Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél - So the Wind Won't Blow It All Away
A regény története egy talán sosem-volt (de mostanra már mindenképpen eltűnt) Amerikában játszódik, nem sokkal a II. világháború után; az események középpontjában pedig egy esős, komor februári nap áll, amikor valami szörnyű baleset történt. Azt csak a történet végén tudjuk meg, hogy pontosan mi és hogyan történt ezen a napon, az viszont már az első oldalakon kiderül, hogy valami olyasmi, ami örökre megváltoztatta az akkor kiskamasz elbeszélő életét – ami miatt a narrátor még most, évtizedekkel később is folyamatosan azon gondolkodik, hogy minden más lett volna, ha a baleset előtti napon inkább egy hamburgert vesz a pénzéből.
Hogy pontosan mennyire traumatikus élmény érte akkor az elbeszélő-főszereplőt, az sejthető abból is, hogy a folyamatos utalgatásokat leszámítva nagyon sokáig képtelen elmondani, mi történt konkrétan – helyette inkább az előző nyárról beszél, vagyis egyetlen napról 1947 nyarán, ami mintha az összes nyári nap sűrítménye lenne. Aznap a kissrác azt csinálta, amit bármelyik másik nyári napon – kiment horgászni; meglátogatta a közelben lakó alkoholista ismerősét, akitől az üres sörösüvegeket szokta begyűjteni; benézett a tóparton élő öregemberhez, akitől rajta kívül a környék összes kiskölyke félt, mert a férfi állítólag gyerekeket evett; aztán várta, hogy szokás szerint felbukkanjon a házaspár, akik minden este egy furgonnyi bútorral érkeztek, és berendezték a maguk nappaliját és konyháját a tóparton, mielőtt horgászni kezdtek volna. S miközben a főszereplő a szokásos, ártatlan nyári tevékenységeit űzi, a még régebbi múltra is visszatekint, és végigveszi a gyerekkora összes fontosabb eseményét és emlékét.
Az egész történetet belengi valami bájos-szomorkás (de csöppet sem szirupos) nosztalgia, ami nem is meglepő, mivel – ha mindenáron meg akarom magyarázni – a regény az ártatlanság elvesztéséről, a kényszerű vagy esetleg túl korai felnövésről szól, s a narrátor szíve szerint valószínűleg örökre 1947 nyarán élne, amikor ugyan korántsem volt minden idilli (annyi kiderül, hogy a kissrác gyerekkora messze van az „ideálistól”), viszont a világ még tele volt érdekes vagy különc emberekkel, akiktől mindig lehetett tanulni valamit (például hogy a paradicsom akkor a legfinomabb, ha megborsozzuk); a vágyakat és gondolatokat még nem uniformizálta a tévé; és még nem történt semmi olyasmi, amit jóvá ne lehetne tenni.
Azt hiszem amúgy, hogy ez a nagyon színes, vonzóan-bizarr világ (vagy Amerika), amiről Brautigan ír, sosem létezett. De végül is pont az a lényeg, hogy Brautigan képzelőereje és humora segít színesnek és gazdagnak látni azt az Amerikát, ami a valóságban biztosan sokkal sivárabb, szomorúbb, lepusztultabb hely lehetett. Én meg nagyon szívesen éltem volna ebben a sosem-volt Amerikában, ahol emberek nappalit építenek a tóparton minden este. Vagy abból élnek, hogy kartondobozban finom, hűvös, frissen tartott gilisztákat adnak el a horgászoknak. Vagy ahol úgy próbálják feldolgozni a nagyon is szörnyű dolgokat, hogy minden létező információt összegyűjtenek a hamburgerekről (és nemcsak megeszik őket).
Hogy pontosan mennyire traumatikus élmény érte akkor az elbeszélő-főszereplőt, az sejthető abból is, hogy a folyamatos utalgatásokat leszámítva nagyon sokáig képtelen elmondani, mi történt konkrétan – helyette inkább az előző nyárról beszél, vagyis egyetlen napról 1947 nyarán, ami mintha az összes nyári nap sűrítménye lenne. Aznap a kissrác azt csinálta, amit bármelyik másik nyári napon – kiment horgászni; meglátogatta a közelben lakó alkoholista ismerősét, akitől az üres sörösüvegeket szokta begyűjteni; benézett a tóparton élő öregemberhez, akitől rajta kívül a környék összes kiskölyke félt, mert a férfi állítólag gyerekeket evett; aztán várta, hogy szokás szerint felbukkanjon a házaspár, akik minden este egy furgonnyi bútorral érkeztek, és berendezték a maguk nappaliját és konyháját a tóparton, mielőtt horgászni kezdtek volna. S miközben a főszereplő a szokásos, ártatlan nyári tevékenységeit űzi, a még régebbi múltra is visszatekint, és végigveszi a gyerekkora összes fontosabb eseményét és emlékét.
Az egész történetet belengi valami bájos-szomorkás (de csöppet sem szirupos) nosztalgia, ami nem is meglepő, mivel – ha mindenáron meg akarom magyarázni – a regény az ártatlanság elvesztéséről, a kényszerű vagy esetleg túl korai felnövésről szól, s a narrátor szíve szerint valószínűleg örökre 1947 nyarán élne, amikor ugyan korántsem volt minden idilli (annyi kiderül, hogy a kissrác gyerekkora messze van az „ideálistól”), viszont a világ még tele volt érdekes vagy különc emberekkel, akiktől mindig lehetett tanulni valamit (például hogy a paradicsom akkor a legfinomabb, ha megborsozzuk); a vágyakat és gondolatokat még nem uniformizálta a tévé; és még nem történt semmi olyasmi, amit jóvá ne lehetne tenni.
Azt hiszem amúgy, hogy ez a nagyon színes, vonzóan-bizarr világ (vagy Amerika), amiről Brautigan ír, sosem létezett. De végül is pont az a lényeg, hogy Brautigan képzelőereje és humora segít színesnek és gazdagnak látni azt az Amerikát, ami a valóságban biztosan sokkal sivárabb, szomorúbb, lepusztultabb hely lehetett. Én meg nagyon szívesen éltem volna ebben a sosem-volt Amerikában, ahol emberek nappalit építenek a tóparton minden este. Vagy abból élnek, hogy kartondobozban finom, hűvös, frissen tartott gilisztákat adnak el a horgászoknak. Vagy ahol úgy próbálják feldolgozni a nagyon is szörnyű dolgokat, hogy minden létező információt összegyűjtenek a hamburgerekről (és nemcsak megeszik őket).
