erővel és energiával átitatott könyv lakik, s ami egy titkos, különleges képességekkel rendelkező könyvbarát társaság főhadiszállása. A társaság tagjai képesek arra, hogy egy-egy (fel)olvasás során befolyásolják a szöveget befogadó hallgatók gondolkodását, hangulatát, érzelmeit, véleményét.

A Felolvasók Társaságának tagjai legszívesebben azzal múlatják az idejüket, hogy történeteket olvasnak fel, s azon kívül, hogy néha bevetik a felolvasói képességeiket egy-egy jó ügy érdekében, főleg arra használják az erejüket, hogy minél intenzívebbé és elevenebbé varázsolják egymás számára az olvasmányélményeket. A Felolvasók Társaságának tagjai kissé bogarasak – ahogy az a tipikus könyvbarátoktól elvárható, már persze a könyvek szerint –, de alapvetően veszélytelenek.

ápr
4

Napiegó

Címkék: blog egó | Szerző: entropic | 1:11 am

Még mielőtt belekezdek abba, amit valójában mondani akarok, valami mást mondok: köszönöm, hogy jó néhányan komolyan vettétek a kb. három hónappal ezelőtti kérdésemet/kérésemet, és megírtátok, hogy milyennek látjátok a blogot, ahogy mostanában van. Sokat jelentett a véleményetek – nyilván nem is kérdeztem volna semmit, ha nem érdekelt volna a válasz.

Azóta mindenesetre tovább fontolgattam a dolgokat, és mivel továbbra sem vagyok híve a szó-nélkül-eltűnésnek, úgy gondoltam, visszatérek a témához még egyszer, mivel időközben elkezdtem leépíteni a nyilvánosan-író énemet. Sőt, már régebben elkezdtem.

Az angol blogomat még valamikor novemberben abbahagytam – vagyis egyszerűen nem vettem többé a fáradságot-időt-akármit, hogy további posztokat fordítsak angolra, de ez persze e blog szempontjából nem jelentett sok mindent. (Nekem jelentett valamit.)

már
23
glassRoom.jpgNem olvastam eddig soha olyan regényt, ami abban a városban játszódik, ahol éppen lakom, s aminek a főszereplője egy olyan épület, amiben/ahol én is jártam, s ami mindössze 20 perc gyaloglásra van tőlem. Úgyhogy most egészen más – konkrét – jelentést kapott az a kifejezés, hogy „benne lenni a könyvben”.

Egészen különleges élmény volt nekem ezt a regényt olvasni – és közben pontosan tudni, hogy milyen a – könyvben is mindenki által magasztalt, és tényleg elbűvölő és szépséges és valahogy: fenséges – kilátás, ami a Tugendhat-villa (a könyvben: Landauer-) híres, csupa-ablak nappalijából nyílik; tudni, hogy melyik az a hotel, ahol két szereplő időnként szobát bérel röpke szerelmeskedések céljára; és tudni, kb. méterre pontosan, hogy hol történik az, amikor az egyik szereplő azt mondja az akadékoskodó német tisztnek, aki nem akarja továbbengedni az országot épp elhagyni készülő családot, mondván, hogy a belvárosban valami fontos katonai esemény zajlik: „nem arra mennénk, rögtön az állomás előtt elfordulunk majd balra, a repülőtér felé”.

Csodásan eleven volt ez számomra – egyrészt a konkrét-valóságosság miatt, másrészt meg azért, mert Simon Mawer le is tudja írni, hogy milyen a konkrét-valóságosság. Tehát nem arról van szó, hogy a könyvet olvasva csak azért tudtam elképzelni a helyeket (és amúgy ebben a könyvben a helyek, a zárt helyek, a falak-ablakok által épphogy-határolt tér és fény a legfontosabbak), mert ismerem őket – inkább arról, hogy a Mawer által leírt helyeket-valóságot folyton összevetettem azzal, amit ismerek, és mindig arra jutottam, hogy igen, ez tényleg pont ilyen. Konkrétan is, meg a hangulatában is. (Na jó – egy kivétel volt. Az állomásról a belvárosba vezető utca nem lejt, hanem emelkedik – de ki tudja, lehet, hogy a 2. világháború idején még lejtett.)

már
15

howtobeMoran.JPG

A könyv magyar címét érdemes elfelejteni, mert igencsak félrevezető – bár Caitlin Morannál keresetlenebb, „férfiasan” szókimondóbb/trágárabb feminista nővel még nem találkoztam eddig, ez a könyv még véletlenül sem arról szól, hogy hogyan legyünk kemény-macsó nők. És egyébként is – ki akar tökös csaj lenni vagy azzá válni? Simán nőnek lenni, nővé válni szerintem épp elég, és ebből a könyvből valóban sok mindent megtudhatunk arról, hogy hogyan kezelhetjük azokat a helyzeteket, amelyekkel a (felnőtt) nővé válás-érés során jó eséllyel minden nő találkozik. Ugyanakkor – szerencsére – szó sincs arról, hogy Moran minden nő életére egyformán alkalmazható recepttel szolgálna.

