Bob Nelson könyve a kedvenc fajta non-fictionöm: semmi olyat nem mond, amit eddig ne tudtam volna, viszont remekül összefoglalja mindazt, amit eddig is tudtam. És ezt valóban nem kritikának szánom – igen hasznos néha, amikor valaki más rendszerbe foglalja az összevissza-elméleteimet és rendszerezetlen gondolataimat – jelen esetben arról, hogy hogyan lehet jó(l) dolgozni.

Merthogy ez a könyv egy laza, egy-két óra alatt elolvasható (ön)motiváló olvasmány, ami arról szól, hogy hogyan tehetjük jobbá, kielégítőbbé a munkánkat. Nelson alapfeltevése, hogy ma a legtöbb helyen azt kívánják a munkavállalóktól, hogy ne egyszerűen azt csinálják, amit mondanak nekik (vagy ami konkrétan benne van a munkaköri leírásukban) – hanem hogy a legjobb tudásuk és legjobb belátásuk szerint csinálják meg azt, amit kell, anélkül hogy erre külön felkérnék őket.

A könyv pedig arról szól (átlag-munkavállalói, nem menedzseri szemszögből), hogy hogyan felelhetünk meg ennek a ki nem mondott elvárásnak, s hogy miért lesz az jó nekünk, ha megfelelünk neki. Persze mellékesen a cégnek is jó lesz ez – sőt, Nelson szerint két, egyforma szolgáltatást, terméket, akármit kínáló, és egyébként is minden tekintetben hasonló vállalat közül gyakran az lesz sikeres, ahol olyan emberek dolgoznak, akik azt teszik, amit tenni kell, nem pedig kizárólag azt, amit előírnak a számukra.

Ami a megfelelés hogyanját illeti: az írónak nincsenek igazán elvetemült gondolatai – mondom, tényleg semmi olyat nem ír, ami ne lenne ösztönösen is tudható. A lényeg egy mondatban összefoglalható: vállaljunk felelősséget a munkánkért, annak minden részletéért – és mellesleg ne kérjünk engedélyt arra, hogy jól végezzük a munkánkat.

S hogy egy kicsit jobban kifejtsem – Nelson olyanokat mond például, hogy ne féljünk hülyeségeket kérdezni; gondoljunk ki módokat arra, hogy hogyan lehetne valamit jobban csinálni; közelítsük meg a problémákat újszerű módon, mert ezek mind segítenek abban, hogy jobb munkát végezzünk. De persze a szerző is tudja, hogy a zseniális, korszakalkotó, újító ötleteinket nem mindenki fogja lelkesen fogadni, meg azt is tudja, hogy a hülye kérdések néha tényleg csak hülye kérdések, és nem azt jelzik, hogy a kérdés feltevőjének valami olyasmi jutott eszébe, ami még soha senki másnak – és örülök, hogy nemcsak egyszerű (és amúgy példákkal bőségesen illusztrált) jó tanácsokkal jön, hanem azt is végigveszi röviden, hogy mi tarthat vissza minket attól, hogy ilyen módon dolgozzunk. Röviden: a félelem („mi lesz, ha elcseszem?”, „félek, hogy azt csinálni, amit kell – nemcsak azt, amit mondanak – nem is könnyű”), a frusztráció („senki nem támogat felülről”, „nem rendelkezem a kellő képességekkel”), és a (régebbi) kudarcérzés („egyszer már megpróbáltam önállóan dolgozni, és hibáztam”, „mindig elszúrom, ha valami újba kezdek”).

Nelsonnak persze ezekre a helyzetekre is van valami gyors-tanácsa – de a kedvencem az, hogy egy helyütt azt javasolja, hogy ha valaki folyamatosan efféle félelmekkel küzd, akkor lehet, hogy jobban teszi, ha olyan munkahelyet keres magának, ahol konkrétabb kívánalmaknak kell megfelelnie, nem pedig csak annak, hogy csináld meg, amiért alkalmaztunk. És nem ironikusan értem, hogy ez a kedvencem – valószínűleg tényleg nem mindenki tud/akar/szeret így dolgozni, és Bob Nelson szerint ez is teljesen oké. (Szerintem is az.)

Egyébként az én (amúgy igencsak amerikai-centrikus) ízlésemnek meg értékrendemnek is kicsit túl amerikai ez a Bob Nelson-féle munkamódszer, munkamorál vagy micsoda – előfordul például, hogy titokban még mindig arra vágyom, hogy mondják meg, pontosan mit kell csinálnom, és én majd megcsinálom. De mostanság egyre inkább rájövök, hogy ez tényleg nem így működik. És ezt nem is bánom, mert minden értelemben jobban telik az idő, amikor magamnak találhatom ki, hogy pontosan mit kéne tennem és hogyan – és ez épp az a „jutalom”, amit Nelson is emleget. És bár ez a könyv kissé talán felszínes, alapvetően tetszik – mert tetszik ez a tipikusan-amerikai lényegre-törés és cselekvés-orientáltság, ami azzal a meggyőződéssel társul, hogy menet közben mindenki elcseszhet dolgokat. A lényeg a dolgok legjobb szándékkal csinálása – ami meg szerintem nem olyan rossz filozófia.