ápr
14
riseagain.jpgJoshua Ferris legújabb regénye jól indult (vagy jól indultam vele), de aztán meguntam, vagy elfáradtam bele. Két regénye alapján lazán általánosítva: többnyira így reagálok Ferris könyveire. (Van viszont egy darab novellája, a Breeze című, ami zseniális, és amiről nagyon röviden megemlékezem itt – azt nem untam meg. De az novella. Ebből le lehet vonni mindenféle következtetéseket – főleg azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig vagyok képes Ferrisre figyelni.)

Továbbra is a durva általánosításoknál maradva: igen érdekes és átélhető, könnyű kapcsolódási pontokat kínáló témái vannak Ferrisnek, és eleinte mindig fantasztikusan felizgatja az agyamat, aztán a végére már általában nem tud érdekelni. Most is ez volt. Pedig nagy várakozásokkal kezdtem ezt olvasni, mert ha olyanokat mondanak a borítón, hogy ez egy 21. századi egzisztencialista regény, akkor az engem automatikusan érdekel és az összes kételyemet rögtön félreteszem.

Lehet, hogy nem kéne. Főleg ezt a regényt olvasva nem kéne, lévén, hogy itt a fő téma – mint kiderül – a kétkedés.

ápr
2
thisiswhere.JPGTropper regénye egész jól indult (hangosan nevettem rajta! kétszer is! [nevetni meg jó, bármin]), de aztán lassan túl sok lett a jóból, és a vége felé már arra gondoltam, hogy ez a könyv túl-harsány, túl-"amerikai", túl-kalandos, túl-erőltetett, túl-olcsó. Csupa gyors párbeszéd, csupa riposzt, csupa felszín.

A történet: az idős családapa elhalálozik, s összegyűlik a család, hogy megüljék a hétnapos zsidó gyászt, amitől mindenki retteg, lévén, hogy a családtagok akkor jönnek ki a legjobban egymással, amikor jó messze vannak egymástól. Na de a halott apa végakaratának engedelmeskedni kell, úgyhogy az özvegy, a négy felnőtt gyerek, meg az összes házastárs, partner, unoka, stb. belenyugszik abba, hogy egy hétig együtt lesznek és gyászolnak.

Az együtt töltött idő természetesen mindenkiből felszínre hozza a régi sérelmeket, félelmeket és vágyakat, és mivel a szereplők semmi önuralommal nem rendelkeznek, a sok felszínre törő izé látványos helyzetekhez vezet. (Bár elvileg nem így történt, de úgy éreztem, mintha a könyv eleve úgy készült volna, hogy majd film legyen belőle.)

már
30

emperor.jpgAhogy az gyakran megesik, most is elég volt egy(-két) jó első mondat ahhoz, hogy azonnal a jó első mondattal bíró regényt akarjam olvasni.

A könyv így kezdődik:

„Darlings! Welcome! And you must be Danielle?” Sleek and small, her wide eyes rendered enormous by kohl, Lucy Leverett, in spite of her resemblance to a baby seal, rasped impressively. Her dangling fan earrings clanked at her neck as she leaned in to kiss each of them, Danielle too, and although she held her cigarette, in its mother-of-pearl holder, at arm's length, its smoke wafted between them and brought tears to Danielle's eyes.

Ez szerintem (itt) tökéletes, és remekül megmutatja az író legnagyobb erősségét: hogy igen jól tud mindenféle manírt és megjátszást és társasági játszmát-jófejkedést ábrázolni, és e manírokkal karakterizálni.

már
16

dinner.jpgHerman Koch regénye érdekes és nem rossz, csak nem tudom eldönteni, hogy végül is miről akar szólni. (Vajon mit akart ezzel mondani a költő? És ha azt akarta mondani, akkor miért nem azt mondta?)

Elvileg – azt hiszem – ez egy morális-dilemmázós regény, a morális dilemmák mellett egy adag cinikus modernélet-kritikával. De aztán egy idő után már nem annyira morális-dilemmázósnak tűnik nekem, hanem egy meglehetősen félelmetes és morbid elmebaj-történetnek (olyan fajtának kb., mint amilyen a Kind of Intimacy, vagy a Butcher Boy).

