Könyv, egó, entrópia

2017.dec.08.
Írta: entropic Szólj hozzá!

C. D. Payne: Lázongó ifjúság - Youth in Revolt

youthrevolt.jpgRájöttem az egyik lehetséges magyarázatra, hogy miért vannak annyira felülreprezentálva a szuperintelligens, hatalmas szókinccsel és fantasztikusan tekervényes aggyal megáldott tinik a kamaszregényekben: azért, mert az adott regény szerzője – mivel ő maga többnyire már nem kamasz – valószínűleg egyáltalán nem tudja, hogyan beszélnek igazából a kamaszok, viszont ha azt mondja, hogy a szereplői szuperintelligensek, azzal megmagyarázza azt a különös jelenséget, hogy az állítólagos kamaszok olyan cirkalmas módon fejezik ki magukat és olyan egzotikus szavakat használnak, mintha angol főnemesek lennének.

Na és persze: ez igen gazdag humorforrás is lehet, mert a roppant kifinomult nyelvhasználat elég komikus, ha egyszer a kamaszokat igazából egyetlen, nagyon is hétköznapi téma foglalkoztatja: a szex.

Tovább

Stephen King: Az - It

it.jpgRejtély, hogy vagyunk képesek egyáltalán felnőni (persze nem tudom, tényleg képesek vagyunk-e). Mialatt végigolvastam ezt, egy csomó minden eszembe jutott, a felnövésről is (a sajátomról, dolgok, amiket már azt hittem, elfelejtettem, de most eszembe jutottak, de majd újra elfelejtem őket), meg a lúzerségről, meg az összes szarságról, amin még egy teljesen átlagos, nem horrorregényben élő gyerek is keresztülmegy, mielőtt felnőtt lesz, és komolyan elcsodálkoztam, hogy egyáltalán megérjük a felnőttkort valahogy.

Én pl. nem voltam látványosan lúzer, meg nem is voltam basztatva, de szerintem csak azért nem, mert viszonylag fejlett önvédelmi ösztöneim voltak, ezért pl. tizenévesen nem vertem nagydobra, hogy szerelmes vagyok Leonardo DiCaprióba vagy a párhuzamos osztály egyik helyescsávójába – egy osztálytársam viszont, aki teljesen nyíltan rajongott valamelyik Backstreet Boys-srácért, hát, szegény rendesen kapta a magáét a menőktől évekig, egy idő után már nemcsak a Backstreet Boys-gyengeség miatt, hanem minden és bármi miatt, és tudható, hogy ez azóta is fáj neki. És érthető, hogy fáj neki. Lúzernek lenni nem annyira jó érzés, egyedül meg főleg nem.

Tovább

Meg Wolitzer (szerk.): The Best American Short Stories 2017

bestam2017.jpgSzerintem simán összeollózhatnám ezt a posztot az előző kötetekről írottakból, de most lusta vagyok visszaolvasni magam. Valószínűleg így is nagyon hasonló lesz, amit írok, mert – erre rájöttem 2011 óta, mióta olvasom a sorozatot – a Best American-antológia már-már nevetséges módon ugyanolyan minden évben.

 

Az antológia mindig nagyjából a következő módon épül fel. Van benne:

 

1 darab E/2-ben írt novella (E/2-ben, ha van ott annak értelme, ha nincs)
– 2-3 kicsit-történelmi, kicsit-politikai jellegű novella
– 1-1 darab novella fekete, ázsiai, latin-amerikai vagy amerikai őslakos szerzőtől/szereplőkkel (egy adott évben a négy kisebbségből csak kettőnek kötelező képviseltetnie magát, de néha akár hárman is megjelenhetnek)
– 2 darab lírai/kísérletezős/öhm, totál érthetetlen novella
– 3-4 novella jól bejáratott, sikeres íróktól (nyilvánvaló, hogy egész Amerikában csak maximum 20 ember tud novellát írni, szóval nincs nagy választék)
– 1-2 novella olyan íróktól, akiknek ez az első írásuk, ami nyomtatásban megjelent
– 4-5 novella családi, párkapcsolati, önkeresési (szóval – olyan átlagos emberi) helyzetekről és fordulópontokról és krízisekről (ezeket egyébként szeretni szoktam)

Tovább

Irvine Welsh: Pornó - Porno

pornowelsh.jpgAz elég sokat elmond (nekem magamnak legalábbis), hogy majdnem két hétig tartott elolvasni ezt a nyamvadt 500 oldalt. Nem mondanám, hogy annyira untam (mert annyira nem), de azt se mondanám, hogy nem találtam bármi más dolgot vagy történést érdekesebbnek ennél (mert igen).

