E. M. Forster: Ahol angyal se jár - Where Angels Fear to Tread

angels.jpgElég hiányosak a Forstert illető ismereteim (csak a Szoba kilátással-t olvastam korábban tőle, de azt legalább jó sokszor), úgyhogy ennek tudom be azt, hogy ez a regény most eléggé meglepett.

Először is: engem mindig nagyon érdekel (egy darabig, amíg meg nem unom), hogy hogyan fejlődik egy író és hogyan bontja ki könyvről könyvre a nagy témáit és ismétli a kedves motívumait. (A jelen pillanatban mellékes, ezért részletesen nem most kifejtendő elméletem az, hogy igazából mindenkinek csak maximum két-három érdekes mondanivalója akad életében – de alkalmasint sokáig tarthat, mire az illető megtalálja a két-három mondanivalója számára a legjobb formát vagy műfajt vagy kifejezési módot. És – szintén alkalmasint – én szívesen olvasom az életmű kísérletezős darabjait is, nemcsak a tökéletes mesterművet.)

Szóval érdekes volt menet közben összevetni a Szoba kilátással-t meg ezt a regényt (ezen most nem valami elmélyült párhuzamos olvasást kell érteni – csak szerencsére a Szoba kilátással-t nagyjából kívülről tudom), és elmélkedni azon, hogy milyen sok motívum és téma van, amivel, úgy látszik, Forster nem tudott betelni, ezért mindjárt két regénybe is beletette – csak néhány ezek közül: Itália varázsa és mindent drámaibbá tevő hatalma; a kilátás (igen!), ami mindenféle olasz házak erkélyéről és városfalakról nyílik, és ami bőven elég ahhoz, hogy teljesen más útra vigye valakinek az életét; a lila virágok, amelyek tavasszal ellepik az olasz domboldalakat; a kisbabák (akár igaziak, akár templomi puttó-kölkök); meg még sok egyéb. És igen érdekes az is, hogy ugyanazok a motívumok mennyire másként tudnak hatni két különböző regényben.

Hogy miért lepett meg ez a regény – fogalmam sem volt, hogy Forster ilyen sötét is tud lenni. (Nem tudtam, hogy a Szoba kilátással a legkönnyedebb regénye, és hogy annál csak sötétebbek vannak neki.)

És az elején még nem is gyanakodtam, mert hát épp elég könnyedén indul ez is: két fiatal angol hölgy elindul a nagy itáliai kalandra, amin 1900 körül elvileg nem azt kellett érteni, hogy akkor majd ott jól összejönnek vonzó mediterrán félistenekkel – de mit ad isten, itt ez lesz belőle, a rokonság és szomszédság meg elborzadva figyeli a dolgot az erkölcsös Angliából, és gyorsan mentőakciót indít, hogy kimentse a (mellesleg önként) bajba jutott hölgyeket a veszedelemből. (Mert persze Itália is csak addig vonzó, amíg az angol turista az útikönyve mögé bújva csodálja – az nincs benne az előírt tervekben, hogy a turista-interakciókon kívül máshogy is kapcsolatba lehet kerülni az ottani emberekkel, de ha ez véletlenül megtörténik, akkor Itália máris barbár vidék, amelynek lakói egytől egyig az angol hölgyek és urak kisemmizésére törekednek csak.)

Eddig, mondom, nagyon könnyed és humoros az egész – de aztán nagyon gyorsan megváltozik a regény hangulata, és nem is tudom, hogy jutunk hirtelen odáig, hogy már olyasmikről van szó, mint a nemek közti egyenlőség, meg az országok közti kulturális különbségek esetleges áthidalhatatlansága, meg az angol merevség és hidegvér és hisztérikus szabályosság halálos veszélyessége. És Forster e pontokat illusztrálandó elég durva dolgokat történtet a szereplőivel, nemcsak kedvesen csipkelődik meg ironizál vagy finoman gúnyolódik. (Egyébként ez utóbbiakat is csinálja – és helyenként olyan bájosan, hogy rögtön oda is kerül Jane Austen mellé a „mely angol szerzők tudnak a legártatlanabb képet vágva a leggyilkosabban odamondogatni” toplistámra.)

Egyébként én nem bánom, hogy ez a regény elég sötét. Ami zavar kissé, az az, hogy Forster mintha nem uralná mindig a helyzetet, és mintha maga se tudná néha, hogy mit akar ezekkel a szereplőkkel és milyen utat szán nekik (meg mintha azt se tudná, hogy a szereplők mit akarnak egymástól). De lehet, hogy ezt is Itália teszi – hogy például valaki, aki a jólnevelt vidéki Angliában átlagosan unalmas, akadékoskodó szomszédnak tűnik, az Itáliában hirtelen istennőnek tetszik. Biztosan van ilyen – csak itt Forster nem mindig győz meg arról, hogy mégis hogyan történik meg az ilyesmi.

(Azért ha véletlenül Monterianóban járnék egyszer, útba ejtenék néhány helyszínt, mert bár a szereplőivel kapcsolatban kissé bizonytalan itt Forster, Monteriano varázsával kapcsolatban egy pillanatra sem az. Csak kár, hogy Monteriano talán nem is létezik.)