Jonathan Safran Foer: Minden vilángol - Everything is Illuminated

Meglepődtem, hogy ez a könyv ennyire jó. Tavaly olvastam Foer második, ennél szerintem híresebb regényét, a Rém hangosan és irtó közel címűt, ami jó volt, de az előzetes várakozásaimmal ellentétben számomra nem bizonyult világmegváltónak vagy katartikusnak. A Minden vilángollal kapcsolatban nem voltak efféle (vagy bármiféle) elvárásaim, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, úgyhogy eléggé meglepett, hogy mennyi mindenféle érzelmet váltott ki belőlem a könyv, és hogy olvasás közben a legváratlanabb helyeken kezdtem el bőgni vagy nevetni. (Foer amúgy rettentő szentimentális. De nem baj, én is az vagyok.)

A Minden vilángol arról szól, hogy van egy amerikai író, Jonathan Safran Foer, aki Ukrajnába utazik, hogy egy idegenvezető-fordító (Alex) és egy sofőr (Alex nagyapja) segítségével megpróbálja megkeresni azt a nőt, akinek a családja a II. világháborúban elbújtatta a nagyapját a nácik elől. Az út persze nem egészen a tervek szerint sikerül, de azért mind az író, mind pedig Alex és az ő nagyapja felfedeznek néhány titkot a múltból.

A történet három szálon fut: az úti kalandokat Alex írja meg a maga tökéletlen angolságával; az író egészen a 18. századig visszanyúló regényt ír a családja történetéről, s a regény részleteit aztán elküldi Alexnek; illetve Alex leveleket ír az írónak, amelyekben beszámol a saját életéről, véleményezi a legújabb regényrészletet, és leírja, hogy mit változtatott a saját szövegén az író visszajelzései alapján (amiket mi nem olvashatunk). Számomra ez első ránézésre kicsit túlbonyolítottnak meg okoskodós-posztmodernnek tűnt, de amikor elkezdtem olvasni, követhetővé váltak a dolgok, és kiderült, hogy a könyv nem okoskodós-posztmodern, hanem szerethető-posztmodern.

A könyv számomra legérdekesebb része természetesen a valóság-fikció keveredése, meg az, hogy hogy lesz az egyikből a másik. Itt van például az, hogy a főszereplő írót Jonathan Safran Foernek hívják. A könyv olvasása után olvastam, hogy Foer (az igazi) holokauszt-túlélők unokája, meg hogy járt Ukrajnában, hogy a szakdolgozatán dolgozzon, amiből aztán ez a könyv kinőtt. Szóval vannak a könyvben olyan önéletrajzi elemek, amik után nem kell sokat kutatni, az viszont eldönthetetlen, hogy mi az igaz abból, amit a regénybeli író a családjáról meg a nagyapjáról mesél a regénybeli regényében. De ahogy Alex írja valemelyik levelében, nem kell egy történet minden részletének igaznak lennie ahhoz, hogy hű legyen a valósághoz, és nyilvánvaló, hogy Foer (az igazi meg a regénybeli is) ezt az elvet követi.

De az efféle ellenőrizhetetlen önéletrajziságnál sokkal érdekesebb a fikció (a szavak) valóságteremtő és valóságelfedő ereje, ami a könyv mindhárom szálában igen hangsúlyos. Alex útleírásában például azért érdekesek a szavak, mert Alex nem tud jól angolul. Ezért a fiú szövegével kapcsolatban folyamatosan fennáll a kétség, hogy vajon sikerült-e nagyjából megfelelően leírnia azt, ami történt, vagy pedig az angollal kapcsolatos nehézségei nem merülnek ki abban, hogy folyton más mellékjelentésű, általában más kontextusokban használt szinonimákat használ bizonyos szavak helyett („hard” helyett „rigid”; „make” helyett „manufacture”; „tell” helyett „inform”; „agree” helyett „harmonize” stb.). És még ha nem számítjuk a nyelvi nehézségeket, Alex akkor sem épp a világ legmegbízhatóbb narrátora – pl. szereti úgy válogatni a szavait, hogy előnyös képet fessen magáról és a valóságáról. (Utólag aztán beismeri, hogy füllentett. De vajon mindennel kapcsolatban beismeri-e?)

