Most már olvastam Jennifer Egan összes könyvét (direkt beosztottam, mert nincs sok belőlük), és ez az első (egyetlen), amitől nem vagyok elájulva.

Persze még így is jó, például simán megfelel annak a rendkívül tudományos kritériumnak, miszerint jó könyv az, ami belemászik az álmaimba. És azért is jó, mert megvan benne minden, amit Egan műveiben szeretek. (Hogy mit szeretek bennük, azt leírtam régebben a többi könyvével kapcsolatban, és most kivételesen eltekintek az önismétléstől. [Illetve: e finom módszerrel bátorítanék mindenkit arra, hogy nézzen utána a régi posztjaimnak/rajongásaimnak.])

De az ájulás most elmaradt, és voltak dolgok, amik zavartak.

Például az, hogy a Look at Me sok (túl sok!) szereplőt vonultat fel, és sok (túl sok!) mindenről beszél. Ebben a tekintetben az Elszúrt idő nyomában-t előlegzi meg, csak abban a regényben Egan sokkal biztosabb kézzel bánik már mindennel, és ott a sok sosem lesz túl sok. Itt viszont úgy éreztem néha, hogy: minek ennyi mindenki ide? Muszáj mindent megpróbálni elmondani egy könyvben? Biztos, hogy belefér egy regénybe ennyi minden?

Az ennyi minden, a teljesség igénye nélkül: a nyilvános és privát identitások mibenléte, a kettő kapcsolata, összeegyeztethetősége és összeegyeztethetetlensége; a valóság és a nem-valóság (virtualitás, projekció, reprodukció, stb.) közötti viszony;  Amerika kulturális világuralma, amely alatt mindenki nyög; a kamaszkori elveszettségérzés, amely azért teli van reménnyel meg a titkos gondolattal, hogy még lesz egy egész élet mindenre; a máshol- és máskor-lét iránti örökös vágyakozás. Ez mind rém érdekes, csak – itt egyben sok.

A másik dolog: nekem ez a regény kissé önismétlőnek tűnt. Igaz, összevissza sorrendben olvastam Egan könyveit, nem időrendben, úgyhogy talán megzavar az, hogy előrefele meg visszafele is emlékszem a könyveire. De na, már legalább három könyvében olvastam, ahogy Egan arról a jellegzetes érzésről beszél kb. ugyanazokkal a szavakkal, amikor egy (általában igen fiatal, naiv, a teljességet azonnal akaró) szereplő, aki éppen mélyen benne van egy helyzetben és érzelemben, hirtelen gondolatban a jövőben találja magát, és ráébred a jelenkori állapot viszonylagosságára – hogy ami most fáj, az 20 év múlva már nem fog; hogy ami most valóság, az később emlék lesz.

Az egészen fantasztikus, hogy Egan mennyire pontosan meg tudja fogalmazni ezt az érzést (meg amúgy bármelyik érzést), és most is ugyanúgy beleborzongtam, mint amikor a többi könyvében találkoztam ugyanezzel, de mégis: zavart, hogy már láttam ezt, láttam ezt így. Látnék inkább olyat, amit még nem. Ahogy még nem.