Harold Pinter: Törpék - The Dwarfs

Pinter Törpék című művét (a Nobel-díjas író egyetlen regényét) olvasva számos dráma eszembe jutott. A Törpék történetnek aligha nevezhető cselekményének egyes pontjain hol Samual Beckett Godot-ra várva című műve, hol Eugène Ionescu Kopasz énekesnője, hol pedig Edward Albee Mese az állatkertről című darabja ugrott be. Csupa abszurd és csupa dráma – és ez nem véletlen, mivel a Törpék cselekménye, tematikája és stílusa is olyan, ami sokkal inkább illik színpadra, mint egy regénybe.
 
A regény a II. világháború utáni Londonban játszódik, s az események négy főszereplő (három férfi és egy nő) körül bonyolódnak. A főszereplők a legváltozatosabb kapcsolatokban állnak egymással, baráti és ellenséges érzelmek, szexuális vágyak és a féltékenység köti őket össze, de a sokféle érzelem és a látszólag sűrű szövésű kapcsolatháló sem segít: a szereplők alapvető érzése mégis a magány, létük pedig teljességgel céltalannak tetszik.
 
Hogy a lassan múló időt kitöltsék, és levezessék valahogy a bennük felgyülemlő feszültséget, a regény szereplői minden létező taktikát bevetnek: folyton sétálnak; Shakespeare-ről és a vallásról vitatkoznak; végeláthatatlan, értelmetlen és ellentmondásokkal tarkított beszélgetésekbe bonyolódnak egymással; a női főszereplő, Virginia körül legyeskednek; és az is megesik, hogy az egyikük váratlanul elhatározza, hogy Párizsba utazik, abból a furcsa okból kifolyólag, hogy az előző éjszaka, matematikai feladványok megoldása közben agyonnyomott egy apró bogarat.
 
Mindez szerintem remekül működne a színpadon. Egyrészt a regény gyorsan pergő párbeszédeit is könnyebb lenne követni, ha látnánk, hogy ki a beszélő, másrészt pedig a mű leíró részei is sokkal jobban mutatnának előadva, mint elmesélve. A Törpéket olvasva ugyanis gyakran az a benyomásom támadt, mintha a regény leíró részei egymásra halmozott színpadi utasítások lennének. Úgy gondolom, nem túl érdekes tőmondatokat olvasni arról, hogy valamelyik szereplő a konyhaszekrényhez lép és komótosan előkészíti a teázáshoz való kellékeket, viszont ugyanezt egy színházi előadáson látni, s közben a jelenet hétköznapiságának minden tekintetben ellentmondó, abszurd párbeszédeket hallgatni különleges élmény lehet.
 
Így hát egyáltalán nem meglepő számomra, hogy Pinter valóban írt is egy rövidebb darabot a Törpékből – meglehet, ő is sejtette, hogy az írásait sokkal meghatározóbb élmény előadva látni, mint olvasni.
 
A Törpék egyébiránt nem rossz könyv: gyakran szórakoztató, néhol felkavaró, megint máshol pedig elszomorító és komoly egzisztenciális kérdéseket feszegető. Mindössze arról van szó, hogy ez a mű talán nem a megfelelő műnemben íródott.