már
2

zoo.jpgMindig szerettem volna úgy olvasni egyszer ezt a drámát, ahogy most olvastam – elmenni az állatkertbe, és ott újraolvasni, hogy hazatérve elmondhassam (-gondolhassam): MISTER, I'VE BEEN TO THE ZOO.

Szerintem valahányszor drámákról írok (ami mondjuk nem fordul elő túl sűrűn), megemlítem, hogy a Zoo Story az örökös kedvenc darabom. Az örökös-kedvencség onnan ered, hogy egyetemista koromban jó sokszor elolvastam, és minden adandó alkalommal megnéztem, amikor az egyetemen működő társulat előadta (a társulat még most is létezik, átalakulva [lásd: https://www.facebook.com/ConfuseACatLtd], és néha még most is játsszák ezt a darabot, néha nem-Debrecenben is – nézzétek meg, ha egyszer alkalmatok adódik, mert zseniális és felkavaró és nagyon intim előadás.)

Na de ez már régen volt, úgyhogy ellenőriznem kellett, hogy vajon még mindig annyira elalélok-e ettől az egzisztencialista-féle, világtól-elidegenedős, létértelem-keresős műtől.

És – igen.

feb
17

thecircle.pngIgencsak jellemző és meglehetősen félelmetes, hogy a regény végére érve az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a laptopot, hogy írjak róla – hogy potenciálisan az egész világ láthassa az én örökbecsű gondolataimat, és hogy részem legyen abban az örömben, hogy potenciálisan az egész világ mosolyokkal, lájkokkal, megosztásokkal jutalmazza azt, hogy Megosztottam valamit.

De persze amikor bekapcsoltam a gépem, rögtön beléptem a Gmailre is, ahol láttam, hogy egy barátom megosztott velem egy csomó képet tavalyról a Google drive-ján, amelyek véletlenül jelentenek is valamit nekem, úgyhogy gyorsan beléptem Skype-ra is, hogy megköszönjem a képeket, tudván, hogy valószínűleg online találom őt, és valóban így volt, úgyhogy még beszélgettünk is úgy egy órácskát.

Ja, hogy egy kicsit már túlságosan is nyílt vagyok? Pusztán csak a demonstráció kedvéért, meg hát nem is igazán, mert pl. nem mondom el, hogy milyen fényképeket kaptam, meg azt sem, hogy miről beszélgettünk – mert hiszen miért is mondanám. Egyrészt – kit érdekelne ilyen mélységben az életem? Másrészt (és főleg) – mégis mi a francért akarnám én ilyen mélységben megosztani az életem egy mégoly barátságos-ismerősséges helyen is, mint amilyen ez?

Én annyira nem szeretek megosztani – ebben a regényben viszont mindenki meg akar osztani mindent, merthogy az elv az, hogy a titkok hazugságok, a megosztás törődés, a magánélet pedig lopás. (Ez kicsit 1984-szerűen hangzik, és biztos nem véletlenül.)

feb
8

information_1.jpgIfjabb és okoskodósabb koromban eléggé kedveltem Martin Amist, például ez a könyve is tetszett tíz évvel ezelőtt. Azt hittem, most is tetszeni fog – legalábbis az első mondat olyan csodás volt, hogy miután azt elolvastam, aznap már nem is olvastam többet, mert teljesen el voltam alélva:

Cities at night, I feel, contain men who cry in their sleep and then say Nothing. It's nothing. Just sad dreams.

Szerintem ez maga a tökély, és inkább meg sem próbálom lefordítani.

De hiába a jó első mondat – végül halálosan untam ezt a regényt és idegesített, biztos azért, mert már nem vagyok ifjú meg okoskodós. De nem, mégsem – mindkettő vagyok, szóval inkább arról lehet szó, hogy ez a fajta okoskodás most éppen idegesít és untat. Ez a hú-de-kifinomult, erőltetetten-ironikus, agyonstilizált fajta agyaskodás – na, ettől hülyét kapok. (Kivéve, amikor én művelem.)

jan
31

yellowsky.jpgStephen Crane anti-westernje (vagy western-paródiája) az egyik örökös kedvenc novellám. Első pillantásra (vagy első olvasásra – a legvégéig) persze igazi westernnek tűnik ez: van benne jófiú, rosszfiú, fokozódó feszültség, a baljós csendet megtörő lövések, végső leszámolás, meg még tipikus vadnyugati söntés is, ami előtt – bár ez nincs megemlítve – ördögszekerek gurulnak mindenfelé a porban. Viszont Crane az összes vadnyugati hagyományt-klisét a visszájára fordítja, egyszerűen és ironikusan – s ez nekem nagyon tetszik.

