Martin Walser: Túl a szerelmen

beyondlove.jpgWalser regényének nem-hőse igazi 20. századi tehetetlen kisember. Franz Horn valaha menő üzletkötő volt egy műfogsorgyártó cégnél, de a regény jelen idejében már nem megy valami jól a sora: a cégnél mindent elront, mindenről lemarad, mindenre rosszul reagál, semmiben sem érzi otthon magát, és úgy érzi, rég elment mellette az élet, meg a siker, meg a szerelem, meg a boldogság.

Franz Horn világa borzalmasan sivár – csupa külsőség, csupa udvariaskodás, csupa finom üzleti és családi játszma; „igazi” életnek már régóta nyoma sincs, és az öröm, az értelem, a személyiség mind elpusztul ebben a jóléti látszatéletben.

S ha már a látszatéleteknél tartunk: biztos nem véletlen az sem, hogy Horn egy műfogsorgyártó cégnél dolgozik – a hamis-udvarias mosolyoknak, összeszorított fogaknak, erőltetett vigyoroknak igen nagy szerepe van ebben a könyvben. És beszélhetünk persze a műfogsorok alapvető ellentmondásosságáról is: még a legtökéletesebb műfogsoron is látszik, hogy az nem igazi – és lehet, hogy pont a túlzott tökéletességről ismerszik fel, hogy nem az. Na de gyárthat-e egy cég természetesnek ható, kicsit összevissza, vagy kicsit nikotinsárga, vagy kicsit fogköves műfogsorokat? Naná, hogy nem. Úgyhogy ha már műfogsorra szorulunk (és a Walser által elég cinikus hangon emlegetett jóléti társadalomban előbb-utóbb úgyis mind arra szorulunk), akkor kénytelenek vagyunk beérni a tökéletes fogsorral. Ami kicsit sem igazi, s amivel igazi mosolyt sem lehet mosolyogni.

A regény jelen idejében tehát – ami egyébként csak pár nap története – már bőven a műmosolyok korában járunk. A történet mindössze annyi, hogy Horn műfogsorügyi szolgálati útra megy Angliába, ahol – immár: szokás szerint – semmi sem jön neki össze, aztán meg hazamegy Németországba. (Ahol persze még történik valami, de az sem jön össze.)

E pár nap alatt Horn mindenfélén gondolkodik, szabad-asszociációs jelleggel, és gondolatban végigéli a (már felbomlott) házassága és munkája utóbbi éveinek különösen fájdalmas, vagy bosszantó, vagy tehetetlen-dühítő, vagy zavarbaejtő eseményeit. Ezek sokszor apróságok: pl. hogy mindig milyen kibaszott udvarias Dr. Liszt, az új ifjútitán a vállalatnál, aki amúgy egy számító és aljas dög, de az udvariassága miatt lehetetlen fogást találni rajta. Vagy hogy mennyire idegesítő, hogy az összes családi veszekedés azzal végződik, hogy: nagyobb lakásba kéne költözni, mert itt nem férünk el.

Szóval – ezek amolyan mindennapi nyomasztások és játszmák. Értelmetlenek, sehova sem vezetők, és lázadni is csak értelmetlen és sehova sem vezető módon lehet ellenük. Mert Horn amúgy lázadni próbál – például az otthona magányában a tökéletes izomzatú főnökének egészségére issza aznapi hatodik sörét, direkt azért, mert a főnöke rühelli, hogy Horn egyre sörszagúbb és sörhasúbb. Horn lázadását természetesen nem látja a főnök – s ha látná is, csak elnézően mosolyogna, és baráti-manipulatívan megkérné Hornt, hogy ugyan legyen már tekintettel erre-meg-arra.

Kiút nincs, meg remény és esély se a valódi(bb)ra. Persze legalább Horn még próbálkozik – legalább még látja a sivárságot és értelmetlenséget, míg mások remekül elvannak a mű-élettel. De hogy ki jár jobban, az más kérdés.