Patrik Ouředník: Ad acta
Még tavaly nyáron kaptam kedvet ehhez a könyvhöz egy molyos értékelés hatására, és gyorsan meg is vettem a könyvet, aztán pedig mostanáig pakolgattam ide-oda és nézegettem, anélkül hogy beleolvastam volna. Aztán ahogy az lenni szokott, ezt a könyvet is sikerült valahogy pont a legjobbkor elolvasnom.
Ouředník regényének történetéről nem tudok rövid összefoglalót írni, mivel az Ad actának nincs összefüggő története. Ehelyett sok kisebb történetszál van, amelyek időnként mintha összefonódnának és kiadnának egy egészet – de aztán úgy tűnik, hogy a nagy egész összerakására és megértésére nincs (sok) esély. Hogy mégis adjak valami képet arról, hogy miről szól a regény, íme néhány történetszál: az Ad actában többek között szó van egy negyven évvel korábbi gyilkossági ügy felgöngyölítéséről, egy idős asszony öngyilkosságáról, pár rejtélyes tűzesetről, valamint egy eltévedt diáklány megerőszakolásáról. Csupa bűn és rejtély tehát, amelyeket le kellene leplezni és meg kellene oldani, de ez persze nem egyszerű, vagy éppen lehetetlen, mert az áldozatok, a nyomozók és a tettesek folyamatosan elbeszélnek egymás mellett.
Erre csak egy példát említenék: a könyv elején a később erőszak áldozatává váló, a Képzőművészeti Akadémiára igyekvő diáklány egy kedélyes nyugdíjastól kér útbaigazítást. Az öreg a hecc kedvéért egészen más irányba küldi a lányt, s miközben a lány az utcán tévelyeg, valaki kinyúl érte egy sötét kapualjból. Később, amikor a lány vallomást tesz az esetről, a nyomozó nem érti, mit kereshetett a lány abban az utcában, ahol az eset történt, ha egyszer azt állítja, hogy az Akadémiára igyekezett, ami pedig épp az ellenkező irányban van. A lány makacsul ismételgeti, hogy ő az Akadémiára sietett, a nyomozó pedig ugyanolyan makacsul kérdezgeti, hogy akkor mégis mit csinált azon az utcán, ahol az eset történt. Látszólag olyan félreértés ez, amelyet könnyű lenne tisztázni, de nem úgy tűnik, hogy a regény szereplőinek ez valaha is sikerülni fog.
A szereplők között fennálló kommunikációs nehézségek, a sok különböző történetszál, a valóságos és álombeli jelenetek állandó egymásba folyása és a szöveget átható paranoia miatt persze meglehetősen nehéznek tűnik, hogy az Ad actában első olvasásra megértsünk mindent, de ez szerintem nem zavaró. A regényt olvasva nagyjából úgy éreztem magam, mint amikor úgy egy évvel ezelőtt a 49-es tétel kiáltását olvastam: végig nagyon jól szórakoztam, annak ellenére, hogy maximum a könyv feléig tudtam úgy-ahogy követni az eseményeket, utána meg csak úgy sodródtam és nem erőlködtem, hogy minden összefüggést feltárjak. Már csak azért sem, mert az is meglehet, hogy Ouředník nem is tett bele annyi érdekes összefüggést és rejtélyt a könyvébe, mint amennyit sejteni enged.
Ahogy az a könyv hátlapján szereplő idézetből is kiderül, a regény írója / narrátora szerint az Ad actával kapcsolatban két eset lehetséges: vagy a könyv írója a hülye, vagy az olvasója. Szerintem viszont nem muszáj választani ezek közül a lehetőségek közül – vagyis inkább azt mondanám, hogy az is lehet, hogy sem az író nem hülye, sem az olvasó.
Ouředník nyilvánvalóan nem ostoba: olyan szellemesen posztmodernkedve, viccesen, kritikusan és okosan játszik ebben a regényben, ami számomra teljes mértékben kizárja annak lehetőségét, hogy ő ostoba és zavaros fejű lenne.
Ami meg az olvasót (jelen esetben engem) illet: nem éreztem magam különösebben ostobának olvasás közben. Néha már nekem is unalmas, hogy mindig Pynchont hozom fel, de úgy érzem, pár Pynchonnel a hátam mögött (s itt főleg a Súlyszivárványra gondolok, mert, mint mondtam, a 49-es tételt olvasva nem éreztem kellemetlenül ostobának magam) van némi fogalmam arról, hogy milyen az, amikor olvasás közben hülyének érzem magam. Nos, az Ad acta korántsem nyújtja ezt a semmihez sem fogható élményt.
Ezt a (nem is igazán) kifogást leszámítva viszont egyáltalán semmi kivetnivalót sem találtam Ouředník regényében. Az Ad acta igazán okos, abszurd és vicces könyv.
