Graeme Macrae Burnet: The Disappearance of Adèle Bedeau

adele.jpgTitokban abban reménykedtem, hogy majd hátha ez is olyan jó lesz, mint a His Bloody Project, ami az egyik kedvenc könyvem volt tavaly – nagyon ki voltam már éhezve valamire, amitől tényleg eldobom az agyam, mert idén még nem olvastam olyat.

És most nem következik semmiféle sajnálatos és drámai fordulat (szerencsére), mert az a helyzet, hogy ettől is eldobtam az agyam, és remélem, jó sok könyvet fog még írni GMB, mert ilyen szuperintelligens, sötéten humoros, az emberek lehetséges működését ennyire pontosan ismerő és ilyen érzékenyen és hatásosan leírni tudó fazonoktól akármennyit tudnék olvasni.

Mint a His Bloody Project, látszólag ez a regény is egy egyszerű detektívtörténet valahol vidéken, a világ zajától távol, eléggé zárt közegben.

A főszereplő, Manfred örök esetlen, kívülálló, mindenféle elfojtásoktól szenvedő, a könnyed (hm, vagy akármilyen) emberi interakciók világában tökéletesen járatlan figura, aki élete minden pillanatában valami rutint követ, és meg van győződve róla, hogy a rutintól való legkisebb eltérés bizonyára mindenkinek rögtön szemet szúrna és valamiféle sötét gyanú árnyékát vetné rá. Nem mintha eredetileg bárki is bármivel gyanúsítaná őt, és nem mintha Manfred (aki mellesleg jólfésült és megbecsült irodai alkalmazott, de nem a Patrick Bateman-, hanem a Meursault-fajtából) bármi rosszat is csinálna – mégis állandóan bűntudatot érez, és folyton azt várja, mikor kér majd rajta akárki számon akármit.

A számonkérés-féle aztán bekövetkezik, amikor Adèle, a Manfred által naponta látogatott bisztró pincérnője nyomtalanul eltűnik, és a nyomozó természetesen Manfredet is kikérdezi – csak úgy, a normális rendőri munka keretein belül, a férfit semmivel sem gyanúsítva. Ám Manfred hazudik a nyomozónak (hogy miért, az csak lassan derül ki), és innentől kezdve igazán elhatalmasodik az üldözési mániája, hiszen most már mintha tényleg bűnös lenne, és most már mintha tényleg üldözné valaki.

A továbbiakban aztán Adèle eltűnése inkább csak ürügyként szolgál, mert persze a szerzőt most sem csak a nyomozósdi foglalkoztatja, hanem az, hogy kinek mi jár az eszében. Úgyhogy szépen fel is tárul pár dolog, ami megmagyarázza, hogy honnan ered(het) Manfred kívülállása, esetlensége, üldözési mániája és állandó bizalmatlansága, de Macrae Burnet sokkal agyasabb annál, mintsem hogy olcsó kis pop-pszichológiát alkalmazva egyértelmű összefüggéseket teremtsen Manfred ifjúkori traumái és felnőttkori viselkedése között – és ez szerintem nagyon élvezetes, a dolgok nyitva hagyása, s ez az állandó finom két- és többértelműség.

És Macrae Burnet annyira plasztikusan ír. Bár E/3-ban ír, mégis sikerül olyan hatást keltenie, mintha Manfred agyában lennénk, ami igen zavarba ejtő, mert a férfi állandó belső monológjai és kételyei és félelmei és összeesküvés-elméletei igen következetes logika szerint működnek, és annyira átérezhetőek, hogy egy idő után már én is konteókat gyártok olvasás közben, és azon gondolkodom, milyen rutint törtem meg legutóbb, és hogy azzal gyanúba kevertem-e magam valahogy.

Ahogy sejthető, ez a regény nem annyira akció-, hanem karakterközpontú, és a legfontosabb karakter persze Manfred. De a többiek is csudás-élesen megrajzolt figurák, és nagyon jó, hogy néha rájuk helyeződik a hangsúly, mert ha 250 oldalon keresztül végig Manfred szemével látnék csak, a végére még a mostaninál is sokkal durvábban paranoid lennék.

A legérdekesebb nem-Manfred szereplő a nyomozó, aki a maga módján szintén örök kívülálló, örökké a mások véleményétől rettegő, imposztor-szindrómás figura, aki Manfredhez hasonlóan hajlamos lehetséges apokaliptikus végkifejleteket felvázolni gondolatban s aki finoman ironikus példa arra a detektívtörténet-konvencióra, hogy a nyomozónak intuitívan bele kell helyezkednie a lehetséges tettesek/gyanús illetők gondolatvilágába – csak ez a detektív itt nem éppen intuitív és nincs olyan sok empátiája sem, csak véletlenül épp hasonlóan elcseszett módon működik az agya, mint Manfredé.

Meg még mesélhetnék arról is, hogy Macrae Burnet ebben a regényben is mindenféle extra-izgalmas plusz értelmezési lehetőségeket teremt azzal, hogy most is úgy csinál, mintha nem is ő írta volna ezt. Ezúttal úgy tesz, mintha egy Brunet nevű francia író kult-regényét fordította volna angolra, és ez a Brunet meg véletlenül eléggé olyan, mint Manfred, viszont nagyon nem szereti, ha bárki is azt gondolja, hogy a regénye önéletrajzi jellegű. Mit mondjak, rém izgalmas.