Stephen Crane anti-westernje (vagy western-paródiája) az egyik örökös kedvenc novellám. Első pillantásra (vagy első olvasásra – a legvégéig) persze igazi westernnek tűnik ez: van benne jófiú, rosszfiú, fokozódó feszültség, a baljós csendet megtörő lövések, végső leszámolás, meg még tipikus vadnyugati söntés is, ami előtt – bár ez nincs megemlítve – ördögszekerek gurulnak mindenfelé a porban. Viszont Crane az összes vadnyugati hagyományt-klisét a visszájára fordítja, egyszerűen és ironikusan – s ez nekem nagyon tetszik.

Kezdjük mondjuk a novella eredeti címével, ami kellemesen vadnyugati hangzású – akárhány westernt el tudok képzelni efféle címmel és történettel, hogy „Ősellenség-haramia a városba érkezik” (nem is kell sokáig képzelődnöm persze, a Délidő c. film épp ilyesmiről szól). Itt viszont már a cím is a westernhagyomány ellen megy: nem veszedelmes bűnöző érkezik a városba (a városnak már megvan a maga rezidens banditája), hanem éppenséggel Yellow Sky rendőrbírójának, Jack Potternek az újdonsült felesége – egy hétköznapi, ártalmatlan nő, akinek még neve sincs a történetben, s akiről igazán nem lehet elképzelni, hogy sok vizet zavar majd a városban.

Aztán a történet: a novella valóban a friss házaspár városba érkezésének története. Jack Potter és felesége a San Antonió-i egybekelésük után vonaton igyekeznek Yellow Sky-ba. A feleség boldog, zavart, és izgatott – ahogy annak lennie kell. Ám Jack Potter, a városában köztiszteletnek örvendő rendőrbíró itt, az elegáns vagonban, a lekezelő vonatszemélyzet kényének-kedvének kiszolgáltatva egyáltalán nem érzi elemében magát. Boldog ő, és örül a feleségének, viszont az út során folyton azon aggódik, hogy mit szólnak majd otthon, Yellow Sky-ban a házasságához. A tépelődő, a személyzettel ügyetlenkedő Jack tehát egyáltalán nem úgy tűnik fel a történetben, ahogy azt egy kemény, rettenthetetlen, igazságos vadnyugati jófiútól várnánk – hanem mint egy egyszerű, ideges ifjú férj.

S ahogy a házaspár közeledik Yellow Sky-hoz, a feszültség – westernhez méltóan, de megint csak ironikusan – egyre fokozódik. Jack azon mereng, hogy hogyan suvassza majd gyorsan haza a feleségét, elkerülve a kíváncsiskodó városiak harsány, zavarbaejtő gratulációit; a feleség meg feltehetően az előtte álló új életen tűnődik.

Ám míg Jack és neje hazafelé tartanak, a városban szintén feszült helyzet alakul ki – a helyi rosszfiú, Scratchy Wilson, éppen megint ittasan rója a kihalt utcákat, és vérre szomjazik. Jack volna az egyetlen, aki megállíthatná – és Jack és Scratchy valóban szembetalálkoznak a történet legvégén. Igen – eljött a leszámolás órája. A fegyverrel hadonászó, részeg Scratchy Wilson (akinek egyéb rosszfiú-tulajdonságaira nem derül fény) és az eleddig kissé határozatlannak tűnő Jack Potter szemtől szembe állnak egymással – a háttérben pedig ott az ifjú feleség.

A végzetes találkozás a világ valószínűleg legantiklimaktikusabb leszámolásával ér véget – és az egész így szerintem csodásan agyas és vicces. Csodásan agyas, mert amíg a végére nem érünk, Stephen Crane simán elhiteti, hogy tényleg westernt olvasunk. És vicces, mert az valahogy mindig az, amikor nem azt kapjuk, amit várunk.

(A novella magyarul megjelent a Vadnyugat c. kötetben, ami jó régen jelent meg, úgyhogy fogalmam sincs, mennyire könnyen beszerezhető. Angolul viszont sokfelé megtalálható, például itt.)