Na de menjünk sorban: a regény keretét egy vacsora adja, amely során egy testvérpár és a feleségek – jó sok kerülő és mellébeszélés után – végre eljutnak a témához, amiről eleve beszélni akartak: hogy vajon mit kezdjenek azzal a kellemetlen helyzettel, hogy a gyerekeik (két 15 éves fiú) egy bulizós éjszakán megöltek egy hajléktalan nőt, aki egy bankautomata előtt feküdt, s aki miatt a fiúk nem tudtak hozzáférni az automatához.

már
2

zoo.jpgMindig szerettem volna úgy olvasni egyszer ezt a drámát, ahogy most olvastam – elmenni az állatkertbe, és ott újraolvasni, hogy hazatérve elmondhassam (-gondolhassam): MISTER, I'VE BEEN TO THE ZOO.

Szerintem valahányszor drámákról írok (ami mondjuk nem fordul elő túl sűrűn), megemlítem, hogy a Zoo Story az örökös kedvenc darabom. Az örökös-kedvencség onnan ered, hogy egyetemista koromban jó sokszor elolvastam, és minden adandó alkalommal megnéztem, amikor az egyetemen működő társulat előadta (a társulat még most is létezik, átalakulva [lásd: https://www.facebook.com/ConfuseACatLtd], és néha még most is játsszák ezt a darabot, néha nem-Debrecenben is – nézzétek meg, ha egyszer alkalmatok adódik, mert zseniális és felkavaró és nagyon intim előadás.)

Na de ez már régen volt, úgyhogy ellenőriznem kellett, hogy vajon még mindig annyira elalélok-e ettől az egzisztencialista-féle, világtól-elidegenedős, létértelem-keresős műtől.

És – igen.

feb
17

thecircle.pngIgencsak jellemző és meglehetősen félelmetes, hogy a regény végére érve az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a laptopot, hogy írjak róla – hogy potenciálisan az egész világ láthassa az én örökbecsű gondolataimat, és hogy részem legyen abban az örömben, hogy potenciálisan az egész világ mosolyokkal, lájkokkal, megosztásokkal jutalmazza azt, hogy Megosztottam valamit.

De persze amikor bekapcsoltam a gépem, rögtön beléptem a Gmailre is, ahol láttam, hogy egy barátom megosztott velem egy csomó képet tavalyról a Google drive-ján, amelyek véletlenül jelentenek is valamit nekem, úgyhogy gyorsan beléptem Skype-ra is, hogy megköszönjem a képeket, tudván, hogy valószínűleg online találom őt, és valóban így volt, úgyhogy még beszélgettünk is úgy egy órácskát.

Ja, hogy egy kicsit már túlságosan is nyílt vagyok? Pusztán csak a demonstráció kedvéért, meg hát nem is igazán, mert pl. nem mondom el, hogy milyen fényképeket kaptam, meg azt sem, hogy miről beszélgettünk – mert hiszen miért is mondanám. Egyrészt – kit érdekelne ilyen mélységben az életem? Másrészt (és főleg) – mégis mi a francért akarnám én ilyen mélységben megosztani az életem egy mégoly barátságos-ismerősséges helyen is, mint amilyen ez?

Én annyira nem szeretek megosztani – ebben a regényben viszont mindenki meg akar osztani mindent, merthogy az elv az, hogy a titkok hazugságok, a megosztás törődés, a magánélet pedig lopás. (Ez kicsit 1984-szerűen hangzik, és biztos nem véletlenül.)

feb
8

information_1.jpgIfjabb és okoskodósabb koromban eléggé kedveltem Martin Amist, például ez a könyve is tetszett tíz évvel ezelőtt. Azt hittem, most is tetszeni fog – legalábbis az első mondat olyan csodás volt, hogy miután azt elolvastam, aznap már nem is olvastam többet, mert teljesen el voltam alélva:

Cities at night, I feel, contain men who cry in their sleep and then say Nothing. It's nothing. Just sad dreams.

Szerintem ez maga a tökély, és inkább meg sem próbálom lefordítani.