Szóval Welsh folytatta a Trainspottingot, remek. De felmerül a kérdés: mégis minek?

Mintha a Trainspotting óta eltelt években a szereplők teljesen beilleszkedtek volna valahova, vagy örökre beásták volna magukat valamibe, amit már a Trainspotting idején is sejteni lehetett. És lényegében ugyanarról az elcseszettségről két regényt is írni szerintem kicsit sok. Persze nem volna sok alapvetően, csak mintha Welshnek már fogalma se lenne a világról, amiről ír, úgy meg mégiscsak – egy kicsit unalmas.

Tovább

Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg - Something Wicked This Way Comes

somethingwicked.jpgA cirkusz:
Néha nem tudom elképzelni, hogyan maradnak működőképesek a cirkuszok; nem ismerek embert, aki szeretné őket. Persze biztos nem beszéltem még elég emberrel a cirkuszokról, de akivel beszéltem, az mind utálta és/vagy rettegte őket. Én is.

A barátságok, főleg a nagy-életreszólóak:
Azokba mintha már az elejétől fogva bele lenne kódolva, hogy nem, úgysem fognak örökké tartani. Hát ebbe is itt. Az első pillanattól kezdve, amikor Will, az örök-amerikai-jógyerek, udvariasan válaszol a villámhárító-árus kérdéseire, miközben legjobb barátja, Jim, az örök-amerikai-bajkereső, a furához és nyugtalanítóhoz és sötéthez ösztönösen vonzódó kiscsávó csak hallgat.

Tovább

Dodie Smith: Enyém a vár - I Capture the Castle

castlesmith.jpgRég olvastam ennyire bájos és egyben igazi regényt.

Dodie Smith regénye a Jane Austen-i a házasság mindenek felett-történetek modern átirata, és közben csodálatosan önmaga.

A történet elbeszélő-főszereplője a 17 éves Cassandra, aki kedvesen (de tényleg: kedvesen! nem idegesítően, nem utálatosan, nem elviselhetetlenül) bolond családjával éldegél egy romantikusan lepusztult vidéki angol kastélyban, gyertyacsonkok világánál írja tudatosan naiv hangvételű naplóját, magát hol egy Jane Austen-, hol pedig egy Brontë-regény főszereplőjének képzeli, és közben szép lassan felnő.

A felnövés akkor kezdődik igazán, amikor a közelbe költözik két házasságra-alkalmas férfiember a messzi Amerikából (utálom azt a kifejezést, hogy „jó parti”, sokkal jobban hangzik az, hogy "eligible bachelor"). Cassandra és nővére, Rose heves érdeklődéssel tekintenek az újonnan érkezett férfiakra, akik alkalmasint kihúzhatják őket és családjukat a cseppet sem romantikus szegénységből, és a maguk módján mindketten hozzálátnak a férjfogáshoz – Rose szempilla-rebegtetve, Cassandra meg igazából nem is: ő inkább csak figyel, megfigyel, érez, értelmez és elemez, aztán pedig levon mindenféle következtetéseket. (De nagyon okosakat ám!)

Tovább

Dimitri Verhulst: Opozdilec - The Latecomer

opozdilec.jpgÖrülök, hogy Dimitri Verhulst ebben a regényében ismét az egyénire koncentrál, nem pedig arra, hogy az egész emberiség mennyire rohadt – ez nekem mindig jobban tetszik, mint a nagy, világot átfogó témái. (Fogalmam sincs persze, úgy általában van-e valami egyértelmű haladási iránya Verhulstnek, ahhoz túl kevés könyve van lefordítva olyan nyelvre, amit én is bírok.)

A főszereplő a 74 éves Désiré, akinek a töke tele van már az egésszel, amit életnek szoktunk nevezni (főleg a feleségéből, a konvencionális-frigid-hárpia Monikából van elege), de aztán kipattan az isteni szikra a fejéből, és mivel 74 évesen (talán) már nem sok más menekülési út adott, úgy dönt, hogy alzheimeresnek tetteti magát, hogy bekerüljön egy erre szakosodott idősgondozó otthonba, és végre nyugta legyen a külvilágtól (főleg Monikától).

