júl
20

gates.jpgA Gingerbread Womant már olvastam kétszer (bár írni csak egyszer írtam róla), és gondoltam, aki olyan jót tud írni, mint az, attól minden mást is el akarok olvasni. Aztán múltkor megláttam egymás mellett két Jennifer Johnston-könyvet is egy boltban, és egyiket sem akartam otthagyni.

Elfogult vagyok, de nagyon, de be kell ismernem: ez a Gates eléggé semmi különös. Olyasmi könyv, amit tehetséges fiatal írók írnak, akik később majd még sokkal jobbakat is fognak írni (már persze ha feltételezzük, hogy ez lineáris folyamat, és a dolgok egyre jobbak lesznek, a tehetség meg egyre tehetségesebb).

júl
15

Fabio Volo: Járok egyet

Címkék: fabio volo 2014 július | Szerző: entropic | 9:31 pm

fabio-go.jpgVéletlenül nagyon szeretek 177 (vagy akárhány) oldalon olvasni arról, hogy valaki önmagát boncolgatja, mindenfélén tűnődik, asszociál és emlékezik – félig-meddig véletlenszerűen. A Járok egyet főszereplője meg még szimpatikus is, úgyhogy az ő önboncolgatását különösen szívesen olvastam.

Merthogy igen, ez is egy történet-nélküli regény, s a főszereplő-elbeszélő Nico nem nagyon csinál semmit, csak önelemezget, panaszkodik, és szolidan szenved és elégedetlenkedik, mert nem ért semmit, nem tudja, merre megy az élete, és nem képes eldönteni, meg akar-e már állapodni vagy (még) nem.

A kerettörténet annyi, hogy a 28 éves Nico levelet ír a 33 éves önmagának – vélhetően azért, mert írás közben jól lehet gondolkodni –, és elmeséli az öt évvel idősebb énjének, hogy mi baja az életében/életével.

júl
11

lovasi.JPGA poszt alcíme lehet az, hogy: A Kispál és a borz meg én.

De főleg én. Ahogy arról már bizonyára elmélkedtem az elmúlt évek során, a zene nekem az összes többi művészetnél személyesebb és elválaszthatatlanabb az éntől meg az emlékektől, szóval zenéről (meg zenészekről) nem tudok máshogyan írni, csak úgy, hogy magamról írok.

A Kispál nekem – mint jó sok más zenekar – elég későn kezdődött. A gimiben, a 90-es évek vége felé az alteros-divatos, (kívülről nézve) amerikai filmeket idéző, igazi kamaszéletet élő osztálytársaim körében menő zenekar volt, amit onnan tudok, hogy sokat énekelték a Kispál-számokat az osztálykirándulásokon, a busz hátsó részén (ahol, mint mindannyian tudjuk, a menők ülnek). Nekem tetszett, amit énekeltek, és biztosan hallottam egy-két Kispál-dalt más körülmények között is, de mivel nem voltam az alteros-divatos (sőt: semmilyen) társaság része, csak simán kívülálló lúzer, az szóba se jöhetett, hogy kölcsönkérjem a kazettáikat lemásolni, sajátokra meg nem volt pénzem, úgyhogy maradtam Kispál nélkül. (Tragikus kamaszkorom volt, mi tagadás.)

júl
6

casual.jpgJ. K. Rowling valahogy elment mellettem a gyerekkönyveivel – az első Harry Pottert elolvastam úgy 15 évvel ezelőtt, és akkor – tizenvalahány-éves korom teljes komolyságával – úgy voltam vele, hogy szerintem ez semmi különös, úgyhogy nem is folytattam.

Ez a regény viszont érdekelt – szeretem az olyan könyveket, amik arról szólnak, hogy mennyi nem-átlagosság, mennyi elcseszettség rejlik minden átlagos felszín alatt. Könnyű az ilyesmihez viszonyulnom, mert hiszen én is egy átlagosan-elcseszett ember vagyok, csak én nem írok erről (sokat), illetve nem tudok mások átlagosan-elcseszettségéről írni. De milyen jó, hogy Rowling tud.

jún
11

memento.jpgBár a másik két Muriel Spark-regény, amit eddig olvastam, jobban tetszett ennél, azért a Memento Mori is elég jó, elég filozofikus, és elég vicces. Az az angolul, igen visszafogottan, agyasan, és ironikusan vicces – ami nekem eléggé bejön.