De hiába a jó első mondat – végül halálosan untam ezt a regényt és idegesített, biztos azért, mert már nem vagyok ifjú meg okoskodós. De nem, mégsem – mindkettő vagyok, szóval inkább arról lehet szó, hogy ez a fajta okoskodás most éppen idegesít és untat. Ez a hú-de-kifinomult, erőltetetten-ironikus, agyonstilizált fajta agyaskodás – na, ettől hülyét kapok. (Kivéve, amikor én művelem.)

jan
31

yellowsky.jpgStephen Crane anti-westernje (vagy western-paródiája) az egyik örökös kedvenc novellám. Első pillantásra (vagy első olvasásra – a legvégéig) persze igazi westernnek tűnik ez: van benne jófiú, rosszfiú, fokozódó feszültség, a baljós csendet megtörő lövések, végső leszámolás, meg még tipikus vadnyugati söntés is, ami előtt – bár ez nincs megemlítve – ördögszekerek gurulnak mindenfelé a porban. Viszont Crane az összes vadnyugati hagyományt-klisét a visszájára fordítja, egyszerűen és ironikusan – s ez nekem nagyon tetszik.

Kezdjük mondjuk a novella eredeti címével, ami kellemesen vadnyugati hangzású – akárhány westernt el tudok képzelni efféle címmel és történettel, hogy „Ősellenség-haramia a városba érkezik” (nem is kell sokáig képzelődnöm persze, a Délidő c. film épp ilyesmiről szól). Itt viszont már a cím is a westernhagyomány ellen megy: nem veszedelmes bűnöző érkezik a városba (a városnak már megvan a maga rezidens banditája), hanem éppenséggel Yellow Sky rendőrbírójának, Jack Potternek az újdonsült felesége – egy hétköznapi, ártalmatlan nő, akinek még neve sincs a történetben, s akiről igazán nem lehet elképzelni, hogy sok vizet zavar majd a városban.

jan
28

Napiegó - 5 év blog

Címkék: blog egó | Szerző: entropic | 9:08 pm

Mint ismeretes, tavaly ilyenkor, a 4. évforduló előtt korántsem voltam biztos abban, hogy a blog megéri majd az 5. születésnapját is, úgyhogy meglep valamelyest, hogy még mindig megvagyok.

Mert persze megvagyok.

Az, hogy majd' egy hónapja nem volt itt semmi érdemleges, nem jelenti azt, hogy váratlanul megszűntem blogolni; olyat úgysem csinálnék – ha abbahagynám, biztosan szólnék róla. A mostani nem-blogolás oka meg éppenséggel könyvekkel kapcsolatos: január elején ideköltöztettem végre mind az összes könyvemet, és a nagy örömömben gyorsan újraolvastam mindenfélét, ami már hiányzott. Volt, amiről már írtam régen, és nem akartam még egyszer, és volt, amiről nem írtam korábban, és nem fogok ezután sem.

Úgyhogy a blog januárban tele volt szellemposztokkal (amikkel – és úgy általában a blogírással – kapcsolatban ajánlom Katherine Grey szép posztját), és bár igencsak aktív voltam, ennek itt nincs nyoma.

Mindenesetre: ritkásan, minimalistán, kiszámíthatatlanul – de megvagyok, és azt hiszem, meg is leszek még egy darabig. Most nincsenek olyan kétségeim, mint tavaly ilyenkor, és úgy nagyjából biztosra veszem, hogy még jövő ilyenkor is írni fogok.

Ami tehát az elkövetkező évet illeti: valószínűleg hasonló módon zajlik majd, mint a tavalyi: írok, amikor van kedvem, de semmiről nem írok kötelezően. A tavalyi, mondjuk úgy, kísérleti év tapasztalatai alapján azt gondolom, havi 0-4 poszt várható idén.

S ha olvastok engem idén is, annak örülni fogok. Nélkületek biztos nem lett volna soha ötödik blogévforduló – de szerintem még első sem.

jan
5
castle.jpgAmennyire eddig ismerem, Shirley Jackson mindig rém félelmetes. Nem a könyveiben időnként megjelenő kísértetházak, démoni személyek, meg baljós-mágikus praktikák miatt – hanem a hétköznapi, megmagyarázhatatlan brutalitás miatt.

A regény jórészt a világtól elzárkózva élő Blackwood család (két lánytestvér és egy rokkant nagybácsi) házában és annak környékén játszódik. Blackwoodékat a közeli falu lakóinak nagy része kerüli, vagy pedig aktívan gyűlöli, aki meg nem kerüli és nem gyűlöli őket, az csak azért lép velük kapcsolatba, mert szeretne szaftos részleteket megtudni arról az izgalmas és hátborzongató esetről, amikor évekkel korábban az egyik nővér jól kiirtotta a fél családot (de melyik nővér? és vajon tényleg?).