Nagyjából semmit sem tudtam e kötet válogatójáról és szerkesztőjéről – amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet és rutinból rákerestem Gertrude Gelbin nevére, semmi említésre méltót nem találtam, de persze nem is kerestem túl elszántan. Mindenesetre olvasás közben időnként elképzeltem magamnak egy, az angol és amerikai irodalomért és civilizációért feltehetően őrülten rajongó, tudálékoskodásra hajlamos nőt, ahogy 1960 körül ül valahol Berlinben, és szép gondosan, szeretettel (bár számomra nem mindig érthető szempontok alapján) összeállítja ezt az antológiát, amelyben kb. 400 év angol és amerikai irodalmából válogat. Aztán amikor befejeztem a könyvet, megint elkezdtem keresgélni, és ezúttal találtam a Google Bookson egy tanulmányt, amiből ugyan csak néhány oldal előnézet volt elérhető, de abból megtudtam, hogy a könyvet kiadó kelet-német Seven Seas Publishersnek mindenféle politikai agendái voltak, és hogy az efféle antológiákat is olyan szempontok alapján állították össze, hogy a szövegek lehetőleg passzoljanak mindenféle szocialista ideológiákhoz vagy ezek illusztrációjaként szolgáljanak. Most, hogy ezt tudom, már jobban értem, hogy Gelbin miért tett bele egyes szövegeket a könyvbe, de igazából azon kívül, hogy megdőlt a naiv kis elméletem Gelbinről mint lelkes bölcsésznőciről, más kárt nem szenvedtem, meg amúgy is, attól még, hogy ezt 50 évvel ezelőtt nagyon ideologikusnak meg nevelő vagy akármilyen célzatúnak szánták, ebben a könyvben épp elég jó szöveg van.

Vannak a könyvben regényfejezetek, versek, levelek és levélrészletek, részletek életrajzokból, önéletrajzokból, esszékből és politikai jellegű szövegekből. Vannak benne szövegek a hagyományos angol és amerikai kánon kihagyhatatlan szerzőitől (részlet a Rómeó és Júliából vagy a Waldenből, részletek Emily Brontë meg Jane Austen egy-egy művéből, élettől duzzadó-amerikai macsós vers Walt Whitmantől stb.), és vannak benne az én privát kánonomból eddig valamiért mindig kihagyott szövegek, amiket jó volt megismerni (sose gondoltam, hogy olvasok valaha olyan verset Whitmantől, ami tetszeni fog [ez nem az amerikai macsós verse volt, hanem egy másik]; és a Mark Twain önéletrajzából származó részlet elolvasásáig azt se gondoltam, hogy egyszer még érdekelni fog engem ez az író).

A könyv egyébként olyasféle nagy egységekből áll, mint pl. a szerzők gondolatai magukról, egymásról, a városukról, a pénzről, a nyelvről, a szerelemről stb. Minden egységbe kb. 8-10 töredék tartozik, a pár sorosoktól kezdve a pár oldalasokig, és a szerkesztő minden rész elején ad némi háttér-információt az adott egységben olvasható művekkel és a szerzőikkel kapcsolatban. (Még az is előfordul, hogy a háttér-információ hosszabb, mint maga a szöveg, amire vonatkozik. De hát, mondom, Gertrude Gelbin bizonyára kissé tudálékos lehetett, még ha nem is volt naiv bölcsésznőci.) Az pedig különösen érdekes, amikor egy szerző több fejezetben is megjelenik – Robert Burns pl. szerepel abban a részben, amiben önéletrajzokból vannak részletek és szerepel abban is, amiben az írók egymásról mesélnek, úgyhogy megtudhatjuk, hogy látta magát Burns és hogy látták őt mások (amúgy meglepően hasonlóan).

Persze nem minden szövegrészlet volt érdekes számomra (vagy azért, mert szerintem szerencsétlen volt a szövegválasztás, vagy mert egyáltalán nem érdekelt az írója), de jóval több volt, ami érdekes volt, mint ami nem. Vagy azért, mert már olvastam és szerettem, vagy azért, mert új volt számomra, és jó. Az Üvöltő szelek bármely véletlenszerűen kiválasztott oldalait pl. bármikor szívesen újraolvasom; az elképesztően magabiztos, optimista, elszánt hangú Függetlenségi nyilatkozatba most is – kb. hét-nyolc év után újraolvasva – beleborzongtam és ismét rájöttem, hogy miért is bírom annyira Amerikát; a Robert Browning és Elizabeth Barrett Browning közti szépséges levélváltást olvasva egészen meghatódtam (és közben elgondolkodtam, hogy A. S. Byatt vajon félig-meddig róluk mintázta-e a költőszereplőit a Mindenem c. regényében – de ennek nem néztem utána); és különösen érdekesnek találtam a pár száz évvel korábbi Londonnal meg a társasági szokásokkal kapcsolatos szövegeket (Defoe szövegét a nagy pestisjárványról; Samuel Pepys naplóbejegyzését az 1666-os londoni tűzvészről; egy levelet Lady Mary Wortley Montagutól, amiben a 18. századi London és Bécs erkölcsei közti különbségekről ír nagyon szórakoztatóan; Thomas Babington Macaulay írását a londoni kávéházakról; és Joseph Addison cikkét a londoni színházi modorról).

Szóval tetszett, és felkeltette az érdeklődésemet olyan szerzők iránt is, akiket eddig lazán ignoráltam. Persze nem ez a legjobb könyv, ha valaki „csak úgy” érdeklődik és szeretne valami „reprezentatív” mintát kapni az angol és az amerikai irodalomból. Ahhoz túl rövid, és amúgy is, mint említettem, a válogatás szempontjai gyakran nem irodalmiak. Hozzám hasonló angol és amerikai irodalom-mániásoknak viszont tudom ajánlani, ha véletlenül találnak belőle valahol egy példányt, mert tényleg sok jó részlet van benne.