Gavin Extence: Az univerzum és Alex Woods - The Universe Versus Alex Woods

alexwoods.jpgA magam módján én is olyan vagyok, mint ennek a könyvnek a narrátora, Alex, aki szeret mindennek utánanézni (legalább háromszor), mindig az adott helyzethez leginkább illő szavakat akarja használni (ami nem mindig sikerül neki), és ha olyan helyre utazik, ahol még sosem járt, akkor a biztonság kedvéért az egész várostérképet memorizálja. Körülményes(kedő)? Az. Szimpatikus? Nekem igen.

Én például szeretem pontosan meghatározni, hogy egy tizenéves főszereplővel rendelkező, kamaszkori problémákkal (is) foglalkozó könyv vajon a rendes kamaszregény műfajába tartozik-e, vagy pedig a young adult műfajba. Ezt általában elég könnyen és gyorsan el lehet dönteni, bár vannak cseles YA-regények, amelyek elég ügyesen álcázzák saját YA mivoltukat, s egy darabig úgy tesznek, mintha nemcsak olcsó, egyszerű konfekció-megoldásokat kínálnának a kamasznyavalyákra. De egy idő után úgyis kiderül az olcsóság, és nem olvastam még olyan YA-regényt, amin végül ne húztam volna fel magam rettentően. Ennek ellenére időnként továbbra is olvasok efféle regényeket, abban reménykedve, hogy majd egyszer találok olyat is, amin nem fogom felhúzni magam.

Ezt a könyvet is hasonló indíttatásból olvastam el. Úgy sejtettem, ez YA lehet, meg valahonnan rémlett a címe, meg amúgy is, van annak már legalább két hónapja, hogy utoljára kamaszkönyvet olvastam, szóval már hiányzott az ilyesmi, úgyhogy amikor véletlenül megláttam egy könyvesboltban, megvettem, hogy újabb próbát tegyek ezzel a műfajjal. De a vágyam, hogy előbb-utóbb találok egy olvasható YA-könyvet, ezúttal is kielégítetlen maradt – mivel elég hamar kiderült, hogy ez a regény nem YA.

Ez egy igazi, őszinte, borzasztóan vicces, abszurd, szerethető és – sokszor a legártatlanabb, legváratlanabb pillanatokban is – roppant szívszorító/megható kamaszregény. Az egyik kritikában, amiből a könyvben idéznek, azt írták, hogy olyan ez a könyv, hogy a végén azon kapja magát az ember, hogy a párnájába zokogva olvassa az utolsó oldalakat, hajnal kettőkor, egy munkanap éjszakáján, mert egyszerűen muszáj megtudnia, hogyan lesz a vége. Ez persze biztos túlzás, gondoltam én, de azért úgy időzítettem a dolgot, hogy lehetőleg hétvégén, és ne nyilvános helyen érjek a könyv végére, elkerülendő mind a hajnali kettőig ébrenlétet, mind pedig azt, hogy a villamoson érjen az a pillanat, amikor nem tudom tovább kontrollálni magamat. Utólag azt mondom, valóban szükség volt a körültekintő időzítésre, mert ez tényleg egy roppant érzelmes könyv (nemcsak a vége), viszont kicsit sem érzelgős, és nem hazug.

De hogy ne csak folyton az érzelmekről legyen szó, röviden elmesélem azt is, miről szól a regény, és hogy miért jó. A főszereplő tehát a címbeli Alex Woods, aki – mint minden kamaszregény-főszereplő – igazi furasrác. Furák a családi viszonyai (apja nincs; az anyja pedig faluszerte ismert kártyajósnő és ezoterikusbolt-vezető); fura dolgok iránt érdeklődik (meteorok és meteoritok; neurológia); és fura életmódot folytat (reggelente meditál és minden tekintetben tiszta életet él). Alex természetesen nem tartozik az iskola legnépszerűbb diákjai közé, sőt. Magányosan és kiközösítve tengeti a napjait, de aztán egy napon megismerkedik a mogorva-goromba öregemberrel, Mr Petersonnal, és valahogy úgy alakul, hogy ők ketten összebarátkoznak, és az elkövetkező évek során mindketten igen sokat tanulnak a másiktól. Olyan dolgokat például, hogy mit jelent helyesen cselekedni; vagy hogy hogyan lehet elfogadni a halált; vagy hogy mit jelent a barátság meg a bizalom meg az őszinteség; vagy hogy miért jó Kurt Vonnegut könyveit olvasni.

Persze ahhoz, hogy ez az egész ne tűnjön borzasztó szentimentálisnak, nálam tehetségesebb íróra van szükség, és szerencsére Gavin Extence tehetségesebb nálam. És nem véletlenül emlegettem az előbb Vonnegutot. Egyrészt Alex és Mr. Peterson igen sok időt töltenek azzal, hogy el- és újraolvassák és értelmezik Vonnegut könyveit (meg más abszurd-humanista regényeket), és a vonneguti „filozófia” és látásmód igencsak fontos a könyvben. Másrészt pedig a regény maga is emlékeztet Vonnegut könyveire – a felszínen végtelenül egyszerűnek tűnik mindaz, amiről a történet szól; a főszereplő szinte már fájdalmasan együgyű/naiv; a végső „tanulság” pedig olyan, hogy azt még egy kiscsoportos ovisnak sem kellene külön magyarázni, mert annyira egyértelmű. De ez csak a felszín és amúgy is, ahogy arról Alex is elgondolkodik Vonnegutot olvasva: tényleg olyan marha egyszerűek ezek az egyszerűnek kinéző dolgok? Valószínűleg nem.

Ha még most is az okoskodós-cinikus (cinizmussal kísérletező) korszakomban lennék, amikor egyebek mellett azon is komolyan gondolkodtam, hogy végül is szeretem-e Vonnegutot és a Vonnegut-féle abszurd-keserű-hülyéskedős humanizmust, akkor most azon is gondolkodnom kéne, hogy ezt a regényt szeretem-e. De Vonneguttal kapcsolatban már egy ideje nincsenek kétségeim. És ezzel a regénnyel kapcsolatban sincsenek. Szép és valódi; látszólag egyszerű, de nem egyszerűsítő – ennél többet nem is kívánok egy könyvtől.

És mellesleg nagyon örülök, hogy az író azt mondta az interjúban, amit a kötet végén leközöltek, hogy nem tervez folytatást. Örülök, hogy léteznek még különálló történetek, és hogy vannak írók, akik a végén ott tudják (merik) hagyni az immár 18 éves főszereplőjüket a nagy bizonytalanban – amikor még annyi minden lehet, és annyi minden lesz is.