A Memento Mori kicsit olyan, mint Kjell Askildsen könyvei (csak nagyon kicsit, és csak az én agyamban): ez is az öregségről szól, meg arról, hogy attól, hogy valaki megöregszik, még nem biztos, hogy nyugodt-békés-jóságos, csendben kötögető-kártyázgató, unokákat pátyolgató nagypapa-nagymama lesz belőle.

Ezek a Muriel Spark-féle vének legalábbis nem ilyenek – hanem pont olyanok, amilyenek fiatalon voltak: pénzéhesek, önteltek, csalfák, szeretetlenek, és még most, 80 körül is azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan tegyenek keresztbe egymásnak, a leszármazottaiknak és az alkalmazottaiknak. Ezt persze amolyan ovis-nyugger módon teszik, és a machinációik lényege nagyjából kimerül abban, hogy kevéssé finoman közlik mindenkivel: „ha rossz leszel, nem veszlek bele a végrendeletembe”.

jún
3

Heartbreaking_Work.jpgElég nehéz bármit mondani egy könyvről, amelynek az írója ennyire tudatos, ennyire pontosan tisztában van azzal, hogy mi az (és mennyire jó), amit alkotott, és mindezt rögtön a könyv elején megosztja az olvasóval. Dave Eggers olyanokat mond például a regény/memoár előszavában, hogy szerinte a könyv első néhány fejezete úgy nagyjából tökéletes, ami viszont utána következik, az meglehetősen egyenetlen színvonalú. És tényleg így van ez, még akkor is, ha az Eggers-féle egyenetlen színvonal, az olyan, hogy kb. bárki örülne neki, ha csúcsformában ilyen egyenetlenül tudna írni.

Én egyébként nem kedvelem az írói előszavakat (mondjuk: a könyv elejére utólag odabiggyesztett megmagyaráz[kod]ásokat), mert az írók többnyire vagy hülyeségeket (és túl nagyokat) mondanak a saját könyvükről, vagy pedig olyannyira önkritikusak, hogy már előre jól lerohasztanak.

Na de Dave Eggers kivétel. Lehet, hogy azért, mert igencsak okos, és amit a könyvéről és magáról mond, az tényleg úgy van. Vagy azért, mert Eggers a posztmodern-ironikus kor szülötte, és tudja, hogy kábé lehetetlen önreflexió nélkül alkotni bármit is, ugyanakkor azt is tudja, hogy ez a szimpla po-mo önreflexió már nem sok mindent jelent.

máj
17

bestamerican2013.jpgNem tudom, én leszek-e egyre szkeptikusabb, ahogy telnek az évek, vagy ez az antológia lesz egyre ugyanolyanabb – nem rosszabb. Csak épp tök-kiszámítható. Visszatekintésképpen (meg mert szeretek magamra linkelni): a 2011-es kötetről igen lelkesen írtam. A 2012-esről már kevésbé lelkesen, és azzal kapcsolatban leginkább azon gondolkodtam, hogy vajon miért kell egy novellaválogatásnak mindenáron politikailag korrektnek lennie. Most pedig még kevésbé vagyok lelkes.

Valószínűleg nem is véletlenül tartott majdnem hét hónapig, mire ezt a nyamvadt 20 novellát elolvastam. Hanem inkább azért, mert a novellák nagy része – bár normálisan, tisztességesen megírt, ártalmatlan írás – teljesen érdektelen, és egy-egy teljesen-érdektelen novella elolvasása után mindig össze kellett szednem magam, hogy elolvassam a következőt, abban a reményben, hogy az majd hátha nem lesz teljesen-érdektelen.

Most visszanézve a címeket, a 20-ból csak 2 novella volt, amiről sokat beszéltem és beszélgettem, amit azóta is újra-meg-újra szóba hozok, és amire sokszor gondolok – és ez elég kevés. Még nekem is, pedig köztudottan nincsenek nagy igényeim és könnyű nekem tetszeni.