Moran műve önéletrajzi részletek, személyes anekdoták és hol rettentő szórakoztató, hol cselekvésre ösztönző, hol végtelenül lelkesítő, hol pedig dühítő eszmefuttatások gyűjteménye. Ez utóbbi némi pontosítást kíván: nem a szerző nézetei a dühítőek, és nem is az, ahogy kifejti őket (bár biztosan vannak, akiket dühít Moran meglehetősen nyers és harsány stílusa, és nem éppen finom humora is) – az a dühítő, hogy az általa leírt jelenségek – mint amilyen például a tök-hétköznapi, sokszor szinte észrevehetetlen, vagy ártalmatlan viccelődésnek álcázott szexizmus – valóban léteznek.

már
5

kelemenElsoHuszonegy.JPGBár az Első 21 novella nem éppen figyelemfelkeltő cím, Kelemen Zoltán kötetének címe – és a könyv külső megjelenése – mégis sok mindent elárul, és sok mindent sejteni enged. Első pillantásra tudható például az, hogy a szerző bizonyára igen fiatal (tényleg az); meg az, hogy valószínűleg nincs még másik megjelent könyve (amennyire tudom, tényleg nincs); és még az is, hogy az író a nagyon rövid novellákat kedveli (a 21 novella mindössze 134 oldalt tölt ki). És talán az is megsejthető már a címből is, hogy a kötet írásai gyakran kiforratlanok és megformálatlanok – hiszen „első” írásokról van szó, nem pedig egy gyakorlott író műveiről.

A kötetet olvasva aztán hamar kiderül, hogy Kelemen kötete igazi „első könyv”, annak minden erényével és hibájával együtt. Az például biztos, hogy Kelemen fantáziája határtalan, és nem is fél attól, hogy szabadjára engedje a képzelőerejét. Vegyük először is a fizikai határokat: a történetek – egyetlen jelentős kivételtől eltekintve, amelyre még kitérek – mind idegen, egzotikus, távoli, ősi és/vagy nem létező világokban játszódnak. Például Sydney-ben, ahol gonosz szándékú szellemi lények arra készülnek, hogy megöljék az operaház díszmegnyitójára érkező angol királynőt, míg más szellemi lények azon munkálkodnak, hogy megóvják az uralkodó életét. Vagy az ókori Római Birodalomban, ahol három fiatal pikt hosszú utazásra vállalkozik, hogy számtalan veszéllyel dacolva felkutasson némi elrejtett kincset. Vagy a Napóleon korabeli Franciaországban, ahol a Calais és Dover közötti csatorna építési munkálatai során hirtelen feltárul egy átjáró, amelyen át a főszereplő egy idegen bolygóra kerül, ahol neki kell rendet teremtenie a viszálykodó népcsoportok között.

feb
27

hannah_other_half.jpgA regény főszereplői, Ruth és Aidan első ránézésre boldog szerelmespárt alkotnak, ám a gondtalanság csak a látszat, hiszen mindketten súlyos múltbéli titkokat és fájdalmakat rejtegetnek – olyasmiket, amiken képtelenek túllépni, s amikről közös megegyezés alapján soha nem beszélnek. Egy napon aztán úgy döntenek, hogy mégis megtörik a hallgatást, s beavatják egymást a legrejtettebb titkaikba – ám Aidan vallomása mindent megváltoztat.

Egészen konkrétan: Aidan elárulja Ruthnak, hogy sok évvel korábban megölt egy nőt, akit Mary Trelease-nek hívtak, s aki egy bizonyos utca bizonyos házában lakott. Az valószínűleg már önmagában is meglehetősen nyugtalanító élmény lehet, ha az ember szerelme azzal áll elő, hogy meggyilkolt valakit – s ennél már csak az a nyugtalanítóbb, ami itt történik. Ruth ugyanis ismeri Mary Trelease-t, az öntörvényű festőművésznőt, aki még mindig ugyanott él és alkot, ahol állítólag évekkel ezelőtt a halálát lelte. Ruth azonban nem tudja Aidant meggyőzni arról, hogy Mary Trelease életben van, ezért végül a rendőrséghez fordul, hogy segítsenek felderíteni a gyilkosságot, amely (még?) meg sem történt.

feb
20

houseofillhealth.jpgNem igazán tudom, miért mondtam igent (már azon kívül, hogy nem valami jól tudok nemet mondani), amikor felmerült a kérdés, hogy kell-e nekem ez a regény. Olvastam már egyszer egy könyvet a szerzőtől, a Tárgyakat, aminek az érdemeit akkor elismertem, de hogy szeretni nem szerettem, az tuti, én meg – köztudomás szerint – szeretem szeretni is a könyveket, amiket olvasok. Ez alapján tehát inkább nemet kellett volna mondanom erre (végül is, ha nagyon muszáj, tudok nemet is mondani), de mégis azt mondtam, naná, érdekel. És kiderült, jó, hogy ezt mondtam, mert ez egy jó könyv.

