Igen mágikus, szemlélet- és tudat-módosító (vagy inkább: a már egy ideje folyamatban lévő sz- és t-módosulást váratlanul bizonyító) felfedezést tettem e regényt (újra)olvasva (kb. 6 év után, és most először angolul, bár a nyelv nem tudom, számít-e): én ezt már nem érzem (át) annyira. (Amikor még átéreztem, ezt írtam róla.)

Érteni egyébként még mindig értem – az nem olyan nehéz: az Amerikai Álomnak befellegzett, vége a boldogan agyszétcsapós időknek, és a veszteséggel való megküzdés egyik (teljesen érthető és elképzelhető) módja, hogy totál állatot csinálunk magunkból (mert az megszabadít az emberlét fájdalmától, mint a regény mottója is mondja), még ma gyorsan, meg még holnap is, meg igazából ha még egy hétig így csináljuk, abba se halunk bele; és vágom, hogy mi a vonzó ebben. (Az önpusztításban és az azzal járó ámokfutásban szerintem van valami betegesen vonzó. Mi a faszért ne csinálnám, ha megtehetem? Biztos, hogy nem kapok pirospontot, ha nem csinálom, és jó eséllyel feketét se, ha csinálom – a végén meg úgyis mindenképpen meghalok. És nem milyen izgalmas mindennap arra játszani, hogy hátha még ma megúszom? És mi más ez az egész, ha nem a legalapvetőbb [amerikai] szabadság kifejezése? Meg még romantikus is valamelyest ez a bajkeverő- vagy elbaszott-szerep, naná.)

De érezni már nem érzem. És bár néha felröhögök, igazából egyáltalán nem találom viccesnek ezt az ámokfutást – valahogy minden egyes atrocitás leírása közben azokra gondolok és azokkal érzek, akik szembekerülnek ezzel a két vadállattal – akik majd kitakarítják utánuk a hotelszobát, akik ott állnak velük szemben, miközben ők éppen valami késsel hadonásznak, stb. – szóval azokkal, akik fizikailag vagy lelkileg ott maradnak majd az összes szarral, amit Gonzóék maguk után hagynak.

(Gondolkodtam közben más drog-regényeken is. A Trainspottingot pl. jobban szeretem most, mint ifjabb koromban – azt hiszem, az univerzálisabb, európaibb [azt mindig jobban értem], nem ennyire énközpontú.)

Na mindegy, azt hiszem, lassan vége az ifjúkornak. Még csinálhatok úgy egy darabig, mintha nem lenne vége, de az, hogy Thompsont olvasva így moralizálok, már a biztos véget jelzi. (Lehet, hogy ez nem baj.)