Kezdjük mondjuk a novella eredeti címével, ami kellemesen vadnyugati hangzású – akárhány westernt el tudok képzelni efféle címmel és történettel, hogy „Ősellenség-haramia a városba érkezik” (nem is kell sokáig képzelődnöm persze, a Délidő c. film épp ilyesmiről szól). Itt viszont már a cím is a westernhagyomány ellen megy: nem veszedelmes bűnöző érkezik a városba (a városnak már megvan a maga rezidens banditája), hanem éppenséggel Yellow Sky rendőrbírójának, Jack Potternek az újdonsült felesége – egy hétköznapi, ártalmatlan nő, akinek még neve sincs a történetben, s akiről igazán nem lehet elképzelni, hogy sok vizet zavar majd a városban.

jan
28

Napiegó - 5 év blog

Címkék: blog egó | Szerző: entropic | 9:08 pm

Mint ismeretes, tavaly ilyenkor, a 4. évforduló előtt korántsem voltam biztos abban, hogy a blog megéri majd az 5. születésnapját is, úgyhogy meglep valamelyest, hogy még mindig megvagyok.

Mert persze megvagyok.

Az, hogy majd' egy hónapja nem volt itt semmi érdemleges, nem jelenti azt, hogy váratlanul megszűntem blogolni; olyat úgysem csinálnék – ha abbahagynám, biztosan szólnék róla. A mostani nem-blogolás oka meg éppenséggel könyvekkel kapcsolatos: január elején ideköltöztettem végre mind az összes könyvemet, és a nagy örömömben gyorsan újraolvastam mindenfélét, ami már hiányzott. Volt, amiről már írtam régen, és nem akartam még egyszer, és volt, amiről nem írtam korábban, és nem fogok ezután sem.

Úgyhogy a blog januárban tele volt szellemposztokkal (amikkel – és úgy általában a blogírással – kapcsolatban ajánlom Katherine Grey szép posztját), és bár igencsak aktív voltam, ennek itt nincs nyoma.

Mindenesetre: ritkásan, minimalistán, kiszámíthatatlanul – de megvagyok, és azt hiszem, meg is leszek még egy darabig. Most nincsenek olyan kétségeim, mint tavaly ilyenkor, és úgy nagyjából biztosra veszem, hogy még jövő ilyenkor is írni fogok.

Ami tehát az elkövetkező évet illeti: valószínűleg hasonló módon zajlik majd, mint a tavalyi: írok, amikor van kedvem, de semmiről nem írok kötelezően. A tavalyi, mondjuk úgy, kísérleti év tapasztalatai alapján azt gondolom, havi 0-4 poszt várható idén.

S ha olvastok engem idén is, annak örülni fogok. Nélkületek biztos nem lett volna soha ötödik blogévforduló – de szerintem még első sem.

jan
5
castle.jpgAmennyire eddig ismerem, Shirley Jackson mindig rém félelmetes. Nem a könyveiben időnként megjelenő kísértetházak, démoni személyek, meg baljós-mágikus praktikák miatt – hanem a hétköznapi, megmagyarázhatatlan brutalitás miatt.

A regény jórészt a világtól elzárkózva élő Blackwood család (két lánytestvér és egy rokkant nagybácsi) házában és annak környékén játszódik. Blackwoodékat a közeli falu lakóinak nagy része kerüli, vagy pedig aktívan gyűlöli, aki meg nem kerüli és nem gyűlöli őket, az csak azért lép velük kapcsolatba, mert szeretne szaftos részleteket megtudni arról az izgalmas és hátborzongató esetről, amikor évekkel korábban az egyik nővér jól kiirtotta a fél családot (de melyik nővér? és vajon tényleg?).

jan
3

postbirth.jpgLionel Shriver regénye igen érdekes, okos, és szellemes gondolatkísérlet arról, hogy mi lett volna, ha.
 
