Kia Corthron: Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! - Splash Hatch on the E Going Down

splash-hatch.jpgKia Corthron drámája egy harlemi család életébe nyújt bepillantást. A főszereplő a 15 éves Thyme, aki tiszta kitűnő az iskolában, imád olvasni, és a fő hobbija a környezetvédelem. És mellesleg gyereket vár a 18 éves „férjétől”, Errytől, akivel a szülői ház egyik szobájában, a lány hajdani gyerekszobájában éldegélnek együtt. A cselekmény Thyme terhességének harmadik hónapjától a gyerek megszületése utáni kb. hatodik hónapig tart – és ez alatt az egy év alatt igen sok minden történik, nem is annyira Thyme-mal, inkább azokkal, akik a környezetében élnek. A legjobb barátnője például, aki szintén 15 éves és már van egy gyereke, végigéli a második terhességét is, és közben egyre újabb és újabb férfiakkal kavar; Erry pedig új munkahelyet talál, ahol egész jól keres, és ahol hat hónap után még egészségbiztosítást is fizetnek utána – ami jól is jön, mivel kiderül, hogy a munka, amit végez, durván egészségkárosító hatású.

Miközben Thyme körül zajlik az élet, és egyes szereplőkkel igen tragikus dolgok esnek meg, a lány mintha sok mindent nem fogna fel igazán – ő vígan elvan a könyveivel, a környezetvédelmi mániáival, meg a tervezgetéssel, hogy hogyan szüljön és mi legyen majd a gyereke neve. Nem arról van szó, hogy Thyme érzéketlen vagy gonosz, inkább azt mondanám, hogy 15 évesen még igencsak gyerek, mint ahogy gyerek a barátnője és a férje (aki igazából nem a férje) is – és úgy is viselkednek. (Bár a dráma végére Thyme nagyjából felnőtté válik.)

A darab elég hangsúlyos (de szerencsére nem túl szájbarágósan előadott) mondanivalóval rendelkezik, és azt vizsgálja, hogy miért és hogyan termelődik újra minden generációban az, ami egyszer valamikor el lett szúrva. A drámában tényleg szerepel egy metrós történet, amelyben valaki kívül marad a bezáródó ajtón, de a cím természetesen szimbolikusan is értelmezhető: vannak döntések, vagy egyszerűen csak megtörténnek dolgok, amelyek után a korábban még elérhető lehetőségek nem lesznek többé elérhetőek, és maximum annyit tehet valaki, hogy megpróbálja kitalálni, mikor és hol cseszett el valamit. (Az eredeti cím amúgy másféleképpen szimbolikus, de mivel magyarul olvastam, én most maradok a magyarnál.)

Thyme barátnője például ezt mondja egyszer, egy önreflexív pillanatában:

„Kár, hogy nem vagyok állhatatos, kár, hogy ilyen könnyen kapható vagyok. Kár, hogy már tizenhárom évesen el kellett kezdenem dugni! Hát igen. Meg neked is.”

Mire a rettentő öntudatos és tudálékos Thyme így felel:

„Tévedés. Tizenhárom évesen még csak randiztam Erryvel, és igenis vártunk, amíg nem voltunk biztosak magunkban. Majdnem egy évet.”

De hiába várt Thyme és Erry majdnem egy évet – a lány, aki amúgy egész jó családi háttérrel és támogatással rendelkezik, tehát simán mehetett volna egyetemre és nem lett volna feltétlenül muszáj egész életében gyerekeket csinálnia, ugyanabban a helyzetben van, mint kevésbé szerencsés hátterű barátnője. És teljesen mindegy, hogy Thyme (állítólag) nem azért lett terhes, mert Erry nem volt hajlandó gumit húzni, hanem azért, mert egy alkalommal ügyetlenül bántak az óvszerrel – a végeredmény ugyanaz, és nagyjából biztosra vehető, hogy Thyme most már sose fog egyetemre menni, és hogy a környezetvédelmi erőfeszítései ezentúl kimerülnek majd abban, hogy elmegy kukákat borogatni valamelyik menőbb, fehérek lakta városrészbe, ezzel a meglehetősen ügyetlen módszerrel próbálva felhívni az emberek figyelmét arra, hogy Harlemben még kukák sincsenek, és mindenütt áll a szemét.

Annak ellenére egyébként, hogy a dráma olyan témákkal foglalkozik, amik talán tényleg tipikusnak mondhatók (pl. Thyme és a barátnője egyik beszélgetéséből kiderül, hogy rajtuk kívül is sok 15 éves terhes lány van az iskolában), a szereplők a legkevésbé sem típusfigurák, és a viselkedésük, a viszonyaik és az érzelmeik ábrázolása igen árnyalt. És gyakran rettentően szívfájdító látni ezeket az érzelmileg teljesen éretlen, viszont a „felnőtt-játszmákban” sokszor ijesztően ügyes tizenéveseket, amint felnőtt-problémákkal próbálnak megbirkózni – és ez általában bőven meghaladja az erejüket.

Csak egy példa: Thyme a millió éve házas, kiábrándult, a szexet már csak nyűgnek tekintő nők gyilkos precizitásával szabályozza, hogy mikor élnek nemi életet Erryvel (csak csütörtökön – mert ha túl sokszor csinálnák, akkor folyton mosni kellene az átizzadt lepedőket, ami túlságosan környezetszennyező), érzelmileg viszont (még) annyira gyerekes és énközpontú, hogy képtelen megérteni, miért találja a funkcionális analfabéta Erry sértőnek és dühítőnek, amikor ő mintegy mellékesen felajánlja, hogy segít neki végigolvasni egy néhány oldalas munkavédelmi brosúrát, mondván, hogy sima ügy, öt perc az egész. (A későbbi eseményeket ismerve kegyetlenül ironikus, hogy ezt a brosúrát végül senki nem olvassa végig.)

Annak ellenére egyébként, hogy a drámában semmi komikus nincs, ez mégsem egy sötét-lehúzó, búbánatos darab, mert a szereplők mindig valami irigylésre méltó természetességgel fogadják, ami történik velük. (Egyszer régen láttam egy filmet, a címe az volt, hogy Úgy szeretem így. Egy latin-amerikaiak által lakott, talán bronxi környéken játszódott – ott sem volt éppen túl napsugaras az élet, mégis úgy emlékszem rá, hogy inkább életigenlő, semmint búvalbélelt hangulatú film volt. Na, ennek a drámának is ilyesmi a hangulata.)

(A színmű megtalálható a Titkosírás - Mai amerikai drámák c. kötetben.)