Craig Clevenger: A gumiember - The Contortionist's Handbook

Levéltáros ajánlotta ezt a regényt pár hónappal ezelőtt, és az ő ajánlásaiban eddig sosem csalódtam, úgyhogy a legutóbbi Cartaphilus-akció alkalmával meg is vettem a könyvet. Aztán amikor megláttam, hogy Tisza Kata fordította, kicsit lelohadt a lelkesedésem (nem olvastam ugyan semmit tőle, csak róla, de ez épp elég ahhoz, hogy számos előítéletem legyen vele kapcsolatban), úgyhogy egy időre félre is tettem a könyvet, de most végre elolvastam.
 
A Gumiember hőse John Dolan Vincent, a zűrös múltú, egyik kezén hat ujjal rendelkező profi okirat-hamisító és múlt- és személyiséggyáros, akit időnként rettenetes fejfájás gyötör, s aki ilyenkor rendszeresen túladagolja magát valamilyen gyógyszerrel és kórházba kerül. Az orvosoknak ilyenkor kötelességük kivizsgálni, hogy a túladagolás szándékos volt-e, ám Johnny annyira felkészült az efféle rutineljárások során feltett kérdésekből, hogy minden alkalommal gond nélkül meggyőzi a kórház pszichiáterét arról, hogy neki aztán még véletlenül sincsenek öngyilkos hajlamai, nem depressziós, az önértékelése reális, az agya tiszta, és a szexuális élete is rendben van. Viszont Johnny mindig biztosra megy, és nem kockáztathatja meg, hogy kétszer is kórházba kerüljön túladagolással ugyanazon a néven, mert a második alkalommal már mindenképpen kényszerkezelés várna rá, ezért minden egyes alkalom után nevet, múltat és személyiséget vált, ami a foglalkozásának köszönhetően nem jelent neki gondot. De aztán persze eljön az a pillanat, amikor Johnny csapdába kerül, és nem biztos, hogy ezúttal is képes lesz olyan könnyen elmenekülni és új név alatt új életet kezdeni.
 
Pont a Gumiemberhez hasonló regények miatt szeretem a mai amerikai irodalmat: szeretem, amikor egy író fog egy tipikus amerikai mítoszt („Amerika végtelen, itt bárki bármikor eltűnhet és újrakezdheti az életét”), és bebizonyítja, hogy ez a mítosz mennyire nem igaz (Johnnynak ugyan sikerül néhányszor újrakezdenie, de végül csak bajba kerül, és a sok személyiségváltás közben mellesleg felvetődik a kérdés, hogy a sokadik csere-ént elhasználva vajon megvan-e még valahol az „igazi” Johnny).
 
De Clevenger nemcsak a mítoszrombolásban jeleskedik, hanem ijesztő s egyben ironikus képet nyújt a modern pszichológiáról és pszichiátriáról, az orvosok által alkalmazott módszerekről és arról, hogy hogyan lehet kijátszani ezeket a módszereket. Főleg a könyv első fele érdekes ebből a szempontból, amely során szinte lépésről lépésre megtanulhatjuk Johnnytól, hogy hogyan kell viselkedni, ha össze vagyunk zárva egy diagnosztával, akinek a legfőbb vágya, hogy depressziósként / paranoiásként / öngyilkosjelöltként / személyiségzavarosként diagnosztizáljon minket (pontosabban: aki valójában már diagnosztizált is minket, csak a rend kedvéért meg akarja várni, hogy produkáljunk végre egy-két jellegzetes tünetet). Most, amikor a populárpszichológia legalább olyan népszerű, mint az asztrológia, és mindenki tudni véli, hogy hogyan olvasson a másik testbeszédéből és hogyan lásson a másik szavai mögé, igazán szórakoztató (ugyanakkor igencsak elgondolkodtató és elkeserítő) látni, hogy apró gesztusok tudatos alkalmazásával tényleg hülyét lehet csinálni a másikból – legalábbis Johnnynak remekül megy a dolog.
 
Johnny egyébként nagyon érdekes regényszereplő, de hát engem amúgy is érdekelnek a kevéssé megbízható, furcsa külsejű és/vagy lelkivilágú, zűrös alakok (mármint a könyvekben), akik E/1-ben próbálnak engem meggyőzni arról, hogy igazából ők nem is olyanok, mint amilyennek látszanak. Johnny a megbízhatatlan narrátorok mintapéldánya, és pont azért különösen érdekes, mert egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy megbízhatatlan-e vagy sem. A regény során megismerjük Johnny háttértörténetét is (ami a „szokásos”: alkoholista apa, beteg anya, iskolai balhék, börtön, korai elköltözés otthonról), és a szomorú történetet olvasva könnyű szimpatizálni Johnnyval és elhinni minden szavát. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy Johnny profi hazudozó, úgyhogy könnyen előfordulhat, hogy az olvasóval is csak játszik, és a jól hangzó, szomorú mese nem is az „igazi” Johnnyról szól. Egyébként pedig mindegy, hogy hiszünk-e Johnnynak vagy nem, vagy hogy mit hiszünk el neki, a könyv így is, úgy is jó.
 
A fordítást kivéve. Én igazán próbáltam levetkőzni az előítéleteimet, meg amúgy sem direkt a hibákat keresve olvastam, de azért volt jó néhány hely a regényben, ahol vagy úgy éreztem, hogy az adott mondat értelmetlen, vagy úgy, hogy egy Johnny-féle narrátor ilyen cirkalmas vagy éppen nyálas mondatokat soha nem ejtene ki a száján. A fordításról (meg más dolgokról is) egyébként egy jó, sok példát említő elemzés olvasható itt, úgyhogy én ebbe nem megyek jobban bele.
 
Végül egy rokon könyv: Alexander Masters Stuart – Egy élet visszanézve című életrajzi könyve sok mindenben hasonlít a Gumiemberre (még abban is, hogy a magyar fordítása elképesztően rossz), úgyhogy ha ehhez hasonlót szeretnétek olvasni, akkor azt ajánlom.