Donald Barthelme: A Holtapa - The Dead Father

deadfather.jpg10 évvel ezelőtt azzal töltöttem tavaszi napjaimat, hogy szakdogát írtam erről a regényről. Jó kis tavasz volt, a témavezetőm szerencsére pont a saját doktorijával volt elfoglalva, úgyhogy minimális figyelmet fordított rám, és még nagyobb szerencsémre kb. semennyi szakirodalom sem foglalkozott ezzel a regénnyel, amit én örömmel vettem, mert így nem kellett kötelezően idéznem 826 szaktekintélyt, hanem mehettem a saját fejem után.

Nagy élmény volt ez a regény akkor, viszonylag kezdő posztmodern-olvasó koromban, amikor még könnyedén le lehetett venni a lábamról mindennel, ami kicsit is nem-hagyományos.

10 évvel ezelőtt elolvastam ezt oda-vissza jó sokszor, de azóta egyszer sem, úgyhogy ez most jubileumi olvasás volt (avagy mivé lesz a kezdő-posztmodern bölcsészcsaj agya 10 év alatt a komoly való-világban).

És örömmel tapasztaltam, hogy az agyam még mindig oké ezzel. Bár sokszor türelmetlen vagyok már a mindenféle random posztmodernnel szemben (nem kedvelem, amikor valami azért po-mo, mert az a divat), ettől még mindig eléggé eldobom az agyam (bár egy kicsit kevésbé, mint régen).

Még mindig úgy érzem, hogy ez egy csodálatosan gazdag és sokrétű és sokatmondó regény. Egész szakdogákat lehetne írni arról, amit ez a regény mond a hatalom működéséről, továbböröklődéséről, felforgatásáról és újrateremtéséről (újrateremtődéséről), a nemi szerepekről, a nyelvről mint hatalmi/elnyomó/lebutító eszközről, a patriarchális társadalomról meg még egy csomó mindenről (de ezt megtettem 10 évvel ezelőtt, úgyhogy most megpróbálok nem negyvenoldalas posztot írni).

Szóval van itt egy holtapa – egy infantilis zsarnok, a múlt szimbóluma, aki már a végét járja, de mindent megtesz azért, hogy életben maradjon és megújuljon. Gyermekei/alattvalói látszólag azon igyekeznek, hogy eljuttassák őt a megújulás forrásához, a mitikus aranygyapjúhoz – ám az engedetlen gyermekek titokban és kevésbé titokban azon mesterkednek, hogy új világrendet hozzanak létre, hogy ne legyenek végre arra kényszerítve, hogy egész felnőtt és termékeny életükben csörgősipkát viselve csináljanak magukból bolondot; hogy végre maguk határozhassák meg a hatalmi viszonyokat; hogy a saját hülye hibáikat követhessék el, ne pedig a holtapa utasításainak engedelmeskedjenek folyton.

Sikerrel jár-e ez a terv?

Barthelme szerint (szerintem Barthelme szerint) ez elég hülye kérdés – a hatalom újrateremti önmagát, és bármilyen új rendszert alkotunk is, nagy eséllyel az sem lesz jobb a korábbinál.

Fura játék ez – mind a holtapa, mind a gyerekek tudják, mire megy ki a játék, de azért lelkiismeretesen játsszák a szerepüket, mintha nem tehetnének mást. Valószínűleg tényleg nem is tehetnek. És elég elkeserítő egy világ ez, ezekkel a rém bonyolult hatalmi viszonyokkal, ahol például nem a hatalom teremti meg a szimbólumokat, hanem a szimbólumokból fakad a hatalom; ahol a nők időnként a legfőbb hatalom forrásainak vagy őrzőinek tűnnek, de csak akkor, ha van férfi, aki érdeklődik irántuk; ahol az apák azt mondják, nem fog fájni, de utána rögtön fájni kezd; ahol a fiúk egyszerre akarnak apákká válni és lebontani az apaságosdi egész intézményét; ahol azé a nyelv, akié a hatalom, és azé a hatalom, akié a nyelv.

Az pedig, hogy Barthelme ezeket a dolgokat nem nagyon mondja ki, csak érezteti, még most is csodálattal tölt el.

Mint ahogy az is, hogy egyébként ez egy igen humoros, játékos kedvű, nyitott regény, aminek egyáltalán nem kötelező minden sorában logikát keresni – legalábbis most úgy voltam vele, hogy néha csak simán élveztem Barthelme fantáziadús, színes leírásait és fületlen-farkatlan párbeszédeit (főleg a regény két női szereplője között), és nem – nem akartam mindent érteni. Azt hiszem, a hatalmi játékok nem is úgy vannak kitalálva, hogy értelmesek és logikusak legyenek, úgyhogy pont jól van ez így, hogy Barthelme meghagyja (és felnagyítja) a dolgok logikátlanságát és értelmetlenségét.