J. M. Synge: A nyugati világ bajnoka - The Playboy of the Western World

Képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy olvastam-e már ezt a drámát valamikor az egyetemen vagy csak a címét hallottam, mindenesetre amikor nemrég a kedvenc angol bloggerem írt egy posztot a darab legújabb londoni előadásáról, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy el- (vagy talán újra-) olvassam Synge csodás című drámáját.
 
A darab egy apró ír faluban játszódik, ahova egy este fáradt és törődött utazó érkezik: a fiatal és jóképű Christy Mahon a törvény elől menekül, mert pár nappal korábban egyetlen csapással megölte az apját. A falusiak – kiváltképp a nőneműek – fantasztikusan vonzónak találják Christyt és félelemmel vegyes rajongással veszik körül őt, az ifjú hőst, aki roppant költői nyelven tudja akár százszor is előadni, hogy pontosan miként is ölte meg az apját. Különösen a helyi kocsmáros lánya, Pegeen Mike feni a fogát Christyre, hiszen az idegen vidékről származó, rettenetes, félelmet nem ismerő hős sokkal jobb férjjelöltnek tűnik, mint a lány jegyese, a mulya és istenfélő Shawn, aki nem mer egy szobában maradni Pegeennel, merthogy a pap biztos nem nézné jó szemmel az efféle szemérmetlen viselkedést. Kezdetben minden remekül megy, Christy szinte mindenki szívét egy pillanat alatt meghódítja, ám másnap felbukkan egy csavargóküllemű férfi, aki azt állítja magáról, hogy Christy apja, s így persze rögtön megkérdőjeleződik Christy történetének hitelessége – és a falusiak hozzáállása is azonnal megváltozik.
 
Na, erről a darabról kötelező rutinból megemlíteni, hogy az 1907-es bemutatóját (meg a későbbi előadásait is) mindenféle botrányok kísérték, ezekről itt lehet angolul olvasni. Az biztos, hogy 2011-ben én semmi botrányosat nem találtam a darabban, viszont remekül szórakoztam, miközben olvastam. Egyrészt mert az önkéntelenül is a hős szerepébe kényszerülő Christy és a naiv, ugyanakkor érzéki falusi nőszemélyek története és a köztük lévő kapcsolatok alakulása, na meg a nők furkálódása és taktikázása, amelyekkel az a céljuk, hogy megszerezzék Christyt, tényleg vicces. Másrészt pedig azért, mert a darab egyszerű, falusias, ámde roppant költői, gyönyörű és kifejező nyelvezetét egyszerűen élvezet olvasni.
 
Ez utóbbival kapcsolatban egyébként voltak félelmeim, merthogy olyasmiket olvastam korábban, hogy ez a darab teli van ír szavakkal meg az angol nyelv kevéssé ismert kifejezéseivel (pl. a posztom elején említett londoni színházi adaptációval kapcsolatban is írta valahol egy angol anyanyelvű ember, hogy képtelen volt megérteni az előadás szövegét), úgyhogy nem voltam biztos benne, hogy sikerül majd megértenem a dráma minden (nyelvi) finomságát, de a darab a vártnál sokkal kevésbé volt frusztráló nyelvileg – ellenkezőleg, el voltam bűvölve az olyan, többé vagy kevésbé megértett szavaktól, mint a „poteen”, a „shebeen” meg a „houseen”, és az olyan csodás hasonlatoktól, mint pl. az, hogy „I was lonesome all times, and born lonesome, I'm thinking, as the moon of dawn” [mindig magányos voltam, és magányosnak is születtem, úgy hiszem, akár a hajnali hold].
 
Egyébként ez nem egy iszonyúan bonyolult darab (vagy csak szörnyen félreértek valamit), hiszen az egész egyetlen poénra épül, viszont az az egy a poén szerintem jó, és a darab angolul tényleg szépséges és különleges (magyarul nem tudom, milyen lehet), úgyhogy megéri elolvasni.