A téma: a párkapcsolatosdi. Természetesen a párkapcsolatosdi, mert ahogy Shriver mondja az utószóban, ideje beismerni, hogy mindannyian többet agyalunk a romantikus szerelmen és annak minden velejáróján, mint a globális felmelegedésen. (Lehet persze, hogy nem mindannyian – de én például biztos.)

A történet főszereplője a negyvenes Irina, aki majd' tíz éve éldegél megbízható, hűséges, agyas partnerével, és úgy tűnik, a kapcsolatukban minden szép és békés és nyugodt. Ám egy napon úgy adódik, hogy egy eszméletlenül dögös ismerőssel kettesben elköltött születésnapi vacsora után Irina ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megcsókolja a rém-dögös illetőt. Innentől aztán a történet két párhuzamos szálon folytatódik. Irina 1 csókol, és – némi agonizálás és a lelkiismeretével való viaskodás után – beleveti magát az újba, izgalmasba, ismeretlenbe. Irina 2 nem csókol, mert fontos neki, hogy megőrizze a régi kapcsolatot, ami tíz éve látszólag jól működik.

dec
31

2014 - röviden

Címkék: lista egó | Szerző: entropic | 11:55 pm

A blog majdnem öt éve alatt idén olvastam a legkevesebbet, de nem mondanám, hogy szomorkodok emiatt, és azt sem mondanám, hogy a valóság a könyvek rovására ment. Éppenséggel a mostani állapotot jobbnak tartom (saját magam számára), mint azokat az éveket, amikor 100+ könyvet olvastam.

Abból a kevésből, amit 2014-ben olvastam, ezek voltak a kedvenceim, időrendben. A linkek sokszor régiek – az újraolvasott és újra-kedvencelt könyvekről nem írtam új posztokat.

Caitlin Moran: How to be a Woman

Simon Mawer: The Glass Room

M. J. Hyland: How the Light Gets In

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége – The Time Traveler's Wife

Dave Eggers: A Heartbreaking Work of Staggering Genius

Christopher Isherwood: A Single Man

Richard Yates: A szabadság útjai – Revolutionary Road

dec
29

differentseasons.jpgAzt mondja King a négy kisregényből álló kötet utószavában, hogy ő nemigen tud finom és elegáns prózát írni, és, hát, többnyire szerintem sem. Történeteket viszont tud írni, ami nekem december-tájt (az évnek azon szakasza, amikor az utóbbi években valahogy mindig Kinget olvasok) általában elég, szóval most is eléggé élveztem ezt a könyvet, bár nem annyira, mint amikor először olvastam, tán öt éve.

Az első kisregény, A remény rabjai főleg azért jó, mert ebből készült a film. A történet elolvasása után gyorsan újranéztem a filmet is, ami nekem jobban tetszik, mint King szövege. Szeretem, hogy a filmben van idő mindenre, és minden arányosabban van elosztva, mint a kisregényben, viszont kisregény nélkül meg nem lett volna film (amiről majd egyszer lehet, hogy írok).

dec
15
unicorn.jpgEmlékszem, amikor erről a könyvről volt szó egyszer régen az egyetemen, azt mondta a tanárnő, hogy ez a szöveg menet közben kioltja magát. Mintha minden bekezdés érvénytelenítené az előtte lévőt, és hiába figyelsz nagyon, a végén mégsem fogod tudni, hogy mi történt. És ezzel teljesen egyetértek.

Azt hiszem, most olvastam negyedszerre ezt a könyvet, és most is, mint eddig minden alkalommal, elhatároztam, hogy igazán nagyon fogok figyelni, és mindent meg fogok jegyezni. De nem lehet. Amint a végére érek, mindent azonnal elfelejtek. Sőt, nem is kell a végére érnem – egyik este, amikor még hátravolt vagy 30 oldal, megpróbáltam mesélni a könyvről valakinek, de nem ment.

Úgy éreztem magam, mint az egyik szereplő, aki egy éjjel eltéved a lápvidéken, lassan süllyedni kezd, és egy idő után arra gondol: ma éjjel valószínűleg meghalok. S ahogy az én, az élet, a valóság távolodik tőle, hirtelen nagy spirituális megvilágosodásban van része, és ráébred arra, hogy mi Isten, mi a Jó, és mi a szeretet. Amikor azonban később, megmenekülvén, megpróbálja szavakba önteni a megvilágosodás élményét, képtelen rá – az élmény nem hagyja megragadni és másokkal megosztani magát.