Silvia Avallone: Acél
Nagyon tetszenek a Modern Könyvtár-sorozat tavaly bevezetett színes borítói. A Dorianre pl. kizárólag a szuper, harsány borítója miatt lettem kíváncsi, pedig nem sokkal előtte olvastam egy másik Will Self-könyvet, amitől egyáltalán nem voltam odáig, úgyhogy nem is terveztem mást olvasni a szerzőtől. Aztán tetszett az Ez vagyok én, Edicska borítója is. És tetszik az Acél borítója is, ami Sirály Dóra műve. Órákig el tudnám nézegetni a tengerparton álló, szélfútta hajú lányt, akinek a háta mögött ott az acélgyár, de ő csakis előre tekint és arról ábrándozik, hogy egyszer majd eljut a pár kilométerre fekvő Elbára, és akkor majd minden jobb lesz. És amikor elkezdtem olvasni, akkor még a könyv is nagyon tetszett, nemcsak a borítója.
A történet az acéliparáról híres olasz városban, Piombinóban játszódik. A regény szereplői mind teljes mértékben kilátástalan életet élnek: a lányok tizennyolc éves korukra vagy férjhez mennek, vagy elkurvulnak; a fiúk tizenhat évesen kimaradnak az iskolából és beállnak az acélgyárba dolgozni; aztán kb. harmincéves korára mindenki teljesen belefásul a napi robotba és már nem vár semmit az élettől.
Ebben a városban minden nagyon korán történik: a regény főszereplői, a tizenhárom éves, még épphogy nem nagylányok, Anna és Francesca a nyár elején még azzal szórakoznak (talán ártatlanul), hogy tökéletes kamasztestüket mutogatják a szemetes strand közönségének meg a házak ablakából leskelődő apukáknak és nagybácsiknak, aztán eltelik pár hónap, és az ártatlanságnak már nyoma sincs, sem a testükben, sem a lelkükben.
A történet az acéliparáról híres olasz városban, Piombinóban játszódik. A regény szereplői mind teljes mértékben kilátástalan életet élnek: a lányok tizennyolc éves korukra vagy férjhez mennek, vagy elkurvulnak; a fiúk tizenhat évesen kimaradnak az iskolából és beállnak az acélgyárba dolgozni; aztán kb. harmincéves korára mindenki teljesen belefásul a napi robotba és már nem vár semmit az élettől.
Ebben a városban minden nagyon korán történik: a regény főszereplői, a tizenhárom éves, még épphogy nem nagylányok, Anna és Francesca a nyár elején még azzal szórakoznak (talán ártatlanul), hogy tökéletes kamasztestüket mutogatják a szemetes strand közönségének meg a házak ablakából leskelődő apukáknak és nagybácsiknak, aztán eltelik pár hónap, és az ártatlanságnak már nyoma sincs, sem a testükben, sem a lelkükben.
Azon kívül, hogy megtudjuk, pontosan mi minden történik Annával és Francescával kevesebb mint egy év alatt, a Sztálingrád utcai lakótelep számos más lakóját is megismerjük: a megfélemlített, lázadásra készülő, majd inkább gyógyszerfüggésbe menekülő feleséget; piti és kevésbé piti bűnözőket; erőszakos vagy épp teljesen megbízhatatlan férjeket; acélgyári munkásokat és butikoslányokat; és még sok mindenki mást.
Természetesen a könyv egyetlen szereplőjének sem irigylésre méltó az élete, és amikor olvasni kezdtem, majd’ megfulladtam attól a reménytelenségtől, ami a regény lapjairól árad. Avallone fantasztikusan hatásos módon írja le a piombinói lakótelepet, a forróságot, a délután az árnyékban kártyázó feleségeket, a férfiak bőrére tapadó, szinte lemoshatatlan acélgyári mocskot. S az írónő leírásaiból az első perctől fogva nyilvánvaló, hogy szinte fölösleges az ábrándozás, mert ahhoz, hogy valaki kikerüljön ebből a világból, nem elég a szándék, hanem rengeteg akaraterőre és óriási szerencsére is szükség van, az ilyen kombináció pedig nagyon ritka.
De aztán egy idő után már nem hatott rám annyira a regény. Egy idő után úgy éreztem, Avallone túlságosan okos akar lenni, és erőlködik, hogy megértesse az olvasóval, hogy ő most tényleg szörnyű dolgokról beszél. Nekem viszont nem kell olyan sokszor elmondani, hogy az apa veri a lányát – elsőre is megértem; és azt sem kell legalább háromszor leírni, hogy a vacsorára főzött és már leszűrt tészta teljesen megdermed és ragacsossá válik – elsőre is tudom, hogy ez azt jelenti, hogy a családtagok még azzal sem tisztelik meg a másikat, hogy megjelenjenek az asztalnál, amikor kész a vacsora, és hogy ez rossz dolog. Persze megpróbálhatom meggyőzni magam azzal, hogy azért van minden annyiszor leírva és annyira az arcomba nyomva, mert a Sztálingrád utcai lakótelep lakóinak élete pont ilyen, és a verés meg a tésztadermedés mindennapos dolog, de bármennyi is valóságos meg szociografikus jellegű ez a könyv, azért mégiscsak regény, egy regényben meg szerintem legyenek egy kicsit arányosabbak a dolgok.
Egyébként Avallone maga is többféleképpen hangsúlyozza, hogy a könyve regény. Például mindjárt az elejére odaírta, hogy a műve fikció és a valósággal való bármiféle egyezés a véletlen műve (ez persze, gondolom, azt jelenti, hogy a valósággal összetéveszthetőnek tartja a regényét). De ennél is fontosabb, hogy Avallone sokszor erőltetetten ír: mindenféle mély értelmű (?) szimbólumokat használ, és olyan mondatokat ír, amik biztos remekül néznek ki egy bölcs mondásokat tartalmazó idézeteskönyvben, de nem mutatnak jól egy szépirodalmi műben. (Nem keresem meg, hogy volt pontosan, de kb. ilyenekre gondolok: „A valóság mindig győz. A valóság mindig megköveteli, ami jár neki.” Aha, nyilván.)
Gondolom, ez a megmondási, okoskodási meg irodalmárkodási vágy a szerző tapasztalatlanságából fakad – ez az első regénye. De amit mond, azzal amúgy nincs bajom, mert a könyv tényleg fontos dolgokról szól, tényleg megmutat valamit egy másik világból, aminek a létezését tán nem is sejtenénk, és Avallone igen dicséretes módon még a happyend-kényszer alól is jól kibújik. Viszont az Acél mint regény (és miért ne regényként olvastam volna, ha egyszer az) engem nem nyűgözött le.
