Henry James: Maisie tudja - What Maisie Knew
Legutóbb, a Daisy Miller kapcsán némiképp naivan és önelégülten írtam-gondoltam, hogy ugyan már, nem is nehéz Henry James angolul. Ezzel a regénnyel viszont most rendesen megszenvedtem és igencsak nehéznek találtam. Persze ha a nyelvi problémáimtól eltekintek (amelyektől amúgy elég nehéz eltekintenem, mert – angolul is – rég elszoktam már attól, hogy jóformán minden egyes mondatot minimum kétszer kelljen elolvasnom ahhoz, hogy felfogjam, s mivel ezt a regényt többnyire valahogy így olvastam, rettentő nehéz volt magára a könyvre figyelnem), akkor a lényeg valami olyasmi, hogy jó ez a könyv. (Egyébként az is lehet, hogy a bonyolult nyelvezet és a nehezen értelmezhetőség elengedhetetlenül hozzátartoznak a regényhez.)
A történet főszereplője az ártatlan kislány, Maisie, aki pénzsóvár, kissé túlságosan is élénk társasági-szerelmi életet élő és meglehetősen laza erkölcsökkel bíró szülei válása után abban a helyzetben találja magát, hogy az év egyik felét az anyjánál, a másik felét pedig az apjánál tölti. A szülők nemigen törődnek Maisie fejlődésével-nevelésével, inkább csak azzal vannak elfoglalva, hogy a számukra kijelölt időszakban a másik szülő ellen uszítsák a lányukat. Aztán egy idő után már ezzel sem foglalkoznak, s inkább azon kezdenek mesterkedni, hogy a hat hónap leteltével hogyan érjék el, hogy Maisie a másiknál maradjon, s ne nekik kelljen úgy csinálniuk, mintha érdekelné őket a gyerekük sorsa. Maisie-t tehát ide-oda pakolgatják, a szülők meg közben folyamatosan új kapcsolatokba és kalandokba bonyolódnak. A történet arról szól, hogy mi lesz ilyen körülmények között Maisie-ből, akit a környezetében élő felnőttek hol az idiotizmus határát súrolóan buta és értetlen gyereknek, hol pedig számító kis minifelnőttnek tartanak. (A regény egyik érdekessége amúgy az, hogy ezt időnként valóban nem valami könnyű eldönteni.)
Ami nekem nagyon tetszik a regényben, az az, hogy Henry James remek képet ad mind a 19. századi elit (vagy inkább elitkedő) társaság viszonyairól, mind pedig arról, hogy mi zajlik az elhanyagolt Maisie tudatában. Úgy rémlik, ezt a könyvet gyakran dicsérik azért, hogy nagyon jól ábrázolja a dolgokat E/3-as, külső, mindentudó narrátort használva, viszont gyermeki-belső-naiv nézőpontból, és ahogy ezt James megcsinálta, az tényleg szuper.
Ami szintén jó, hogy Henry James itt sem moralizál (azt maximum én szoktam a könyvei kapcsán), és sokszor rém ironikusan ír. Az utóbbi egy-két hónapban három könyvét olvastam, és egyre inkább úgy gondolom, hogy a szerző igen figyelemreméltó humor- és iróniaérzékkel rendelkezik. Ezt persze elég sikeresen rejti el/csomagolja be a tizenhatszorosan összetett, mondatonként nagyjából harminc közbevetést tartalmazó, végtelen hosszú és gyakran egészen idegborzolóan túl-stilizált mondataiba, de megéri értelmezni a mondatait, mert gyakran tényleg mulatságosak, csípősek, szellemesek – tehát szerintem szó sincs arról, hogy James holmi öntetszelgő stiliszta lenne, hanem mond is valamit. Azt persze nem állítom, hogy nekem minden egyes mondatát sikerült értelmeznem, vagy hogy mindhez volt türelmem, mert dehogy volt, de ez kizárólag az én hibám, és akkor is azt gondolom, megéri a dolog.
