nov
25

bodies.jpgSusie Orbach remek könyve a testről szól, meg mindenről, ami a testhez, testben létezéshez köthető: nevelés; étkezés; vékonyság-kövérség; normakövetés; plasztikai sebészet; testképzavarok; a test mint vagyontárgy és (morális) értékmérő; szexualitás; intimitás; virtuális identitások; kortárs vizuális kultúra és a vizuális kultúra hatása arra, hogy hogyan látjuk, lakjuk be, fogadjuk el (vagy inkább nem) a magunk és a másik emberek testét; meg még egy csomó minden.

Ahogy a kedvenc szakkönyveim általában, ez a könyv sem mond semmi olyat, amit eddig ne tudtam vagy éreztem volna – de ezzel nem azt akarom mondani, hogy én mekkora egy zseni vagyok, hanem azt, hogy Orbach csupa olyan dologról ír, ami mindannyiunk életében jelen van és mindannyiunk életére hatással van. A szerzőnek ráadásul teljesen logikus és magától értetődő gondolatmenetei vannak, úgyhogy sosincs olyan érzésem, hogy kifacsarja vagy túlmagyarázza a valóságot.

nov
16
princ.jpgEz a poszt főleg arról szól, hogy milyen csehül olvasni, meg biztos egy kicsit a könyvről is.

Szeretem a Kis herceget magyarul is, de azt hiszem, csehül jobban tetszik. Az eddigi tapasztalataim alapján a cseh egy tök-gyakorlatias nyelv, vagy inkább úgy mondanám, hogy ez egy nagyon nem-szentimentális nyelv (bár valószínű, hogy még nem ismerem a szentimenti-finomságokat benne).

A lényeg, hogy tetszik, ahogy a Kis herceg szól csehül, mert a magyar Kis herceg nekem kissé (már) túl-nyálas, túl-irodalmi, de lehet, hogy csak azért, mert titokban hülyét kapok az úton-útfélen, kontextus nélkül idézgetett cirkalmas emlékkönyv-bölcsességektől (jól csak a szívével lát…, stb.), és magyarul (már) mintha az egész könyv efféle emlékkönyv-bölcsesség lenne.

nov
6

Napimóka

Címkék: egó david foster wallace | Szerző: entropic | 11:35 pm

infinite.jpgMost kivételesen semmi drámai – semmi lélekfürkészés, semmi agyalás azon, hogy vajon írom-e még valaha ezt a blogot, és akarom-e még írni. Mert úgyis írom, és úgyis akarom írni.

Úgyhogy most csak annyi, hogy idén vélhetően már nem nagyon lesz itt semmi. (Kivéve a szilveszteri listámat, gondolom.)

Merthogy David Foster Wallace 1079 oldalas monstrumát olvasom, és ahogy elnézem, az Infinite Jest ki fogja tölteni az év maradékát. Majd jövőre biztos írok róla, de addig is egy kis teaser (magamnak is, mert még csak a 150. oldalon tartok).

okt
30

bestam2014.pngAz elmúlt két év morgolódásai (itt és itt) után végre megint nagyjából elégedett vagyok.

Persze eleve sejtettem (reméltem), hogy ez jobb lesz (nekem), mint az előző két kötet, mert ezt Jennifer Egan szerkesztette-válogatta, akinek a könyvei véletlenül eléggé bejönnek nekem, mint arról már sokszor írtam, és gondoltam, az ő ízlése biztos nem áll olyan távol az enyémtől. És valóban nem.

Például egészen hasonlóképpen vélekedünk arról, hogy miféle történetektől dobjuk el az agyunkat. Az olyanoktól, amelyek képesek teljesen beburkolni fiktív világokba, amelyek nem mindennapi nyelven-hangon szólnak, és amelyek meglepnek. Abban persze különbözünk némiképp, az isteni Jennifer Egan meg én, hogy mi burkol be minket fiktív világokba, hogy mit tartunk nem mindennapi nyelvnek-hangnak, és hogy mi lep meg minket, de ez nem baj, unalmas is lenne amúgy.

okt
13

singleman.jpgValamikor régen láttam a regényből készült filmet, amiből a legélénkebb emlékem a következő: George és Jim a kanapén ülve olvasnak, mindketten el vannak mélyedve a saját dolgukban, de közben – azt hiszem – egymáshoz érnek, teljesen magától értetődő módon, nem-szexuálisan, és – ami a legfontosabb: nyilvánvaló, hogy bármelyik percben szólhatnak egymáshoz, és ha az egyikük megszólal, azzal nem fog a másik agyára menni.

Isherwood természetesen sokkal szebben írja mindezt, és neki nem is kell annyit magyaráznia. Eredetileg így hangzik:

http://moly.hu/idezetek/407051

Magyarul pedig valahogy így:

Elképzeli a kellemes estét, amit otthon tölthetett volna: vacsorát csinál, aztán a könyvespolc melletti kanapéra heveredik, és addig olvas, amíg lassan elálmosodik. Első ránézésre tökéletesen meggyőző és elbűvölő ez a békés otthoni kép. George csak néhány pillanattal később eszmél a hiányra, amitől az egész az értelmét veszti. Ami hiányzik a képből, az Jim, amint a kanapé másik végében fekszik, és szintén olvas; mindketten az olvasmányukba merülnek, és mégis: tökéletesen tudatában vannak egymás jelenlétének.

okt
7
throughLang.jpgGuy Deutscher könyve igen szórakoztató és érdekes (szerintem) infotainment, és nem annyira hardcore-tudományos mű arról, hogy hogyan befolyásolja a nyelv (az anyanyelv) a gondolkodásunkat.