Na jó, szeretni ezt is nehéz lenne. De ez a regény nem olyan okoskodósan-agyas (amitől hülyét kapok), mint a Tárgyak, hanem csak simán agyas, amellett pedig nagyon szép, nyugtalanító, borzasztó szomorú, és tragikusan-ismerős.

feb
15

bobnelson.JPGBob Nelson könyve a kedvenc fajta non-fictionöm: semmi olyat nem mond, amit eddig ne tudtam volna, viszont remekül összefoglalja mindazt, amit eddig is tudtam. És ezt valóban nem kritikának szánom – igen hasznos néha, amikor valaki más rendszerbe foglalja az összevissza-elméleteimet és rendszerezetlen gondolataimat – jelen esetben arról, hogy hogyan lehet jó(l) dolgozni.

Merthogy ez a könyv egy laza, egy-két óra alatt elolvasható (ön)motiváló olvasmány, ami arról szól, hogy hogyan tehetjük jobbá, kielégítőbbé a munkánkat. Nelson alapfeltevése, hogy ma a legtöbb helyen azt kívánják a munkavállalóktól, hogy ne egyszerűen azt csinálják, amit mondanak nekik (vagy ami konkrétan benne van a munkaköri leírásukban) – hanem hogy a legjobb tudásuk és legjobb belátásuk szerint csinálják meg azt, amit kell, anélkül hogy erre külön felkérnék őket.

feb
9

londonfields.jpg

Azt hiszem, Martin Amis a magamfajta hülyéskedős bölcsészlányok Michel Houllebecq-je. Ugyanarról ír, ugyanolyan posztmodernkedősen, amiről és ahogyan Houellebecq (pusztul a világ; az érzelmeknek és a „normális” emberi kapcsolatoknak leáldozott, és az egyetlen lehetséges kapocs két ember között a szex; semminek semmi értelme; stb.), és ha komolyan venném, amit ír, akkor ugyanannyira elvenné az életkedvem, mint Houellebecq – de Houellebecq-kel ellentétben Amisnek van humora, és meghagyja nekem a lehetőséget, hogy ne vegyem teljesen komolyan. Amivel természetesen élek is – egyrészt mert szerintem továbbra sem annyira borzasztó dolog az élet; másrészt meg – ha véletlenül az lenne, akkor azt csakis humorral tudnám elviselni.

Szóval, a London Fields egy gondosan megtervezett (ön)gyilkosság története, meg szimbolikusan az egész világ öngyilkosságának története is. Ami a konkrét öngyilkosságot, meg a szereplőket illeti: a főszereplő Nicola Six, az észbontóan vonzó, zseniálisan manipulatív erotikusjáték-mester és szexistennő, aki élete során bármit meg tudott adni bármelyik férfinak – a szerelmet kivéve, és bármit meg tudott szerezni bármelyik férfitól – a szerelmet kivéve. Nem biztos persze, hogy a szerelem/szeretet (love) bármit is megváltoztathatott volna (Nicola Six nem éppen szentimentális alak; és szerintem Martin Amis sem az), úgyhogy nemcsak a szeretetlenség az oka annak, hogy Nicola úgy dönt, jobb lesz neki holtan – de ez is benne van.

feb
2

birch_jamrach.jpgAzt írják a hátlapon, hogy Carol Birch regénye „a Moby Dick találkozása a Pi életével”. Nem tudom pontosan megítélni a mondat igazságtartalmát, mert a Moby Dicket nem olvastam, de azt biztosan mondhatom, hogy a Jamrach vadállatai valóban erősen emlékeztet a Pi életére.

Például abban, hogy e regény főszereplőjének életét is egy tigris változtatja meg: a nyolcéves, szutykos-ártatlan kiskölyök, Jaffy Brown ugyanis egy napon szembetalálkozik egy tigrissel, aki a vadállatokkal kereskedő Jamrach úrtól szabadult el. Jaffy rövid úton az állat szájában találja magát, és egészen közelről megtapasztalja, milyen lehet meghalni, ám a tigris gazdája kiszabadítja őt – s ezzel elkezdődik a fiú kalandokban, különleges élményekben és roppant megpróbáltatásokban bővelkedő második élete.