Gyanítom egyébként, hogy igen sok apró részlet mellett elmentem most a türelmetlenségem miatt, de azért az így is nyilvánvaló, hogy a könyv jó, Henry James meg jól és rettentő tudatosan ír. És biztos elolvasom majd további könyveit is, hiszen én is szeretek időnként tizenhatszorosan összetett, mondatonként nagyjából harminc közbevetést tartalmazó, végtelen hosszú és gyakran egészen idegborzolóan túl-stilizált mondatokat írni – s bár én természetesen sosem leszek Henry James, azért valamit biztosan tanulhatok tőle arról, hogyan (is) lehet írni.
A történet főszereplője az ártatlan kislány, Maisie, aki pénzsóvár, kissé túlságosan is élénk társasági-szerelmi életet élő és meglehetősen laza erkölcsökkel bíró szülei válása után abban a helyzetben találja magát, hogy az év egyik felét az anyjánál, a másik felét pedig az apjánál tölti. A szülők nemigen törődnek Maisie fejlődésével-nevelésével, inkább csak azzal vannak elfoglalva, hogy a számukra kijelölt időszakban a másik szülő ellen uszítsák a lányukat. Aztán egy idő után már ezzel sem foglalkoznak, s inkább azon kezdenek mesterkedni, hogy a hat hónap leteltével hogyan érjék el, hogy Maisie a másiknál maradjon, s ne nekik kelljen úgy csinálniuk, mintha érdekelné őket a gyerekük sorsa. Maisie-t tehát ide-oda pakolgatják, a szülők meg közben folyamatosan új kapcsolatokba és kalandokba bonyolódnak. A történet arról szól, hogy mi lesz ilyen körülmények között Maisie-ből, akit a környezetében élő felnőttek hol az idiotizmus határát súrolóan buta és értetlen gyereknek, hol pedig számító kis minifelnőttnek tartanak. (A regény egyik érdekessége amúgy az, hogy ezt időnként valóban nem valami könnyű eldönteni.)
Ami nekem nagyon tetszik a regényben, az az, hogy Henry James remek képet ad mind a 19. századi elit (vagy inkább elitkedő) társaság viszonyairól, mind pedig arról, hogy mi zajlik az elhanyagolt Maisie tudatában. Úgy rémlik, ezt a könyvet gyakran dicsérik azért, hogy nagyon jól ábrázolja a dolgokat E/3-as, külső, mindentudó narrátort használva, viszont gyermeki-belső-naiv nézőpontból, és ahogy ezt James megcsinálta, az tényleg szuper.
Ami szintén jó, hogy Henry James itt sem moralizál (azt maximum én szoktam a könyvei kapcsán), és sokszor rém ironikusan ír. Az utóbbi egy-két hónapban három könyvét olvastam, és egyre inkább úgy gondolom, hogy a szerző igen figyelemreméltó humor- és iróniaérzékkel rendelkezik. Ezt persze elég sikeresen rejti el/csomagolja be a tizenhatszorosan összetett, mondatonként nagyjából harminc közbevetést tartalmazó, végtelen hosszú és gyakran egészen idegborzolóan túl-stilizált mondataiba, de megéri értelmezni a mondatait, mert gyakran tényleg mulatságosak, csípősek, szellemesek – tehát szerintem szó sincs arról, hogy James holmi öntetszelgő stiliszta lenne, hanem mond is valamit. Azt persze nem állítom, hogy nekem minden egyes mondatát sikerült értelmeznem, vagy hogy mindhez volt türelmem, mert dehogy volt, de ez kizárólag az én hibám, és akkor is azt gondolom, megéri a dolog.
Gyanítom egyébként, hogy igen sok apró részlet mellett elmentem most a türelmetlenségem miatt, de azért az így is nyilvánvaló, hogy a könyv jó, Henry James meg jól és rettentő tudatosan ír. És biztos elolvasom majd további könyveit is, hiszen én is szeretek időnként tizenhatszorosan összetett, mondatonként nagyjából harminc közbevetést tartalmazó, végtelen hosszú és gyakran egészen idegborzolóan túl-stilizált mondatokat írni – s bár én természetesen sosem leszek Henry James, azért valamit biztosan tanulhatok tőle arról, hogyan (is) lehet írni.
