Bryan Charles: Grab On to Me Tightly as if I Knew the Way

grabon.jpgValami furán szívszaggató és szép ez a könyv, pedig elvileg csak egy viszonylag-szokásos kamaszregény.

Sőt, visszafogottabb és szokásosabb, mint sok más kamaszregény – a főszereplő, Vim családja csak úgy átlagosan-elcseszett (a szülei csak egyszer váltak el és házasodtak újra, és Vim nevelőapja pl. nem valami bántalmazó vadállat, hanem egy teljesen normális férfi); Vimnek semmiféle diagnosztizált vagy nem diagnosztizált mentális vagy fizikai baja nincs (jó, a viselkedésében megfigyelhető jó sok morbid és kényszeres elem, némileg hajlamos az önpusztításra, elég melankolikus és elidegenedett és céltalan és csak úgy fortyog benne a kamaszdüh – de erre én csak azt mondom [nem cinikusan, hanem ismerős szívfájdalommal]: így megy ez); és a szerencsétlenkedései a csajokkal és a szexszel, és a félelmei a felnövéssel kapcsolatban szerintem bőven a normális határokon belül vannak (vagyis nem eltúlzottak, nincs bennük semmi hihetetlen).

Az alaphelyzet sem túl újszerű: Vim épp befejezte a középiskolát, ősszel az egyetem várja, a kettő között meg ott a senkiföldje a kamaszkor és kicsit-felnőttkor határán – az a félelmes, nyugtalanító időszak, amikor minden teljesen bizonytalan, amikor a gyereklétnek már vége, de még fogalmad sincs róla, hogyan kéne mostantól kicsit-felnőttet játszani, és hogy van-e egyáltalán értelme megpróbálni.

A történetnek (ami amúgy igen töredezett és nem valami lineáris, de erről még majd mindjárt írok) két fő mozgatója van: az egyik Vim dühe és keserűsége, amit az apja iránt érez. Az apa akkor lépett le, amikor a fiú még kisbaba volt, de időnként hajlamos feltűnni, és megmagyarázni, hogy miért volt ő rossz apa, és hogy mostantól szeretne jobb lenni. Vim nem igazán vevő az apai mellébeszélésre, és rengeteget agyal azon, hogy miért és hogyan gyűlöli az apját, és hogy miért érzi magát rosszul a társaságában.

A másik fő szál és mozgatórugó a majdnem-reménytelen vonzalom, amit Vim egy barátjának a barátnője, a Vimnél sokkal-de-sokkal elcseszettebb Helene iránt érez. Vim viszonyulása Helene-hez a kamaszos rajongás, a „nem ismerjük egymást, de tudom, hogy te megértenél”-illúzió, a szexuális vágy, és a „szeretnélek megmenteni”-szindróma keveréke, és ez a bonyolult érzelem eléggé felkavarja a fiú amúgy sem túl nyugodt lelkivilágát.

De azt hiszem, mindez nem lenne annyira különös, végül is a kamaszregények igen tekintélyes hányada szól efféle dolgokról. Amitől ez a regény különös lesz, az Vim hangja és elbeszélésmódja.

Ami például a már említett töredezettséget illeti: a regény csak kb. 200 oldal, viszont több mint 100 fejezetből áll. Vannak viszonylag hosszú fejezetek, amelyekben Vim tényleg elmesél valamit (egy bulit, egy estét a tónál, egy zenekari próbát), de még ezek a fejezetek is elég kaotikusak és hiányoznak belőlük részletek (valószínűleg azért, mert a leírt epizódok többnyire piálással jártak együtt, úgyhogy a fiú emlékei töredékesek). És van nagyon sok mini-fejezet (egy mondat, néhány mondat, vagy egyetlen bekezdés), ami nem kapcsolódik szervesen a történethez, viszont ezekből a fejezetekből tudható meg leginkább, hogy Vim hogyan érez a mindenféle dolgokkal kapcsolatban.

Mert amúgy a felszínen (az emberi viszonyaiban) Vim hajlamos a cinikus és nemtörődöm kamasz figuráját hozni, és gyakran roppant fárasztó és okoskodós humorral reagál a dolgokra. Viszont abban a pillanatban, hogy egyedül marad a gondolataival (ami a bulik, zenekari próbák, stb. közben is sokszor megesik), előtör belőle a szabadon-asszociáló, borzasztóan érzelmes és érzékeny és (megmagyarázható és megmagyarázhatatlan) indulatoktól és dühtől fűtött poéta-dúvad – és az eredmény ilyenkor: képek, hangulatok, szavak szép és kaotikus szövevénye, amitől sírni támad kedvem. Nem azért, mert ez annyira tragikus vagy fájdalmas, hanem mert annyira pontos: annyira ilyen tud lenni a kamaszlét.

A regény hangulata, költőisége olyan, mint a Smashing Pumpkins zenéje. Mint mondjuk az 1979 c. számé, amitől szintén mindig olyan érzésem van: pont ilyen kamasznak lenni. Akkor is ilyen, ha én sose így voltam kamasz.

Egyébként bár a Smashing Pumpkins pont nem szerepel a regényben (szerepelhetne is akár – a történet 1992-ben játszódik), sok más zene és zenekar igen, Vim maga is játszik egy rockzenekarban, és a regény ritmusa is eléggé zenei. És Vim költői és asszociatív szóáradásait simán el tudnám képzelni valami melankolikusabb-féle rockzenekar dalszövegeiként.

És mondom – ez a hang, ez engem teljesen lenyűgöz.