John Fante: Kérdezd az út porát - Ask the Dust
A 30-as évek Amerikájában játszódó regény főhőse Arturo Bandini, a reményteljes ifjú író, akinek sikerül egy magazinban megjelentetnie egy novelláját, s ezen felbuzdulva rögvest Los Angelesbe költözik, gondolván, hogy ott majd az élet sűrűjében lehet és bőséges élményanyagot gyűjthet a további írásaihoz. Bandini be is veszi magát egy olcsó hotelbe, de sem az élménygyűjtés, sem az írás nem megy túl jól neki, az első megjelent novellájáért kapott pénz pedig hamar elfogy, úgyhogy a történet elején meglehetősen lepusztult állapotban találjuk hősünket: a férfi olcsó narancson és kávén él, és kénytelen folyton az anyjának írogatni, hogy küldjön neki pár dollárt.
Egy napon aztán az utolsó pár centjével a zsebében beül valahova egy kávéra, és bár a kávé pocsék, a pénz mégsem megy teljesen veszendőbe, hiszen Bandini megismerkedik a mexikói pincérnővel, Camillával, akivel aztán bonyolult és semmi jóval nem kecsegtető viszonyba kezd, közben pedig próbálja beindítani az írói karrierjét is.
A Kérdezd az út porát furcsa és szép regény: egyszerre mocskosan valóságos és elomlóan lírai. A regény szereplői a város „aljanépéhez” tartoznak, és az alantas státuszuknak, a pénztelenségüknek, az életképtelenségüknek, a sikertelenségüknek és az értelmetlen idealizmusuknak megfelelő világban élnek: olcsó szobákban laknak, olcsó és vad szenvedélyeknek hódolnak és nem sok jut nekik a nagy Los Angeles csillogásából. Mert hiába, hogy az utca, az óceán, a levegő, a napfény elvileg mindenkié, a regény hősei mégis úgy érzik, ők ki vannak rekesztve a derűs, gazdag világból, és inkább visszavonulnak a szobájukba, a kis utcákba és az éjszakába, ahol otthon érezhetik magukat.
Néha azért úgy tűnik, ez a világ mégsem teljesen sötét: az embereknek itt is vannak emberi megnyilvánulásaik: pl. az árus, akitől Bandini az életmentő narancsadagját veszi, rendszeresen többet gyümölcsöt ad az ifjú írónak, mint amennyi az adott árért járna, és Bandini szerkesztője és első novellájának megjelentetője is foglalkozik a fiúval és sosem hagyja válasz nélkül panaszos és önmarcangoló leveleit.
Ami pedig a líraiságot illeti: lusta vagyok konkrét példákat keresni, de szinte minden oldalon akad valami, ami arról tanúskodik, hogy Bandininek van tehetsége ahhoz, hogy szépséget és értéket teremtsen és hogy képes legyen mindent irodalommá változtatni, akár öntudatlanul is. (És persze azt is érdemes megemlíteni, hogy Bandini egyik kétségbeesett és legkevésbé sem irodalomnak szánt levele, amelyet a szerkesztőjének írt, végül novellaként jelenik meg egy magazinban, az első regénye pedig az egyik ismerősének csöppet sem vidám figurájából növi ki magát.)
Egyébként érdekes és szimpatikus vonása a regény főhősének, hogy hiányzik belőle a düh. Bandini álló nap dühönghetne, hogy miért olyan nehéz a sora, hogy miért nem kíváncsi senki az írásaira, hogy miért nem megy semmire Camillával – de nem teszi. Persze, sajnálja magát, sokat nyavalyog és folyton útkeres, de nem dühös, hanem meglepően optimista hozzáállású, ráadásul nagyvonalú és segítőkész. (Persze gyanítom, hogy pár nappal a könyv elolvasása után, amikor ezt a posztot írtam, azért is éreztem Bandinit igen-igen szeretetre méltó alaknak, mert közben épp Eduard Limonov Ez vagyok én, Edicska c. könyvét olvastam, ami véletlenül szintén egy nagyvárosba került íróról, pontosabban költőről szól, s Limonov Edicskája annyira dühös, hogy hozzá képest bármelyik másik szerencsétlen sorsú, meg nem értett, megalázott, önsajnáló író a nyugalom és a pozitív gondolkodás mintaképének tűnik. A két könyvet egyébként eszemben sincs összehasonlítani, mindenesetre számomra érdekes tapasztalat, hogy egy könyvszereplő milyen erősen befolyásolhatja egy másik könyv némileg hasonló szereplőjének megítélését.)