Deutscher három területre koncentrál, s egy halom példán és kísérleten keresztül mutatja be, hogy hogyan hat(hat) a nyelvünk arra, hogy mit (és hogyan) érzékelünk a világból. Ez a három terület a következő: a színérzékelés; a nyelvtani nemek (meg egy kicsit az, hogy egy adott nyelven mit muszáj kifejezni, akár tetszik, akár nem); és a tér- és irányérzékelés.

A könyv első része egyébként, hm, egy kicsit unalmas. Az első rész ugyanis arról szól, hogy milyen felfedezések és elméletek születtek az elmúlt 150 évben azzal kapcsolatban, hogy hogyan érzékeljük és hogyan nevezzük meg/fejezzük ki a színeket. Ez egy jó kis irodalom-nyelvészet-antropológia-akármi-történeti visszatekintés, és persze, izgalmas ez is a maga módján, de én be voltam sózva és alig vártam, hogy ahhoz a jó szaftos részhez érjünk, ahol majd kiderül, hogy mit is csinál a nyelvünk az agyunkkal.

okt
1

secretH.jpgDonna Tartt regényének egyetemista hősei az ókori görög kultúra bűvöletében élnek – görögül tanulnak, görögül olvasnak, és görögül filozofálnak. S bár ez így elsőre talán nem hangzik túl izgalmasan, hamarosan érdekesebbé válik a dolog – a saját kiválasztottságuk és sérthetetlenségük biztos tudatában leledző ifjaknak ugyanis a fejükbe száll a sok görögség, és elhatározzák, hogy a kevéske régi forrásra alapozva megpróbálnak megszervezni egy igazi ókori orgiát-szertartást – amelynek a fő célja az, hogy legalább egy rövid időre ledobják az én terhét, és teljesen szabadok legyenek.

Az éntől való megszabadulás éjszakája azonban rossz véget ér – a fiatalok önkívületi állapotban mintegy véletlenül meggyilkolnak egy férfit. Az rögtön az elején kiderül, hogy az első gyilkosságot hamarosan egy második követi: az egyre bizalmatlanabb, egyre paranoiásabb társaság önjelölt vezére, Henry úgy dönt, hogy muszáj megszabadulniuk a társaság legharsányabb, legingatagabb tagjától, a bumfordi Bunnytól, mert félő, hogy a fiú mindannyiukat elárulja.

sze
21

bloodandguts.jpgKathy Acker könyve sok minden egyszerre: egy rémálomszerű, szürreális, rajzokkal és firkákkal tarkított kísérleti kollázs/regény/szöveg/dráma; egy minden értelemben kihasznált, testileg és érzelmileg sérült lány szörnyű életének története, hol E/3-ban, hol E/1-ben elmesélve; egy nagy halom társadalomkritika és elemzés, főleg abból a szemszögből, hogy kinél van a hatalom; és ez utóbbihoz kapcsolódóan: a női nem (lehetséges) kiszolgáltatottságának vizsgálata (példákkal bőségesen illusztrálva).

A történet eléggé töredezett, röviden elég annyi, hogy a „főszereplő” a tízéves Janey, aki az apjával él vérfertőző kapcsolatban, amíg az apja el nem hajtja otthonról. Janey ekkor New Yorkba megy, ahol később egy perzsa strici fogságába kerül, aki kurvát csinál belőle, majd végül a lány Marokkóban köt ki, és hamarosan meghal.

sze
20

ibm.jpgEgyetemista koromban, amikor arról volt szó, hogy egy beadandó irományt az MLA vagy a Chicago stílusszabvány szerint kell megírni, többnyire csak néztem okosan (nagyon jól tudok okosan nézni), és követtem a tanerők által a lelkes diáksereglet rendelkezésére bocsátott kb. kétoldalas stílusszabvány-kivonatokat, amelyekből megtudtam például, hogy hogyan kell helyesen formázni a hivatkozásokat az esszékhez meg szakdogához írott bibliográfiában.

Akkoriban – bár titokban már akkor is geek voltam – azt gondoltam: ha egy kétoldalas kivonat elég ahhoz, hogy mindenki megelégedésére csinosra formázzam a szakdogámat, akkor mégis mi a francot lehet több száz oldalon írni arról, hogy hogyan hivatkozzunk dolgokra, hogy mi elé kell vesszőt tenni, vagy hogy melyik számot kell betűvel és melyiket számmal írni. Ez a kérdés azóta sem hagyott nyugodni.

sze
8

beck.jpgHa nagyon szúrós szemmel nézném ezt a könyvet, akkor jó sok mindenfélét kritizálhatnék benne. És az elején kritizáltam is magamban szolidan, mert egy ideig úgy éreztem: a szerző felvonultatja az életelcseszős, újrakezdős, barátság- és szerelemszövős, útonlevős, útközben összekovácsolódós, érzelgős kalandregények összes létező kliséjét, de nem mond semmi újat, és még a semmi újat is erőlködve, bénácskán, elsőkönyvesen mondja.

Aztán menet közben valami megváltozott, elmúlt a kritizálhatnékom, és bár továbbra is azt gondolom, hogy a Beck utolsó nyara nem éppen világmegváltó mű, most már azt is gondolom, hogy ez még így is egy nagyon szerethető, szép, melankolikus regény. Valószínűleg azért gondolom ezt így, mert a rendkívül szigorú és tudományos értékelési skálám szerint ha egy könyvön a legváratlanabb helyeken elkezdek bőgni, akkor az jó könyv. Ez meg pont ilyen: bőgős, és jó.