Jó rég nem olvastam már Agatha Christie-könyvet, de emlékszem, hogy amikor sokat olvastam tőle (tizenévesen), mindig jobban kedveltem a Poirot-történeteket, mint a Miss Marple-féléket. Erről a regényről eredetileg egyáltalán nem tudtam, hogy miféle, viszont tetszett a címe, és az gyakran épp elég ahhoz, hogy el akarjak olvasni egy könyvet, úgyhogy természetesen ezt is elolvastam, annak ellenére, hogy, mint kiderült, ez Miss Marple-történet. És tetszett is, bár ez nem annyira Miss Marple érdeme, hiszen az éles eszű, mindig mindenkiről rosszat feltételező, ugyanakkor cseppet sem cinikus hölgyet, aki itt is csak úgy mellékesen oldja meg a rejtélyt, aligha nevezhetném a könyv legfontosabb szereplőjének.

A legfontosabb szereplő maga Bertram Szálló, a jó hírű, szolidan elegáns, századeleji hangulatot idéző, árasztó és újrateremtő (luxus)szálloda – elszegényedett, ám a látszatra nagyon is adó arisztokraták, elvarázsolt egyházi személyiségek és egy kis (tán sosem-volt dolgok iránti) nosztalgiára vágyó idős hölgyek és urak kedvelt szálláshelye. A szálló igazi szimulákrum-világ, egy kis Disneyland az 50-es évek Angliájában – itt minden hamisítvány, másolat, vagy élő vagy élettelen díszlet: a világ legtökéletesebb szobalánya valójában nem is szobalány, hanem színésznő; a hajdan jobb napokat látott előkelőségek az ötven évvel korábbi áron kapják a teát, hiszen a bevételkiesést bőven kompenzálják azzal, hogy jelenlétükkel arisztokratikus légkört teremtenek a szállóban; a hotel által nyújtott valódi luxus úgy van megcsinálva, hogy az még véletlenül se tűnjön luxusnak; és – bár ez nincs leírva – még az is lehet, hogy a mindenki által magasztalt vajas sütemények és igazi piros eperlekvárok is műanyagból vannak.

Az valószínűleg még az igazi századelős-angliás (vagyis feltehetően békésebb és barátságosabb korban játszódó) regényekben is meglehetősen ritkán fordul elő, hogy valaki csak úgy, puszta emberbaráti szeretetből vagy a nosztalgia kedvéért fenntartson egy hotelt, nemhogy az ötvenes években, amikor javában pusztul a világ (a bűnözés elárasztja Angliát, a kezelhetetlen fiatal leányzók hosszúhajú zenészekért vagy holmi autóversenyzőkért rajonganak, és jóformán az egész országban nem lehet egy tisztességes, józan mintázatú konyharuhát kapni), így természetesen hamar felvetődik a kérdés a Bertram Szállóban időző Miss Marple-ben és a rendőrség egyik nyomozócsoportjában is, hogy vajon miért éri meg valakinek az, hogy újrateremtse az 1900-as évek Angliáját. S ahogy szaporodnak a furcsa esetek a Bertram Szálló környékén (egy szórakozott vendégnek nyoma vész; a környéken egyre gyakrabban bukkannak fel nem odaillő alakok; stb.), szép lassan kiderül, hogy a hotel tökéletes felszíne alatt mindenféle titkos üzelmek folynak, és persze történik egy gyilkosság is, bár az engem kevéssé érdekelt.

Egyébként sem a gyilkosságok kedvéért olvasok krimit, amikor néha krimit olvasok, ebben a könyvben meg aztán valóban elég kevéssé hangsúlyos a krimiszál. Inkább csak sok kis rejtély van, amelyek gyakran egészen antiklimaktikus módon oldódnak meg, szóval az biztos, hogy a Bertram Szálló nem a világ legizgalmasabb detektívregénye. De ez nem baj, mert cserébe viszont eszméletlenül erős és különlegesen baljós atmoszférája van – a főszereplő hotel valóban olyan, mintha élne, és bár konkrétan semmi végzetes nem történik a falai között (csak a közelében), a frászt hozza rám a titokzatos idegenségével és a mű-valóságával.

Agatha Christie amúgy nemcsak a hangulatfestésben jó, hanem úgy általában is remekül ír. Élvezet olvasni a finoman-jellemábrázoló, bájosan körülményeskedő angol-vidéki-kisasszonyos mondatait, meg úgy általában azt, ahogy az 50-es évekbeli Angliáról ír, ami egészen más, mint a szálloda által megidézett 1900-as évekbeli Anglia. És mellesleg úgy ír a Bertram Szálló csodálatos, valódi eperlekvárjáról is, hogy kedvem lenne most azonnal megkóstolni – már ha létezne olyan.