Nem tudtam, hogy pont ez a regény hiányzott ennyire. Elkezdtem egy késő este, elolvastam vagy 30 oldalt, és legszívesebben ébren maradtam volna egész éjjel, hogy egyhuzamban elolvashassam. De mivel csudálatosan erős az önuralmam, és mert éberen akartam ezt a regényt kiélvezni, inkább elmentem aludni, aztán másnap újrakezdtem az elejéről, és mást se csináltam egész nap, csak olvastam, amíg a végére nem értem.

Nem tudtam, hogy ennyire hiányzott Khemiri hangja, amit kb. hat évvel ezelőtt hallottam utoljára (és először), amikor a Montecorét olvastam – ez a kétkedő, kíváncsi, kicsit mindent túlbonyolító, komoly és humoros, szellemes, kicsit távolságtartó, nem-ítélkező hang. Hát – nagyon hiányzott, úgy tűnik. És olyan könnyű volt ismét felvenni a Khemiri-féle különös történetmondás ritmusát, mintha magától értetődő lenne, hogy történeteket csakis így – ilyen szaggatottan, ilyen bizonytalanul, ilyen kihagyásosan, ilyen (ön)ellentmondásosan – lehet mesélni.

(Szerintem Khemiri könyveinek formai és szerkezeti és történetmesélési jellemzőit csak borzasztó körülményesen lehet leírni, olvasás közben viszont sosem tűnik körülményesnek, amit csinál. És ez a kedvenc fajta posztmodernem, ami ilyen.)

Ja igen, egyébként van itt történet is. A történet egy íróról szól, aki barátok, barátnők és egyéb informátorok elbeszélései alapján megpróbálja összerakni, ki volt Samuel, a nemrég elhunyt fiatal férfi. De nem is – a történet egy íróról szól, aki egyáltalán nem próbál összerakni semmit, csak gyűjti az infót, a mások emlékeit és történeteit Samuelről, és mindenféle húzás és szerkesztés és irodalmiasítás nélkül elénk teszi az emlékeket és történeteket, amelyek sokszor ellentmondanak egymásnak, és azt mondja: „döntsd el, mit hiszel és kinek hiszel”. De nem is – nem is mond ilyesmit; semmivel sem utal arra, hogy bármelyik emlék vagy történet igazibb és hitelesebb lenne a másiknál, és ez a kívülállás, ez az ítéletmentesség ahhoz vezet, hogy én ebben a regényben mindenkinek hiszek. Bár látni a történetmesélők megbízhatatlanságát, és sokszor látni, hogy mikor akarnak szépíteni vagy titkolni valamit, az író (a regénybeli író, meg az igazi) egyik verziót sem emeli a másik fölé, nem szépít meg semmit, és nem is értelmez és magyaráz meg semmit.

És ez úgy hat rám, hogy akkor én itt mindent elfogadok. Elgondolkodok persze dolgokon, hogy ki miért akarna hazudni valamiről, ki miért akarna ártani valaki másnak, de végül mégis ez az elfogadás a legerősebb érzésem: hogy bármennyire is próbálunk igazságot írni (de még ha épp hazudni próbálunk is), úgyis mindig csak történeteket írunk. És ezt nem érzem lehangolónak, inkább úgy érzem, ez egy humanista végkövetkeztetés, Khemiri meg egy nagyon emberszerető és -értő író. Olvasnék még tőle sokat.