Aztán Alex levelei is érdekesek ebből a szempontból. Mint mondtam, ezekben a levelekben egyebek mellett a fiú véleményét olvashatjuk az író regényéről. Alex sokszor gondolkodik azon, hogy a regény mennyire valósághű, hogy az író miért talál ki mindenféle szörnyűségeket a családjáról, ha azok nem igazak, illetve miért nem szépíti meg a valóságot, ha netán mégis igazak ezek a dolgok. Ahogy az egyik levelének végén írja a fiktív történetek alkotásával kapcsolatban: „Nem hinném, hogy van annak határa, milyen kiválóra csinálhatnánk az élet látszatát.” (Ideírom angolul is, mert szerintem úgy sokkal jobban hangzik és sokkal kifejezőbb: „I do not think that there are any limits to how excellent we could make life seem.”) Alex szavai mindenesetre elgondolkodtatóak: ha végül úgyis csak a történetek maradnak meg egy életből/életről, akkor miért nem olyan történeteket írunk, amik jól végződnek, hiszen a valóságban épp elégszer végződnek rosszul a dolgok. Persze ez a valóság elferdítése lenne – de hát mindenféle írás elferdíti a valóságot, akkor meg olyan sokat számít az, hogy szándékos a ferdítés? Ráadásul úgyis csak a látszatról van szó – a valóság attól még megmarad olyannak, amilyen, de miért ne tehetnénk úgy, mintha szép lenne.

Végül megemlítem a „belső” történetet is, a regénybeli Foer családregényét. Ez a történet egy kis faluban, Trachimbrodban játszódik, ahonnan az író családja származott (egyébként ez az a helység, amit Foer a „valóságban” keres). Trachimbrod lakói szintén nagy szó- és fikciómániások. Van például a falunak egy krónikája, amibe kezdetben csak a legfontosabb eseményeket jegyezték fel, idővel azonban már szó szerint minden belekerült, és amikor épp nem volt semmi feljegyeznivaló, akkor a krónikások azzal töltötték meg a lapokat, hogy újra és újra leírták: „írunk”. És pl. ennek a könyvnek a lapjait pillantja meg egyszer az író távoli őse, Brod, amikor épp a jövőt fürkészi egy erős távcső segítségével: a lány elolvas egy részletet a saját jövőjéről – de amikor arra kerül a sor, hogy a lány átélje az adott dolgot a jelenben, természetesen nem segít rajta, hogy tudja, mi vár rá.  Mindenesetre ez is érdekes kérdéseket vet fel – és most nem az eleve elrendeltségre gondolok, hanem arra, hogy Trachimbrod történetében ha valami le van írva, akkor annak valamilyen módon valóságosnak „kell” lennie – a múltban, a jelenben vagy a jövőben: ha a krónikások azt írják, hogy írnak, akkor az a valóság lehető legtökéletesebb leképezése, és az írás (a fikció?) meg a valóság végül is ugyanaz.

Az ilyesféle posztmodernkedésen kívül egyébként még sok mindenről szól ez a regény (az emlékezés fontosságáról és lehetetlenségéről; a múlt megismerhetetlenségéről; arról, hogy mi tart össze embereket és családokat stb.), de engem véletlenül pont ez a fikció-valóság téma érdekel a legjobban, úgyhogy a többibe nem is megyek bele. A könyv egyébként felváltva (és néha egyszerre) borzasztó vicces és rettenetesen szívszaggató, és minden posztmodernkedése ellenére nem idegborzolóan nehéz vagy követhetetlen olvasmány. Szóval jó.

(Egyébként a Minden vilángol sok mindenben [az egyik narrátor elégtelen nyelvtudásából fakadó nyelvi humorában; a történetmesélés módjában; a regénybeli valóság, a regénybeli fikció és az önéletrajzi elemek kibogozhatatlan csomóvá csomózásában; stb.] hasonlít Jonas Hassen Khemiri Montecore c. zseniális regényére [vagy a Montecore hasonlít erre, merthogy az később íródott ennél].)

(Azt nem tudom, magyarul milyen a regény - olvastam jót is, rosszat is a fordításról. Angolul jó.)