Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.
már
3

Lobo mondta nemrég, hogy ebben a könyvben jó kis irodalmi poénok és odamondogatások vannak, én meg nagyon bírom az ilyesmiket, úgyhogy gyorsan elolvastam a könyvet. Jó, annyira azért nem gyorsan, mert nagyjából a könyv felénél elkezdtem roppant mód unni a történetet és utána csak kb. napi harmincoldalas lépésekben voltam képes haladni vele.

Pedig a Fame Fatale egész jó és főleg nagyon szórakoztató könyvnek indult. Az egyik főszereplő, Grace egy kis könyvkiadónál dolgozik (a kiadó neve Hatto & Hatto, ami biztos nem véletlenül emlékeztet az angol Chatto & Windus kiadó nevére), ami olyan írókra szakosodott, akik a világon senkit nem érdekelnek. Grace a teljesen érdektelen szerzők marketingjéért felelős, és a könyv elején úgy tűnik, egészen jól mennek a dolgok, hiszen a kiadó egyik szerzőjét, Henry Moont még egy neves irodalmi fesztiválra is meghívják – az már más kérdés, hogy kiderül, a meghívás egy sajnálatos félreértés eredménye (a fesztiválszervezők ugyanis valamiért azt képzelték, hogy az író Sucking Stones című útikönyve valami jó kis szaftos történet a Rolling Stones zenekar groupie-jairól). Grace és Henry mindenesetre egymásba gabalyodnak a fesztiválon, de sajnos Grace-nek már van barátja, s ez kicsit megnehezíti a dolgokat.

A történet másik szála egy bulvárlap önjelölt sztárújságírójáról, Belinda Blackről szól, akinek az az életcélja, hogy interjút készítsen egy világsztárral (az nagyjából mindegy, hogy melyikkel) és aztán feleségül vetesse magát vele. Viszont a világsztárok furcsa módon nem tolonganak azért, hogy éppen az igencsak hiányos újságírói képességekkel rendelkező, törtető és etikátlan Belinda készítsen velük interjút, úgyhogy a nő kénytelen számos trükköt bevetni a cél elérése érdekében.

Mondom, a Fame Fatale jól indul. Wendy Holdennek (a pár ízléstelen mellett) sok jó poénja van és az írónő egészen ügyesen figurázza ki a könyvkiadók, az irodalmárok meg a bulvármédia világát. Például amellett, hogy megtudjuk, hogyan keletkeznek a borítókra kerülő kritikaidézetek, az is kiderül, hogy hogyan bánnak egyes szerkesztők a kéziratokkal, vagy hogy milyen módon gyűjtik a stúdióban ülő publikumot bizonyos tévéműsorok felvételéhez.

És a könyvnek ez a kellemesen szatirikus, humoros oldala (ami főleg a regény első harmadában-felében hangsúlyos) tényleg jó és roppant szórakoztató. De egy idő után történik valami, tán megtörik a lendület – mindenesetre a történet ellaposodik, a szatirikus vonal háttérbe szorul, a fordulatok ötven oldallal előre kitalálhatók és folyton ugyanazok a poénok ismétlődnek (Belinda pl. a számomra még érdekesnél és humorosnál pont eggyel többször jár pórul a férjkeresési kísérletei során). Mindez pedig nem annyira előnyös egy történetközpontú, félig-meddig romantikus szórakoztató regény esetében. Úgyhogy hiába, hogy sok karakter nagyon kedvelhető és/vagy vicces (az irodalmi életben tapasztalt kudarcait sztoikus nyugalommal viselő Henry Moon pl. érdekes és szimpatikus, míg Grace munkatársa, a szerelmi életében roppant sikertelen, de mindig vidám Ellie igen szórakoztató figura), kb. 200 oldalnyi szerencsétlenkedés után már egyikük sem érdekelt, és alig vártam, hogy a könyv végére érjek.

A bejegyzés trackback címe:

http://e-konyv.blog.hu/api/trackback/id/tr874085247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Lobo · http://olvasonaplo.net 2012.03.05. 22:11:11

Lehet, hogy szóltak Holdennek, fogja vissza magát és ne ostorozza tovább a kiadókat, különben sose jelenik meg a könyve.
De a pár aranyköpés és jelenet miatt remélem nem bántad meg ha már javasoltam:)

entropic · http://e-konyv.blog.hu 2012.03.05. 22:12:35

@Lobo:

Nem bántam meg, köszi, hogy ajánlottad. :)
Az elejét tényleg nagyon élveztem.