Désiré visszaemlékezéseiből lassan feltárulnak az ifjúkori vágyai (mondanom sem kell, hogy azokkal mi lett), és megismerjük a Monikával közös élet egyes részleteit, különös tekintettel az együtt (egymás mellett) eltöltött élet feszkóira és árulásaira és hazugságaira. (Meg még azt is meg lehet tanulni Désiré meséjéből, hogy hogyan kell Alzheimer-kórt tettetni – egyszer még jól jöhet ez a tudás.)

Tovább

Vigh Bori: Hogyan menjünk világgá

vilagga.jpgEgy barátomtól kaptam ezt a könyvet egy közös (mint utólag kiderült: utolsó közös) utunkon, úgyhogy volt bennem némi melanko-nosztalgia most, mert a könyv felidézte az illetővel közösen tett útjainkat, de mindegy, ahogy Vigh Bori is írja, az elválások és búcsút intések nemcsak az utazások során természetesek és elkerülhetetlenek, hanem a mindenféle kapcsolatokban is. Na, OraveczCoelho off.

Jó volt ez a könyv, rögtön az elején megszerettem, ahol Vigh Bori leírja, hogyan babonázta meg őt kiskorában egy tévéműsor a tangóról, amelynek hatására úgy érezte, muszáj lesz egyszer elmennie egy igazi tangóbárba. Hát ezt az érzést én is ismerem, de még mennyire! És én is olyan tudománytalan és impulzív módokon szoktam helyekre/élményekre vágyódni (aztán meg jó esetben szép gyakorlatiasan elmenni oda/megvalósítani őket), hogy csak na!

Tovább

Han Kang: Növényevő

novenyevo.jpgGyaloglás közben mindenféle asszociációim szoktak támadni, úgyhogy amikor hazafele gyalogoltam egy este a tópartról egy fotoszintetizálással töltött délutánt követően, eszembe jutott a Félelem és reszketés Las Vegasban mottója: „Megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik.”

Arra gondoltam, hogy az is megszabadul tőle, aki növénnyé változik, mint itt ez a Jonghje, aki a világ legátlagosabb nője (egyetlen jellegzetes tulajdonsága, hogy nem hord melltartót) – volt, egész addig, amíg fel nem hagyott a húsevéssel, aztán szép sorban még egy csomó más dologgal is, ami emberré tette.

Tovább

Olivia Laing: The Lonely City

lonelycity.jpgVéletlen vásárlás volt ez a könyv (persze nem – tetszett a címe, a borítója, a témája, meg az, hogy New York van benne, ami a kedvenc mitikus városom), és bejött.

Olivia Laing könyvében van mindenféle: önéletrajzi ihletésű merengés a magányról, művészettörténet, politika, várostörténelem, társadalomtörténet, pszichológia, meg minden.

 

Az alaphelyzet, amiből a könyv megszületett, az az, hogy Olivia Laing a harmincas évei közepén New Yorkba költözött egy férfi miatt, csak kiderült, hogy a férfi mégsem akar vele lenni, úgyhogy Laing ott maradt egyedül, duplán-triplán egyedül: egy idegen városban (és pont New Yorkban, ami kb. a személytelen és elidegenítő város szinonimája), egy friss szerelmi csalódás fájdalmával, közeli barátok nélkül.

 

Mit csinál az ember ilyen helyzetben? Néha kivonszolja magát az utcára, ha nagyon muszáj, de aztán az emberi interakcióktól bepánikolva gyorsan hazamegy, és többnyire döglik az ágyon, videókat néz a youtube-on, az emberi kapcsolatok melegségének illúzióját keresi a neten, anélkül hogy vállalná a valódi kapcsolatok veszélyeit, stb.

 

Laing pont ezt csinálja, de azért az agya szerencsére még működik, úgyhogy a youtube, a netes időelcseszés, és a saját mérgező és messziről bűzlő magányán merengés az ő esetében vezet valahová: ehhez a könyvhöz. Laing ugyanis elkezdi a magányt kutatni (hogy mi a magány pszichológiája és hogy mennyire megoszthatatlan, ugyanakkor univerzális állapot/élmény is ez), aztán a városi magányt, aztán olyan művészeket, akik a városban éltek és alkottak, s akik maguk is magányosak voltak és/vagy műveik fő témája a magány volt.

Tovább