ápr
15

LibriDiLuca.jpg

A dán szerző regénye a mostanság igen népszerű irodalmi krimi (al)műfajába tartozik: vagyis adva van egy könyvekhez kapcsolódó rejtély, avagy bonyodalom, amelyet a szereplőknek ki kell bogozniuk. A regény főszereplője a fiatal, ambiciózus ügyvéd, Jon, aki az apja halála után megörökli a legendás Libri di Luca-könyvesboltot – Koppenhága legrégibb antikváriumát, ahol tengernyi értékes, érzelmekkel, hangulatokkal, erővel és energiával átitatott könyv lakik, s ami egy titkos, különleges képességekkel rendelkező könyvbarát társaság főhadiszállása. A társaság tagjai képesek arra, hogy egy-egy (fel)olvasás során befolyásolják a szöveget befogadó hallgatók gondolkodását, hangulatát, érzelmeit, véleményét.

A Felolvasók Társaságának tagjai legszívesebben azzal múlatják az idejüket, hogy történeteket olvasnak fel, s azon kívül, hogy néha bevetik a felolvasói képességeiket egy-egy jó ügy érdekében, főleg arra használják az erejüket, hogy minél intenzívebbé és elevenebbé varázsolják egymás számára az olvasmányélményeket. A Felolvasók Társaságának tagjai kissé bogarasak – ahogy az a tipikus könyvbarátoktól elvárható, már persze a könyvek szerint –, de alapvetően veszélytelenek.

ápr
4

Napiegó

Címkék: blog egó | Szerző: entropic | 1:11 am

Még mielőtt belekezdek abba, amit valójában mondani akarok, valami mást mondok: köszönöm, hogy jó néhányan komolyan vettétek a kb. három hónappal ezelőtti kérdésemet/kérésemet, és megírtátok, hogy milyennek látjátok a blogot, ahogy mostanában van. Sokat jelentett a véleményetek – nyilván nem is kérdeztem volna semmit, ha nem érdekelt volna a válasz.

Azóta mindenesetre tovább fontolgattam a dolgokat, és mivel továbbra sem vagyok híve a szó-nélkül-eltűnésnek, úgy gondoltam, visszatérek a témához még egyszer, mivel időközben elkezdtem leépíteni a nyilvánosan-író énemet. Sőt, már régebben elkezdtem.

Az angol blogomat még valamikor novemberben abbahagytam – vagyis egyszerűen nem vettem többé a fáradságot-időt-akármit, hogy további posztokat fordítsak angolra, de ez persze e blog szempontjából nem jelentett sok mindent. (Nekem jelentett valamit.)

már
23
glassRoom.jpgNem olvastam eddig soha olyan regényt, ami abban a városban játszódik, ahol éppen lakom, s aminek a főszereplője egy olyan épület, amiben/ahol én is jártam, s ami mindössze 20 perc gyaloglásra van tőlem. Úgyhogy most egészen más – konkrét – jelentést kapott az a kifejezés, hogy „benne lenni a könyvben”.

Egészen különleges élmény volt nekem ezt a regényt olvasni – és közben pontosan tudni, hogy milyen a – könyvben is mindenki által magasztalt, és tényleg elbűvölő és szépséges és valahogy: fenséges – kilátás, ami a Tugendhat-villa (a könyvben: Landauer-) híres, csupa-ablak nappalijából nyílik; tudni, hogy melyik az a hotel, ahol két szereplő időnként szobát bérel röpke szerelmeskedések céljára; és tudni, kb. méterre pontosan, hogy hol történik az, amikor az egyik szereplő azt mondja az akadékoskodó német tisztnek, aki nem akarja továbbengedni az országot épp elhagyni készülő családot, mondván, hogy a belvárosban valami fontos katonai esemény zajlik: „nem arra mennénk, rögtön az állomás előtt elfordulunk majd balra, a repülőtér felé”.

Csodásan eleven volt ez számomra – egyrészt a konkrét-valóságosság miatt, másrészt meg azért, mert Simon Mawer le is tudja írni, hogy milyen a konkrét-valóságosság. Tehát nem arról van szó, hogy a könyvet olvasva csak azért tudtam elképzelni a helyeket (és amúgy ebben a könyvben a helyek, a zárt helyek, a falak-ablakok által épphogy-határolt tér és fény a legfontosabbak), mert ismerem őket – inkább arról, hogy a Mawer által leírt helyeket-valóságot folyton összevetettem azzal, amit ismerek, és mindig arra jutottam, hogy igen, ez tényleg pont ilyen. Konkrétan is, meg a hangulatában is. (Na jó – egy kivétel volt. Az állomásról a belvárosba vezető utca nem lejt, hanem emelkedik – de ki tudja, lehet, hogy a 2. világháború idején még lejtett.)